A rendetlenséget elég nehéz tolerálniuk azoknak, akik nem „olyanok”.

Személyes élményem, hogy egy kupis szoba láttán még a legnyitottabbak is képesek teljesen kiakadni. Az otthoni káoszt körülbelül annyi megértés övezi, mint a túlsúlyosságot, sőt, sokan mindkettő esetében még le is nézik az érintetteket, mondván, nem töltenek elég időt a „probléma” megoldásával. Magyarán lusták. Azon túl, hogy a lustaság tolerálását, ad absurdum normalizálását is szimpatikus gondolatnak tartom, most inkább a rendetlenség és a rendetlenek elfogadása mellett érvelve arra szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy ítélkezés helyett vizsgáljuk meg magát a jelenséget, és hogy az mi mindent jelenthet még az önmenedzsmentbeli kihívásokon kívül.

Idén tavasszal életemben először jártam Dublinban, ahol egyik első utam a Hugh Lane Gallerybe vezetett, mert ott található Francis Bacon műterme, pontosabban annak rekonstrukciója. Elképesztő már az is, ahogy az eredeti, 1763-as épületstruktúrába „beejtettek” egy hatalmas betonkockát, aminek a mérete megegyezik a festő londoni műtermének dimenzióival. Bacon stúdiója még a rendetlenek számára is dermesztő látvány, amolyan anti-napfény-műterem, ahol a padlón felhalmozott újságpapír, festék, ecset, fotó, kosz, anatómiai atlasz, könyv és pezsgősdoboz-állomány az évek alatt egyfajta sajátos, sötét üledéket képez. A kis stúdió atmoszférája nagyon közel áll Bacon munkáinak látványvilágához. Semmi fancy vendégtér vagy szépen elrendezett könyvespolc: csak az alkotás süppedős, kaotikus tere, ahol egyetlen kerek tükör szórja szét valamennyire a tetőablakon bekúszó fényt. Letaglózó. Bacon egyébként Dublinban született, ezt sokan elfelejtik, mert tizenhat éves korától Londonban élt, ott lett híres. 1961-ben költözött a Reece Mews 7-es szám alá, és egészen 1992-ben bekövetkezett haláláig ott is alkotott. Hogy Dublinba kerüljön a minden idők egyik legjelentősebb festőéletmű létrejöttének helyt adó stúdió, azt a Hugh Lane Gallery igazgatója, Barbara Dawson találta ki, a hagyaték kezelőivel egyeztetve. A gigaprojekt 1998-ban kezdődött el, és Dawson eredeti elképzelése szerint a műteremben található összes tárgy, a falak, az ajtók, a padló, a mennyezet, a kiszáradt festékpöttyök is átkerültek az eredeti környezetet és az ottani fényviszonyokat rekonstruáló betonkockába. A költöztetésen évekig dolgozott egy múzeumi szakemberekből álló specialista csapat: a régészek helyszíni felmérést és domborzati rajzokat készítettek a műteremről, feltérképezték az összes tárgy helyzetét; a restaurátorok előkészítették a különböző dolgokat, műveket a szállításra; a kurátorok és a muzeológusok pedig egy különleges leltárt készítettek, amelyben minden egyes tárgyat – William Blake arclenyomatától kezdve a legkisebb porcicákig(!) – felcímkéztek és elláttak az életművel összefüggésbe hozó információkkal. 2001 óta Francis Bacon „rendetlen” londoni műterme rendkívüli erőfeszítések árán a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált a Hugh Lane Galleryben, a betonkocka melletti kis teremben pedig a Bacon által otthagyott utolsó újságcetli tartalmára, keletkezési dátumára, életműbeli megjelenésére is rá lehet keresni a látogatók számára kialakított digitális adatbázisban.

A műterem, pláne, ha ilyen nagy hatású művészé, komoly érdeklődésre tarthat számot, nem csak a művészettörténészek, kurátorok és a művésztársadalom tagjainak körében. Az alkotás tere klasszikus művészettörténeti toposz, sajátos portréként is működik, ahol az ott található tárgyak, jelenségek és viszonyok elemzéséből lehet következtetni a tulajdonos gondolataira, munkamódszerére és Bacon műterme esetében belső világára, életformájára, illetve nem utolsó sorban lelkiállapotára is. A legjelentéktelenebbnek tűnő pezsgősdoboz vagy koszcsomó felcímkézése egyfelől azt is mutatja, hogy milyen intenzív, szinte ájtatos figyelem irányul Francis Bacon életművének irányába, másfelől arra is ráébreszthet, hogy tulajdonképpen minden személyes enteriőr elemezhető ezzel a módszerrel. 

Zékány Dia festőművész munkáiban ezeket a saját, intim helyeket festi meg, azon belül is a hétköznapi, rendetlen, személyes tereket. Közel tíz éve foglalkozik a felhalmozás, gyűjtögetés, és az ebből fakadó rendetlenség 21. századi „problémájának” értelmezésével. A kiindulópontot saját életanyaga adta: szülei gyűjtögetők, ezért eleinte a családi házuk, az otthonuk intim terei, túlzsúfolt enteriőrjei voltak munkái középpontjában. A művészeti nyilvánosság révén, a közönség visszajelzései alapján idővel megtapasztalta, hogy milyen sok embert érint ez a téma, így az ábrázolt terek bővültek a barátok, ismerősök és ismeretlenek kaotikus élettereivel. A környezet és az ember viszonyát, a fogyasztói szokásokat, az újrahasznosítás kérdéseit is tanulmányozó alkotói vizsgálódásaiban a rendetlenség mögött meghúzódó szociológiai és pszichológiai jelenségeket elemzi, vonatkozó festészeti „tanulmányait” egyfajta realista jellegű – mégis nagyon festői – ábrázolásmóddal, dokumentarista felfogással készíti. A mindenkori saját szoba védettséget ad a külvilág hatásai ellen, ugyanakkor lehetőséget nyújt a saját ízlés, lelkiállapot és státusz jeleinek megmutatására. Az ott található tárgyak, illatok, állatok, hangulatok – ahogy Francis Bacon esetében is – valamilyen formán rólunk árulkodnak; elrendezésükből vagy épp el nem rendezésükből pedig aktuális lelkiállapotunkról, általános információszervezési szokásainkról is sok mindent meg lehet tudni. A saját szobánk, a tárgyainkból összeálló enteriőr kiváló terep az önelemzésre: a rendrakás, vagyis a tárgyak számbavétele, értelmezése és kategorizálása közben pedig egy igazán rendhagyó önarckép is összeállhat rólunk. 

(De abból is, ha irtózunk ezt a képet megbolygatni, és „rendessé” formálni.)

MOST PONT RENDETLENSÉG VAN
Zékány Dia kiállítása 

@doxa_budapest 

@diazekany

2023. december 2. – 2024. január 15. 
DOXA (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.)