Misztérium ma
Alászállás egy kortárs labirintusba
Az art quarter budapest csoportos kiállítása, a Mine My Mind – Mind My Mine* különleges utazásra hívja a látogatót az egykori mészkőbánya járataiba. A helyszín tálcán kínálja az olvasatot: útvesztőbe kerültünk.
Az egykori Haggenmacher-sörfőzde melletti budafoki mészkőbányák nagyon hasonlóak a Dreher Sörgyárakhoz tartozó kőbányai pincerendszerhez: mélyen húzódó folyosók, beugrók, nedves, sötét terek szövedékéből állnak. Néhány éve Kőbányán egy másik kortárs művészeti élmény, a Hegymegi Máté által rendezett Peer Gynt invitálta bolyongásra a nézőt bonyolult föld alatti terekben. A Stúdió K Színház ötórás előadása során testi tapasztalattá vált az utazás, Peer Gynt állandóan úton volt, a néző pedig követte őt az útkeresés drámájában. Ibsen darabja az én kereséséről szól: a híres hagymamonológ mentén értelmezve – Peer Gynt a hagyma rétegeit lehántva azt látja, hogy belül nincs semmi – a dráma sugallata szerint az emberi létezésnek sincs megragadható lényege. Az aqb bányarendszerében szintén kacskaringós utat járhat be a néző, aki nem véletlenül asszociál a Peer Gynt előadásra: a tárlatot számos performatív elem egészíti ki, mozgó művek, fények, különleges hangok, zene, a megnyitó alkalmával performansz. Nincs meghatározott, kijelölt útvonal, amely mentén a területet bejárhatnánk, a párhuzamos folyosók, víznyelők, beugrók tetszőleges sorrendben fedezhetők fel. Nem hagyományos múzeumi szituációban találkozunk a művekkel, nem áll rendelkezésre elég fény, hogy aprólékosan megfigyeljük a kivitelezés finomságait. A munkák többsége mozog, villog, változik.
A sajátos helyszín, a performativitás, a minimális költségvetés, a kortárs művészet pincébe kényszerült helyzete számtalan szempontot vet fel. Ezek közül itt most egyre koncentrálok: igyekszem számba venni, hogy a kiállításon a labirintus képzetkörének milyen elemei tűnnek fel. Nem célom átfogó értelmezést adni vagy egyértelmű megfejtést kínálni a látottakra. Kerényi Károly gondolata a jó művészetre éppúgy igaz, ahogyan a labirintusokra és a misztériumokra is: „A labirintus problémája tanulmányozásának megvan az a különös sajátossága – s ez egyébként a mitológiai kutatások során felvetődő problémáknál rendszerint előfordul –, hogy amennyiben a kutató komolyan veszi őket, voltaképpen nincsen semmilyen végleges megoldásuk. Titkokról, misztériumokról van itt szó, méghozzá a kifejezésnek abban az értelmében, ahogy a nehéz költői szövegek kiváló magyarázója (Romano Guardini) állítja egymással szembe a »misztérium« és a »probléma« szavakat. A »problémát« meg kell oldani, és amikor megoldották, egyben el is tűnik. A »misztériumot « viszont meg kell vizsgálni, tiszteletben kell tartani, be kell illeszteni saját életébe. Az a misztérium, amelyet egyetlen magyarázattal meg lehet oldani, voltaképpen nem is volt igazi titok.” De milyen labirintusba, milyen utazásra invitálnak minket a művészek? A kiállítás beharangozó szövege és címe is belső utazásra, határátlépésre utal: „Bejutunk magunkba, az oda kintre.”
„A labirintus mindenfajta civilizáció keretei között utazás, az »akadályozott utazás«, amellyel a lélek a halálból az újjáé ledés és újjászületés felé halad, hol azért, hogy bejusson egy másik világba, hol meg azért, hogy visszajuthasson az élőkébe – mindezek a képzetek a barlang ábrázolásához kötődnek” – írja Paolo Santarcangeli kultúrtörténeti összefoglaló munkájában, A labirintusok könyvében, amely a történelem előtti időktől egészen a huszadik századig mutatja be a fogalom megjelenési formáit, a hozzá társított képzeteket.1 A helyszín adottságain túl a másvilágra, a túlvilági utazásra utaló motívumok sokaságát találhatjuk a kiállításban, amely létrejöttének esetleges körülményei ellenére nagyfokú tudatosságot mutat, hiszen sok munkát maguk a művészek válogattak be. A lépcsőn leereszkedve a látogató rögtön Kiss Adrian világító, függőleges Oltárába ütközik, amely a szakralitást azonnal a szemlélő asszociációs mezejének részévé teszi. Szintén az ő alkotása a labirintus bejáratát őrző súlyos fémkapu.
A kapun túl Borsos Lőrinc lézerfény-installációja dereng fel hívogatóan. A lézersugarakat kibocsátó táblán az „I AM”, míg a szemközti falon a merőlegestől eltérített sugarak által kirajzolva a „YOU” felirat jelenik meg. Profán megközelítéssel kérdezhetnénk, hogy miért nem fordítva? Hiszen magunkat nem látjuk, csak a másik tükrében, a tőle érkező visszajelzésekben. Itt azonban egy vallásos tárgyú munkáról van szó. Előzménye Borsos Lőrinc Szentháromság modellje: táblán az „ATYA”, míg kivetüléseként a „FIÚ” felirat volt látható.2 Ennek a vallásos témájú munkának a folytatásaként itt a „vagyok, aki vagyok” ószövetségi mondat továbbgondolásáról van szó. A „vagyok, aki vagyok” (Isten válasza Mózes kérdésére, hogy mit mondjon népének a kőtáblák eredetéről) a héber lenni ige ragozott alakjával a létezés különböző időire – múltjára, jelenére, jövőjére és folyamatosságára, az időn túli, folyamatos létezésre – egyidejűleg utal. Ez a kizökkentett idő, az időtlenség a kiállítás koncepciója szempontjából lényegi, hiszen a többféle bejárási lehetőség, a visszatérő motívumok, a felsejlő szorongató jövőképek, utópiák mind azt szolgálják, hogy kibillentsenek minket a hagyományos, lineáris időérzékelésből és befogadásból. Borsos Lőrinc arra ösztönöz, hogy a létezés kérdéseiről, ember és Isten viszonyáról, életről és halálról gondolkodjunk. Weöres Sándor Prae-existentia című versének sorai juthatnak eszünkbe: „Isten gondol öröktől fogva téged, / elméjében léted mint szikla áll. / Mi ehhez mérve habfodornyi élted? / és mit változtat rajtad a halál?”
A néző már Kiss Adrian vaskapuja mellett felfigyelhet a kiállítás kapcsán alakult Ppillovv formáció törékeny installációira, melyek a bányarendszer egykori víznyelő gödreit töltik ki: az alvilágot átszelő öt mitológiai folyót jelenítik meg. Az öt folyó nevei – Acherón (szenvedés), Sztüx (gyűlöl[e]t), Kókütosz (siralom), Léthé (felejtés), Phlegethón (tűzvész) – a halálhoz viszonyulás különböző módozatait fejezik ki. Ugyanakkor a víznyelő gödrök – egy helyütt az optikai illúzió segítségével, ahol a néző már-már hajlamos azt gondolni, hogy az alatta lévő szintre lát – a másvilágra nyíló kapukat, az alászállás módozatait jelölik, hiszen a folyók a világok közötti határon át vezetnek. Az installációk finom részleteit és az anyagválasztást is érdemes megfigyelni: a Siralom lebbenő fátylát, láncain az ördöglakatot vagy a Szenvedés nyújtózkodó, de a földet el nem érő száraz gyökereit. Egy elsőre talán fel sem tűnő apróság szintén ebben az installációsorozatban jelenik meg: az „Utazó”, vagyis az egyén. Az Utazó kamrájában, vörös térben felbukkanó fekete figura egy vörös bélésű dobozban tűnik fel ismét, a Felejtés „vizében”. Muskovics Gyula – Páll Tamás – Szeri Viktor Archívum II. című installációjának avatárjai és soklábú futurisztikus lénye riasztó jövőképet festenek. Ezzel szemben a videójukban ismétlődő jelenetsor, amelyben egy bikaszarvas, álarcos alak (Minótaurosz) kapja el és vonszolja menekülő áldozatát, mitológiai utalás a krétai labirintusra. A láncokkal elzárt képernyőtől nem messze, a földön viasszal bélelt, művérrel teli medence. Mindez a vallási áldozatokat juttathatja eszünkbe, a túlvilági életet ígérő ókori Mithrász-kultusz beavatási szertartásait, amikor bikát áldoztak, majd vérét a beavatottakra kenték.
Egy másik járatban Tóth Márton Emil marhacsontból aprólékosan faragott pisztolya függ madárkalitkában. A fegyver egy 3D nyomtatóval is előállítható típus formáját követi, így az idősíkok ismét egymásra csúsznak. Az egyszer – talán – elsüthető fegyver a halálra utal, a lélek szabadulására a test börtönéből. Szintén a mai világ efemer jellegére, a gyorsan változó internetes mémkultúrára reflektál Kophelyi Dániel Glo Down című installációja. A háttérismeret nélkül nehezebben dekódolható, régebbi mémeket kifigurázó, a mesterséges, virtuális világot megidéző, fluoreszkáló tech-szleng feliratok együtt az idegrendszer, a memória működését javító süngomba organikus, sötét, nedves helyen burjánzó televényeivel ugyancsak nyomasztó jövőt vetítenek elénk.
A nyomasztó jövő és a távozás lehetséges módjai mellett a lenyomat kérdése is többször visszaköszön: Bolla Szilvia Prevail (Érvényesül) című installációjában a nőalakot formázó épületplasztika műanyag lenyomata vagy az Archívum II. szénnel falra írt feliratai mind a nyomhagyás aktusát mutatják. Mátrai Erik fényinstallációjának, a Mozgó falnak (amely tökéletesen illik a labirintusba, elbizonytalanítva a látogató térérzékelését) és Kiss Adrian diszkógömb-motorral hajtott fémgyűrűjének összjátékaként a barlang falára vetülő árnyék Platónt és az ideák világát juttathatja eszünkbe – részben szintén a lenyomat, nyomhagyás témájához kapcsolódva.
Az aqb labirintusának közepét, a központi misztériumot egy „lepel” takarja el. Kiss Adrian paplanján a szögletes minta antropomorf, emberi arcot formáz. Rajta a jelet, a barlangra kivetült fémgyűrű „virág” formáját láthatjuk újfent. A kendő arcra emlékeztető mintájával szintén lenyomatra: Veronika kendőjére emlékeztethet. A száj helyén nyílás, ezen keresztül pillanthatjuk meg először a stroboszkóp fényében felsejlő szörnyet. A mitológiai történetekben a labirintusok közepén gyakran szörnyet, egyes esetekben tükröt talál a vándor. Itt egy fekete vízzel teli medence közepén négykézláb álló, állati szőrökből, bőrből készült, arc nélküli rémmel kell szembesülnünk. Borsos Lőrinc munkájának témája Nabukodonozor babiloni uralkodó. A Dániel könyvében (Dániel 4:28–33) szereplő, történetileg feltehetőleg nem hiteles elbeszélés szerint a király elbizakodottsága és istentagadása miatt elveszítette eszét, és hét esztendeig a pusztában élt, mint az állatok. Értelmét és emberi méltóságát akkor nyerte vissza, amikor elismerte az egyetlen Isten létezését. Nabukodonozor történetének képzőművészeti feldolgozásai (a legismertebb talán William Blake színes monotípiája) sorába – brutalitása ellenére – Borsos Lőrinc munkája beilleszthető volna. Ezen a kiállításon azonban a mű Chaos Reigns (Káosz uralkodik) címmel új kontextusba kerül, különösen a fent már említett lézerfény-installációval összeolvasva. Paolo Santarcangelit idézve: „...az ember a titokzatos terület közepén – akár labirintus az, akár templom – azt találja, amit találni akar. Igen gyakran megtalálja önmagát. [...] Íme a mélyenszántó indoklása annak, hogy miért található a labirintus mélyén oly gyakran egy tükör, amelyben az ember, miután hosszasan vándorolt a bonyolult utakon, zarándokútjának végére érkezve felfedezi, hogy kutatásának legfőbb misztériuma, a Deus absconditus (rejtett isten), avagy a szörnyeteg nem más, mint ő maga.”
Bármilyen sorrendben járjuk is be tehát a budafoki pincerendszer beugróit, az út a titkon, a kétségbeesésen, a megtisztuláson keresztül önmagunk megtalálásához, vagyis a szabadság birodalmába vezet.
* lefordíthatatlan szójáték: Bányássz az elmémben – elmélkedj a bányámban!
| 1 Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2009 | 2 Borsos Lőrinc: Szentháromság modell, 2008–2010, lézerinstalláció, kiállítva többek között: Istenem (csoportos tárlat), Modem, Debrecen, 2011. február 26. – május 15.