SENKI TÖBBET? AU REVOIR!
Francia–magyar fotósok a műtárgypiacon
A Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában január 5-ig látható az Au revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban című kiállítás, amely harmincegy fotóművész csaknem kétszáz munkáját vonultatja fel. A kiállításról számos beszámoló, kritika, elemzés látott már napvilágot – mi itt most kizárólag abból a szempontból néztünk utána a tárlaton szereplő képek szerzői közül néhánynak, hogy milyen helyet foglalnak el a világ, illetve Magyarország műkereskedelmi piacán.
A most Budapesten bemutatott magyar (származású) fotográfusok között éppúgy vannak szinte mindenki által ismert, világhírű, klasszikus alkotók (André Kertész, Robert Capa, Lucien Hervé, Brassaï, Alexandre Trauner), mint inkább csak a szakma által nyilvántartott művészek (Rodolf Hervé, Ergy Landau, Rogi André, Marton Ervin, André Steiner, Paul Almasy, François Haar), illetve olyanok is – hiszen éppen ez a kiállítás legnagyobb revelációja –, akiket eddig szinte senki nem ismert, akár még csak nem is tudtunk róluk vagy éppen arról, hogy eredetileg ők is magyar származásúak voltak (ilyen például Bernand-Mantel Béla; az ő felfedezése az egyik kurátor, Cserba Júlia érdeme), valamint olyan kortárs magyar fotóművészek is, akik ma (részben) Franciaországban élnek (Josef Nadj, Aatoth Franyo, Sarkantyu Illés, Alain Fleischer, Carole Fékété, Cseh Gabriella; utóbbi a kiállítás másik kurátora). A kiállításon részt vevők műtárgypiaci szereplésének vizsgálatát kezdjük is akkor mindjárt a „legismeretlenebbel”: az Artprice aukciós adatbázis (amelyik mondjuk az „André Kertész” keresésre október közepén 3520 árverési tétel találatot adott ki) Bernand-Mantel Béláról még csak nem is tud, keresztnév nélküli Bernand-Mantelről sem. Van viszont a névjegyzékükben egy „B. M. Bernand (XX)”, mármint hogy egy 20. századi művész, aki mellett három darab fotót, egy nyomatot és egy festményt (?) sorolnak fel, mint tőle eddig valaha árverésen szerepelt műtárgyat. A három fotótétel egyikéről az itt hozzáférhető adatokból annyi deríthető ki, hogy 2007-ben szerepelt a párizsi Millon & Associés árverezőház egyik licitjén. A ház archívumából pedig már kikereshető, hogy 2007. decemberi fotóárverésükön két „riportsorozat” szerepelt B. M. Bernandtól: az 1938-as, tizenegy darab fénykép 372 euróért el is kelt, az 1939-es tizenötre viszont – az előző tételével megegyező 300–400 eurós becsérték mellett – nem érkezett licit. (Ugyanezen az árverésen egyébként a több mint négyszáz tétel között Kertészés Brassaï-felvételek is szerepeltek.) Mármost a fenti rövid kutakodás eredménye is jól mutatja, hogy a legkülönbözőbb magyar, vagy legalábbis magyar származású („Hungarian born” – ahogy ezt jobb esetben megjegyzik a nevük mellett) fotográfusok munkái gyakran, mondhatni: folyamatosan szerepelnek a világ árverésein. Nyilván ha most csak a Budapesten éppen látható harmincegy alkotóra szűkítenénk a keresést, úgy is szinte megszámlálhatatlan adatot találnánk velük kapcsolatban, hiszen, mint a fenti példa mutatja, fotóárveréseket nemcsak a legnagyobb, hanem a kevésbé közismert, kisebb, ritkábban szem előtt lévő árverezőházak is rendszeresen tartanak világszerte (és akkor még nem beszéltünk a fotóvásárokon, illetve a galériákban „láthatatlanul” zajló tranzakciókról). Mivel egy ekkora szalmakazal átszálazására harmincegy tű megtalálása érdekében sem tudok sajnos vállalkozni, ezért a továbbiakban elsősorban a (köz)ismertebb nevű magyar művészek piaci szereplésére kerestem – és még így is csak jelzésszerűen felvillantott – adatokat.
Ebből a szempontból nézve a „harmincegyek” közül természetesen André Kertész a „top” (mint ahogyan ezt már az idézett Artprice-találatok száma is mutatta), úgyhogy elsőként nézzük az ő munkái közül azokat, amelyekért eddig a legtöbbet fizették. Például a Mondrian pipájáról és szemüvegéről készült közismert Kertész-fotó egy vintázs nagyításáért 2005-ben a Sotheby’s párizsi aukcióján 383 124 eurót (118,7 millió forint) adott valaki. 2008 áprilisában a Sotheby’s New York-i árverésén ugyanennek a képnek egy másik nagyításáért 121 000 dollárt fizettek. Az ugyancsak közismert Szatirikus táncos egy példánya 228 500 fontot, egy 1925-ös, az Eiffel-tornyot ködben megörökítő felvétel 103 500 eurót ért meg valakinek. Kertész további – amúgy meglehetősen nagy számban – kalapács alá kerülő munkái általában a néhány tízezer eurós/dolláros/fontos ársávban mozognak árveréseken, de például 2017 júniusában a bécsi WestLichtnél egy 1930-as felvételének vintázsa „csak” 6600 eurós árat ért el. Összehasonlításul szúrom közbe: magyar – vagy legalábbis magyar származású – alkotó mindeddig legdrágábban elkelt fotója a világ műkereskedelmi piacán Moholy-Nagy László 1925-ben készített egyik vintázs Fotogramja, amelyért 2012 decemberében a Sotheby’s New York-i árverésén 1 482 500 dollárt – akkori árfolyamon számolva nagyjából 431 millió forint – adtak. De vissza Kertészhez, merthogy persze azt is jól tudjuk, hogy a fotográfiák esetében a nagyítás időpontja – vagyis hogy vintázsról, tehát a fotó készítésének idejéből és a művész által vagy általa ellenőrzötten előhívott-nagyított vagy „printed later” példányról, azaz későbbi, más által elkészített darabról beszélünk – jelentősen befolyásolja egy-egy kép értékét. Lássunk erre – és egyúttal a fotók nemzetközi műkereskedelmi árának folyamatos emelkedésére is – néhány példát. Kertész 1926-ban készített Chez Mondrian (Mondriannál) című fotójának egy vintázsa 1979 áprilisában a Christie’s árverésén 270 000 dollárért, 1985-ben a Sotheby’snél egy másik, de szintén vintázs nagyítása már 400 000 dollárért és végül 2010-ben a Paris Photo vásáron a Howard Greenberg Gallery standján egy újabb ilyen példánya már 600 000 dollárért kelt el – miközben ugyanennek a felvételnek a későbbi nagyítású példányai 1975-ben 425 dollárért, 1979-ben a Sotheby’snél 1200 dollárért, 1982-ben pedig 1500 dollárért szerepeltek árveréseken. Ezekből az utólagos – ráadásul nem is mindig kellően dokumentált eredetű – nagyításokból ráadásul rengeteg forog a piacon: 1990 és 2010 között csak a Chez Mondrianból százhatvan darab „printed later” példány szerepelt aukciókon, de az utóbbi években néha már ezek közül is volt olyan, amelyiket 6000–8000 dollárért ütöttek le. Egy másik példa: az ugyancsak közismert Villa című Kertész-fotó egy vintázsa 1979-ben még csak 16 000 dollárt, 1991-ben viszont a Christie’s árverésén már 250 000 dollárt ért – miközben a későbbi nagyításokért 1975-ben csak 300 dollárt, 1980 májusában a Sotheby’snél 1650 dollárt, 1982-ben pedig 1200 dollárt fizettek. (A Kertész-fotók árainak alakulásáról bővebben lásd: Mórocz Csaba: Kertész első kézből – Kései nagyítások vs. korabeli kópiák. In: Artmagazin 46, 2011/4, 11–14. o.) Ami pedig a mostani budapesti kiállításon látható többi, inkább ismert magyar fotográfus nemzetközi piaci szereplését illeti: Robert Capa felvételei leginkább a 10 000–20 000 euró/dollár közötti ársávban szoktak elkelni, míg Brassaï (Halász Gyula) legtöbb munkája a néhány ezer dolláros (egy-két esetben tízezer feletti) árkategóriákban mozog; például a már említett 2017-es bécsi WestLicht árverésen egy 1940-ben készített és ugyanakkor is nagyított felvétele 3600 eurós árat ért el. Az ennél is alacsonyabb, néhány száz dolláros leütési sávban találkozhatunk gyakrabban a most nálunk is kiállított szerzők közül például Paul Almasy vagy François Haar fotóival.
Természetesen a nemzetközinél sokkal jobb áttekintéssel rendelkezünk a fenti alkotók hazai (nyilvános műkereskedelmi) szerepléseiről, már csak annál a sajnálatos ténynél fogva is, hogy Magyarországon a fotók gyűjtése még távolról sem szerepel olyan súllyal – és persze olyan árszinttel – a műkereskedelmi piacon, mint az Európa nyugati felén vagy éppen a tengerentúlon ma már megszokott. (A világ máig legdrágábban elkelt fotójáért, Andreas Gursky Rhein II. [Rajna II., 1999] című felvételéért 2011 novemberében a Christie’s New York-i árverésén 4 338 500 dollárt – akkori árfolyamon 992,5 millió forint – fizetett ki valaki.) Ami tehát a hazai fotóműkereskedelmet illeti, ott, a Budapesti Történeti Múzeumban most kiállított „francia–magyarok” közül természetesen ugyancsak Kertész áll az első helyen, olyannyira, hogy a mindeddig magyarországi árveréseken elkelt fotográfiák közül övé a harmadik legdrágább: Újságárusnál című, 1934-ben Párizsban fényképezett alkotásának egy nagyítása a Kieselbach 2007. novemberi, második fotóárverésén 1,6 millió forintos kikiáltási árról indulva 4,4 milliós leütést ért el (ami a jutalékokkal együtt 5,28 millió forintos vételárat jelentett), és ezzel akkor ez lett a mindaddig legdrágább itthon elkelt fotográfia. (Kertészt a hazai fotótételek összesített toplistáján azóta is csak Robert Mapplethorpe – 2012. november, Biksady Galéria, 32 000 euró, ami akkor kereken 9 millió forint volt –, illetve az 1983-ban született orosz Oleg Dou – 2007. december, Kieselbach Galéria, 7,5 millió forint – előzte meg.) Kertész az egymillió forint feletti hazai fotóleütések pillanatnyilag harmincnyolc tételt számláló listáján magasan a legtöbbször, összesen tízszer szerepel (ám ez nem ugyanennyi fotót jelent, mert ezek között van olyan tétel is – 2018, Múzeum Antikvárium, 1,3 millió forint –, amelyik önmagában tíz Kertész-fotográfiát tartalmazott). Érdemes lehet még megjegyezni, hogy az Újságárusnál is már Kertész korábbi, Iskolaudvar című, 1931-es felvételének hazai fotóárcsúcsát döntötte meg: ezért 2007 májusában az első Kieselbach-fotóárverésen adtak az 1,6 millión indított licit végén 3 millió forintot (plusz a jutalékokat). (És csak a nemzetközi és a hazai fotóműkereskedelmi árszint különbségének érzékeltetésére jegyzem meg, hogy alig egy hónappal korábban, 2007 áprilisában a Christie’s New York-i árverésén egy másik Kertész-fotóért 376 500 dollárt, azaz átszámítva nagyjából 68,5 millió forintot fizetett ki valaki.)
Természetesen a milliós leütések alatti ártartományban is számos Kertész-munkát találhatunk. A grafikák mellett rendszeresen fotókat is árverező Arte Galéria teljes eddigi fényképkínálatának két legmagasabb leütése is Kertész- hez kötődik: 500 000 forintért egy tételben négy darab olyan felvételét adták el, amelyeken a világhírű magyar bábművész, Blattner Géza (1893–1967) bábjait örökítette meg (és amelyeket állami védés után ezen az áron a Petőfi Irodalmi Múzeum szerzett meg), míg a második legmagasabb fotóleütésük 480 000 forintért ugyancsak egy Kertész-fotó volt, Károlyi Mihály egykori miniszterelnök portréja, amelyet a fo- tós és a képen szereplő politikus is dedikált; vagyis ebben az esetben alighanem elsősorban a tétel „dokumentumértéke” növelte meg ennyire az árat, ami fotók esetében azért elég gyakran előfordul. Hogy mennyire, arra jó példa lehet a budapesti kiállításon is szereplő Ergy Landau (Landau Erzsébet), aki egyedüli nőművészként van ott a már említett egymillió forint feletti leütést elért hazai fotótételek listáján: a Kieselbach Galéria 2006. decemberi árverésén Moholy-Nagy Lászlóról 1919-ben készített portréjáért 800 000 forintos kikiáltás után 1,4 millióig emelkedtek a licitek – kérdés: kinek inkább köszönhetően? De 2017 decemberében az Arte aukcióján is egy olyan 1921-es vintázs Landau-fotográfia ára ért el 400 000 forintos leütést, amelyiken Palasovszky Ödönt, a magyar avantgárd színjátszás egyik legjelentősebb alakját örökítette meg a fényképész.
Ami pedig a most ugyancsak Budapesten szereplő Brassaït illeti: neki két sevillai utcaképét 2007 novemberében a Kieselbach Galéria már emlegetett második fotóárverésén 850 000, illetve 550 000 forinton ütötték le. Szintén több, a mostani tárlaton kiállított fotós munkája szerepelt a Blitz Galéria 2018 tavaszi kortárs képzőművészeti aukcióján: sajnos ezek közül Paul Almasy két, illetve André Kertész egy munkájára egyáltalán nem érkezett licit, François Haar egy fotóját a 260 000 forintos kikiáltási áron vitték el, és mindössze Kertész 750 000 forintos, Lucien Hervé 480 000 forintos és Haar 300 000 forintos leütést elért egy-egy munkájára volt több érdeklődő is. És végül említsünk meg egy egészen „különleges” fotó-műkereskedelmi tranzakciót a hazai műtárgypiacról. A magyarországi aukciókon talán elvétve, ha felbukkan egy-egy Robert Capa-felvétel (bár az Axioart műkereskedelmi portál archívuma például egyetlen ilyen találatot sem jelez). 2008-ban azonban erre az így-úgy, de mégiscsak valamiképpen a kereslet-kínálat irányította szabályok szerint működő hazai fotóárverési piacra belépett egy teljesen más koncepcióval és főleg anyagi kondíciókkal rendelkező szereplő: a magyar állam, „aki” a világhírű fotóriporter hagyatékát gondozó New York-i International Center of Photographytól (ICP) 835 000 plusz 165 000 dollárért (azaz kereken 300 millió forintért) megvásárolta Robert Capa Master’s Set III. (Harmadik mestersorozat) című anyagát, amiben 937 darab, az 1990-es években készült, vagyis jóval „printed later” nagyítás szerepel Capa negatívjaiból (a fotós testvére, Cornell Capa és Richard Whelan fotótörténész válogatásában), illetve 48 darab vintázs kópia Capa munkáiból. (Emellett az ICP adott még ajándékként öt Capát ábrázoló portrét és húsz extra méretű nagyítást a Master’s Set képeiből, vagyis ezért a pénzért összesen 1010 fotó érkezett Magyarországra Amerikából.) Hogy ez az anyag – hangsúlyozzuk: nem piaci viszonyok között „megméretve”, hanem egy egyszerű „alku” során – megért-e ennyi pénzt, arról nyilván lehet érveket sorolni pro és kontra. Egy azonban biztos: ez az összeg több mint négyszerese a hazai nyilvános árveréseken mindeddig egymillió forint felett elkelt fotográfiákat tartalmazó lista összértékének.
KERTÉSZ VAGY NEM KERTÉSZ?
2017 októberében a BÁV fotóárverésén nyolcvanhárom – klasszikus és kortárs – magyar fotográfus kétszáz alkotása került kalapács alá. A képeket szakmai zsűri válogatta, a hírek szerint anonim módon. Az árverés előtt egy tételt visszavontak, a maradék 199 közül 154-re – köztük olyan fotográfusok munkáira, mint Paul Almasy, Bánkuti András, Benkő Imre, Besnyő Éva, Chochol Károly, Eifert János, Féner Tamás, Frankl Aliona, Gink Károly, Horváth Dávid, Jung Zseni, Révész Tamás, Stalter György vagy Szilágyi Lenke – egyáltalán nem volt érdeklődés, harminc művet kikiáltási áron vettek meg, vagyis mindössze tizenöt olyan fotó volt, amelyet többen is meg akartak szerezni maguknak. Az egyik legmagasabb leütést – 550 000 forint (jutalékkal együtt 676 000 forint) – André Kertész egy munkája érte el; egy másik Kertész-fotó 320 000 forintot (jutalékkal együtt 393 000 forint) ért meg valakinek, egy harmadikra nem volt licit. Csakhogy: a Kertész-képek közül kettő 1985-ös évszámmal szerepelt, az egyik a katalógus adatai szerint 1994-es CIBA-print nagyítás, a másik pedig egy eredeti Leica diapozitív, amihez egy 2017-es digitális print is járt. Mind a két felvétel címe From my Window sorozathoz. Mármost, mint tudjuk, Kertésznek 1981-ben jelent meg New Yorkban a From my Window (Az ablakomból) című kötete, amelyben az azt megelőző években a New York-i Washington Square Parkra néző otthonának nagy ablakából kifelé – legnagyobbrészt egy akkor frissen kapott polaroidgéppel – készített felvételeit adta közre. Vagyis a 2017-ben Budapesten árverésre került 1985-ös képek semmiképpen nem lehettek részei az eredeti sorozatnak – feltehetően ezért is adták nekik meglehetősen szokatlanul a „sorozathoz” címet, mintha a képek a szerző utólagos „kiegészítései” lennének korábbi, már ismert fotográfiáihoz. Viszont: a szakmában terjedő hírek szerint ez a két kép akkor – és főleg úgy – készült, amikor élete utolsó évében a már említett New York-i lakásában meglátogatta a művészt egy Magyarországról hozzá kilátogató hazai fotós szakújságíró (aki több könyvet is írt Kertészről, sőt kettejükről az említett New York-i lakás erkélyén akkor egy fotó is készült, ami meg is jelent később a Fotóművészet című lapban), és beszélgetésük közben Kertész állítólag a látogatónak az asztalra letett fényképezőgépével „játszva” kattintott párat az ablaka felé. A gépben lévő diapozitív-filmre készített képeket azután hazatérve a magyar újságíró hív(at)ta elő, majd készít(t)ette el róluk később a nagyítás-nyomatokat. (Az már csak „hab a tortán”, hogy a BÁV említett árverési anyagának egyik válogatója éppen az illető fotós szakíró volt.) Egy ugyanilyen From my window sorozathoz címmel szereplő, 1985-ös, eredeti Leica dia és annak 1996-os CIBA-nagyítása szerepelt amúgy a Blitz Galéria 2018 tavaszi árverésén is, ahol azt 750 000 forinton ütötték le. Mármost a kérdés persze az, hogy vajon mennyire jogosan nevezhetők eredeti Kertész-fotóknak azok a képek, amelyek készítésekor ugyan a történet szerint valóban maga Kertész nyomta meg az exponáló gombot, de onnantól magukat a képeket akár még csak soha nem is látta (hiszen 1985 szeptemberében meghalt), nemhogy az előhívásukban-nagyításukban részt vett volna. (Ugyanez a kérdés természetesen felmerülhet mondjuk Robert Capa háborús riportfotóinak egy részénél is, amelyeket az exponálás után annak helyszínétől, esetleg országhatárokon túl mások hívtak elő, nagyítottak le, esetleg vágtak meg egy-egy sajtómegjelenéshez.) A választ erre alighanem magának a hazai fotós szakmának kellene kialakítania – és azután érvényesítenie majd a műkereskedelemben is.
Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban, Budapesti Történeti Múzeum – Vármúzeum, Budapest, 2020. január 5-ig
A cikk megírása során részben a 2018-ban a Magyar Fotográfiai Szövetség felkérésére A magyar fotográfia gazdasági, intézményi és kulturális státusza című, átfogó kutatás számára készült, A fotó a mai magyarországi műkereskedelemben című, nagyobb tanulmányomra támaszkodtam. Akit érdekel, a felmérések teljes anyagát megtalálhatja a https://www.fotomuveszek.hu/ku... webhelyen.