Hirtelen más

A valóság és a 2. Rigai Biennálé

Mélyi József

Mindörökké Sztalker, vagy működhet a biennálé mottója, és hirtelen tényleg minden virágba borult a lett főváros egykori ipari kikötőjében? Tudósítás a helyszínről.

Lettország ugyan vírus szempontjából Európa legkevésbé veszélyeztetett területének számított, mégis előre sejthető volt, hogy messziről csak kevesen jut­hatnak el az augusztus végére halasztott Rigai Biennáléra. Már a kinyomtatott katalógus első oldala is árulkodik a tervek meghiúsulásáról: az eredetileg kijelölt májusi nyitás és októberi zárás időpontjait narancssárga vonal húzza át, alatta a valóság, a háromhetes nyitvatartás és a szeptember 13-­i záró időpont. Pedig tényleg minden készen állt volna arra, hogy a rendezvény a két évvel ezelőtti első esemény volumenét és nem csekély visszhangját is felülmúlja. Volt pénz, médiatámogató, a meghívottak között jócskán akadtak nagy nevek, a kiválasztott helyszín pedig különösen alkalmasnak tűnt a tömegvonzásra: a rendezők Riga egykori ipari kikötője, Andrejsala területének egy részét használhatták. A kikötőnek ez a fele, az elhagyott 19. és 20. századi épületekkel, a magasra nőtt gazzal, a kétszáz évvel ezelőtt elkezdődött modernizáció romjaival, illetve a szovjet rendszer kudarcának nyomaival már önmagában is izgalmas terep lenne. Ha még hozzágondoljuk a függetlenség visszanyerése után keletkezett nagyszabású terveket, az elképzelt kortárs művészeti múzeumot, a pénzügyi válság nyomán meghiúsult kulturális beruházásokat, akkor már önmagától is benne rejlik a különben bejárás elől elzárt területben a lehetőség és a valóság feszültsége. 

123 melyi2

Képek a biennálé helyszínének 19. és 20. századi elhagyott épületeiről Riga egykori ipari kikötője, az Andrejsala nevet viselő városrész területéről. Fotó: © Artmagazin

123 melyi4

Képek a biennálé helyszínéről. Fotó: © Artmagazin


Kicsit közhelyes már, hogy a képzőművészeti alkotásokkal belakott ipari épületek és a köztes terek tényleg a Sztalker világát idézik. Annyira díszletszerűnek tűnik a valós környezet, hogy a néző elbizonytalanodik: vajon a legnagyobb ipari csarnok valamennyi terében megjelenő hatalmas Nye kurity! (tilos a dohányzás) felirat tényleg a szovjet idők (ahogy ezt arrafelé nevezik) maradványa, vagy már maga a művészet? Amerre néz az ember, mindenütt disztópia, s ezért is tűnik különösnek a biennálé új címe: „és hirtelen minden virágba borul”. A különösség szándékos. Hiszen világunk szinte már szintén közhelyszerű globális válságával tényleg csak a különös költészet állítható szembe; a cím idézet Māra Zālīte egyik dainájából, egy haikuhoz hasonló lett költeménytípusból, amelynek gyakori témája a természet. Az eredetileg kitalált hívószó, a re­-enchantment, a visszavarázslás valójában nem is áll olyan távol a váratlan virágzás költői képétől: a romlás és az új világok születésének lehetősége ad keretet az alkotásoknak, még akkor is, ha kiderül, a fele sem valósult meg az eltervezetteknek. Volt olyan mű, ami nem juthatott el a helyszínre és egy változatát helyben kellett újraalkotni, akadt olyan interaktívnak kitalált műalkotás, amelyből aztán passzív verzió készült; az installációból film lett, az élőből online, és volt, amiről végleg le kellett mondani – a munkák sorsa a katalógus áthúzott szövegeiben pontosan követhető.

A leírtakból kiindulva tényleg nem lehetett könnyű dolga az esemény kurátorának, Rebecca Lamarche-Vadelnek, aki a biennálé valódi megjelenési formáját immár a kiállítás során készülő – a látogatókat mint szereplőket felhasználó – filmben látja. A film egyelőre még körvonalazatlan, mindenesetre maga a biennálé műveinek hangulata leginkább az elmúlt évek posztapokaliptikus filmsorozataira emlékeztet – a néző mintha a Dark atomrobbanás utáni helyszíneit járná be. A disztópia talán a kiállítás bevezető installációiban a legerőteljesebb: a kikötő egyik beszögellésében fenyőgerendák sokasága ringatózik céltalanul a vízen – egy hanginstalláció részeként. Kicsit beljebb, az elvadult cserjék között egy stilizált miniatűr városban bolyonghat a néző: Anastasia Sosunova a néhány éve még nomád paintball-pályaként átépített, használt, majd elhagyott környezetbe helyezte be az otthonosságot imitáló, bizarr objektjeit, a helyszínen talált tárgyakból összeállított assemblage­-ait. A mű és környezete még inkább zavarba ejtően keveredik Vija Enina Cím nélkül című művének földbe szúrt táblája mögött, ahol egy nehezen bejárható, bokros, füves, virágos területen nem látható más, csak a buja növényzet. A leírás szerint a művész és társai gyógynövénymagokkal teli magbombákat szórtak szét tavasszal a területen, s aztán – gyógyír gyanánt – hirtelen valóban minden virágba borult. Az igazi világvégét Bridget Polk munkája mutatja: a középkorú, testes, amerikai kőegyensúlyozó asszony lassú mozdulatokkal, csendben úgy rakja fel három héten át mindennap a helyszínen talált betontöredékeket, téglákat és más köveket lehetetlen tornyokba, mintha ez lenne az értelmét vesztett világban az egyetlen értelmes cselekvés.

123 melyi3
Részletek Bridget Polk Balancing Rocks and Rubble (Egyensúlyozó sziklák és törmelék) című munkájából, 2020, téglák és természetes kövek, változó méret. © Bridget Polk / HUNGART © 2020

Mindezek után a nagy és még nagyobb csarnokok soraiból álló emeletes gyárépületekben elhelyezett alkotások inkább már csak további variációk a világ felbomlására és esetleges váratlan újjászületésére. Pierre Huyghe Kihalás című 2014-­es videója egy borostyán belsejébe vezeti be a néző tekintetét, s a csarnoktérben, amely egy tetszőleges krimi legsötétebb jeleneteihez nyújthatna hátteret, az arány-­, lépték-­ és irány­vesztés még hatásosabb. Különösen hatásos lehetne Tomas Saraceno Aerocene­ szobra, amely Berlinből érkezett volna Rigába a levegőn át, csak a nap és a szél által hajtva. Végül a repülésről le kel­ lett mondani, ehelyett csak egy Aerocene Backpack kezdőkészlet látható a kiállításon – ami a tervezettnél kicsit kevésbé indítja be a képzeletet a mobilitás lehetséges jövőjével kapcsolatban. Hasonlóan vesztett léptékéből Pawel Althamer A rajzolók kongresszusa című kollektív projektje, amely végül nem a helyszínen készült rajzokból épül fel; a résztvevők online küldik be szabad én-­lenyomataikat; az egyes darabokat a helyszínen nyomtatják, s azok a betonpadlón elhelyezve körkörösen bővítik az Althamer által egy csigavonallal elkezdett installációt.

123 melyi1
Berenice Olmedo: Olga, 2018, kemény műanyag lábortézis, acélrudak és -csuklók, csavarok, alumíniumdoboz, elektromos motor, CPU-vezérelt hardver, 38 x 76 x 32 cm. © Berenice Olmedo / Fotó: © Johannes Post / HUNGART © 2020


123 melyi5

Nikolay Smirnov: Religious Libertarians (Vallásos libertáriusok), 2020. © Nikolay Smirnov / Fotó: © Hedi Jaansoo / HUNGART © 2020

A világvége és az újjászületés általános témái mellett természetesen a kortárs társadalmi problémák sem maradhattak ki a művek sorából. Kísérteties mozgásával és hangjaival kitűnik a mexikói Berenice Olmedo Janis, Olga, Pénélope & Margot című installációja, amelyben négy antropomorf robot mozgatja különböző testrész-­protéziseit. Az embertelen világ hasonlataként több mű is elborzaszthat: nagyszabású gépek értelmetlenül mozgatnak meg kis méretű gyerekjátékokat, az apró emojikból hirtelen fémszörnyetegek lesznek. A néhány évtized alatt bekövetkezett földcsuszamlásszerű társadalmi és gazdasági változásokat érzékelteti Mikhail Karikis és Uriel Orlow 2012-­es videója (Hangok lentről), amelyben egy kenti bánya egykori munkásai állnak össze kórussá, hogy utánozzák mára bezárt munkahelyük régi jellemző hangjait. A homoszexualitás társadalmi kontextusának változásai több műben is megjelennek, legerősebben a helyi vonatkozásokkal. Jaanus Samma Rigai képeslap című műve egy hetvenes évekbeli turisztikai kiállítás pavilonjának berendezését utánozza, a képekben és a szövegekben Riga mint a szovjet időszak homoszexuális úti célja jelenik meg. A város múltja, a lett hagyomány szintén fókuszba kerül; a helyi, ma is sok helyen ápolt pogány tradíciókat dolgozza fel Nikolay Smirnov Vallásos libertariánusok című műve, a busójáráshoz hasonló riasztó maszkosokkal – a mű ugyanúgy értelmezhető a hagyomány és a nacionalizmus, mint a személyes függetlenség – akár a közelmúlt történetéhez is kapcsolódó – kontextusában. Ugyanígy sokértelmű Valdis Celms Pozitron című 1976­-os kinetikus szobrának mai rekonstrukciója. A három és fél méter átmérőjű, sci-­fi díszletnek is alkalmas felfüggesztett tárgy egyszerre a szovjet idők tudományos modernitás­elképzelésének és a szakrális geometria mai virágzásának lehetne emblémája. Nem maradt ki az aktuális politikai vonatkozás sem: Mikhail Maksimov Dugin háza című műve a szélsőjobboldali ideológus, a neo­-eurázsizmus képviselője, Aleksandr Dugin képzeletbeli világát emeli be virtuálisan – és valós teret foglalva – az egyik kiállítócsarnok előterébe. A politikai-­gazdasági összefüggések már csak azért sem szorulhatnak háttérbe a Rigai Biennálé esetében, hiszen a kurátor első számú köszönete, „végtelen hálája” a rendezvény alapítójának, Agniya Mirgorodskayának és az ő édesapjának, Gennady Mirgorodskynak szólhat; utóbbi Oroszország egyik legfontosabb halipari konszernjének vezetője.

123 melyi6

Valdis Celms: Architectural proposal Kinetic Light Object ‘Balloon’ (Építészeti javaslat a Balloon című kinetikus fény objektre), 1978, fotómontázs, karton, 56,5 x 91,5 cm, Collection of the Latvian Artists' Union. © Valdis Celms / HUNGART © 2020

123 melyi7

Valdis Celms: Pozitron, 1976–1977. © Valdis Celms / HUNGART © 2020

123 melyi8

Daina Taimiņa: Dreams and Memories (Álmok és emlékek), 2020. © Daina Taimiņa / Fotó: © Hedi Jaansoo / HUNGART © 2020


Ha a világ összes baja meg is jelenik, akad legalább egyetlen projekt, amely valóban a visszavarázslásra utal. A lett matematikus, a Cornell University volt tanára, Daina Taimina leginkább a hiperbolikus tér magyarázatával vált híressé. Elméleteiben és pedagógiájában a konstans negatív hajlású terek illusztrálására a hétköznapi horgolást használta fel, összekapcsolva a házimunkát és a tudományos kutatást, a kétkezi tevékenységet és a tudásátadást. Most, több mint 100 önkéntes segítségével több ezer horgolt pedagógiai modell­terecske készült el, amelyek mint színes virágok állnak halmokban a kiállítótérben. Így hirtelen, mintegy varázsütésre valóban virágba borul legalább a gyárlabirintus egyetlen sötét csarnoka. Azután kilép a néző, és gyakorlatilag egyedül van.


RIBOCA2: and suddenly it all blossoms, Andrejsala, Riga, 2020. augusztus 20. – szeptember 13.