A magyar konstruktív-geometrikus művészet nagyjai azzal a céllal hozták létre a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesületet (Open Structures Art Society, OSAS), hogy a stílus népszerűsítése és továbbörökítése mellett párbeszédet kezdeményezzenek a hasonló irányultságú nemzetközi művészekkel.

Ezek a dialógusok 2006 óta már számos alkalommal sikeresen manifesztálódtak a Vasarely Múzeum közreműködésével: a legújabb diskurzus, az október 12-én nyílt kiállítás az ornamentika és a szerialitás kulcsfogalmakat járja körbe. A kiállítás megtekintése előtt, ha beleolvasunk a bevezetőbe, rögtön olyan hangzatos – kurátori koncepciót sejtető – kijelentésekbe botlunk, mint hogy a rendezők elsődleges célja kitágítani, aktualizálni azt az általános felfogást, hogy a geometrikus ornamentika csupán az építészet, a könyvművészet és részben a népművészet díszítőeleme. De akkor mi még? A felvetődő kérdésre maga a kiállítás szolgál egyfajta válasz(lehetőség)ként: miszerint az ornamentika kiindulópontja, ősforrása a geometrikus absztrakciónak, vagy legalábbis kulcs, vezető annak megértéséhez. Így hát ne lepődjünk meg, ha a kiállítótérbe lépve a nagyméretű absztrakt-geometrikus vásznak alatt, kis üvegtárlókban nomád beduin törzsek asszonyainak ékszereivel találkozunk. 

Ismétlődő minták ától cettig, a kezdetektől napjainkig, ahol a kezdeteket – az amúgy száz évnél nem régebbi, tehát majdhogynem kortárs – geometrikus díszítésű afrikai maszkok és ékszerek mellett a gótikus üvegablak-minták, népi szőttesmotívumok, illetve a kötelező körnek tekinthető arab mozaikok (utóbbiak 19. századi mintalapok formájában, a Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának gyűjteményéből) reprezentálják. Mindez a köret, a fűszerezés, a főétel pedig olyan magyar és nemzetközi kortárs „ínyencfalatokból” áll, mint Vera Molnar meandervonalas szőnyege, Faa Balázs vonalzókból, illetve mérőszalagokból kirakott padlómintázata (Lénia I., IV.), Konok Tamás Klee piktogramjaihoz hasonló apró, ismétlődő elemekből álló „mátrixa” (Az elektronikus agy anatómiája), Türk Péter digitális téglanyomata, Nádler István geometrikus folyamatábrája (Függőlegestől a vízszintesig 1–9.) vagy Petr Kvicˇala hatalmas, op-artos vászna. A hab a tortán Katharina Roters a német dokumentarista fotózást elindító, gyárépületeket fényképező Becher házaspárt idéző fotósorozata, A „Magyar Kocka” – avagy kis magyar vakolatdísz-tipológia. Roters egy antropológus igényességével örökítette meg a szocialista kockaház egyhangúságának felszámolására tett kísérleteinket: egyesek szerint a magyar népi díszítőművészetből, mások szerint az op-art (lásd a házigazda Vasarelyt) és más modern irányzat motívumkincséből merített homlokzati vakolatsávokat és háromszögeket. A kérdés, hogy honnan erednek a kockaházak vakolatdíszei, nyitva marad, mint ahogy a kurátorok sem adnak (adhatnak) egyértelmű választ a bevezetőben felmerülő kérdésre. A kiállítás legnagyobb erénye talán nem is az „új” értelmezési lehetőség felvetésében, hanem ennek a következményében rejlik, hogy továbbgondolkodásra, a geometrikus művészet újabb kontextusainak keresésére buzdítsa a befogadót, hogy ezáltal még közelebb kerülhessünk az ismétlődő minták évszázados titkának megfejtéséhez. 

Vasarely Múzeum
2011. október 12 – 2012. január 8.