A japonizmustól, Aubrey Beardsley-hatástól, Arts and Craftstól a tiszta mértani konstrukcióig.

„A Mackintosh-csoport hatása messzire ható. Szülővárosában már olyan nyilvánvaló, hogy formavilágával Mackintosh mondhatni szinte helyi stílust teremtett” – olvasható Hermann Muthesius Das englische Haus (Az angol ház) címen 1904-ben közreadott nevezetes könyvében. A londoni kulturális attasé, maga is építész, utóbb a német iparosés művészképzés reformere már annak idején világosan látta a skót mester kivételes jelentőségét. Charles Rennie Mackintosh 1868-ban született Glasgow-ban, a városi rendőrség egyik tisztviselőjének fiaként. Az elemit követően egy, a középosztálybeli kereskedők és iparosok fiainak létesített fizetős iskolában (The Glen High School) tanult; technikai ismeretek mellett itt sajátította el a fa- és fémművesség alapjait. Ezt követően lesz tizenhat évesen egy jó nevű helyi építész, John Hutchinson gyakornoka, egyszersmind a Glasgow School of Art növendéke. Az iskola élére 1885-től Henry Newbery személyében egy liberális felfogású, a modern szellemiségre nyitott és a nők művészeti tanulmányait szorgalmazó festőművész kerül – mindkét tulajdonságának fontos szerepe lesz Mackintosh pályájának alakulásában, aki 1889-től már műszaki rajzoló az akkor alapított Honeyman & Keppie cégnél. Közben egymás után nyeri terveivel a legkülönbözőbb pályázatokat; így tesz ösztöndíjasként tanulmányutat 1890-ben Olaszországban. Az irodában köt barátságot Herbert McNairrel, akivel együtt látogatják a glasgow-i akadémia esti tanfolyamait. Nem sokkal később – alighanem Newbery közvetítésével – megismerkednek életük leendő társaival, a MacDonald testvérpárral. Glasgow-i Négyek néven, Mackintoshsal az élen ők alkotják azt a kis csoportot, amelynek tevékenysége a századfordulón egész Európában visszhangra talál. 1895-ben rendezett első közös kiállításuk helyszíne jelképesnek is tekinthető: a párizsi Bing galéria az, a Maison de l’Art Nouveau, a következő évben pedig az építész és a két nővér részt vesz a hasonlóképp művészettörténeti jelentőségű Arts and Crafts Society londoni seregszemléjén.

Mackintosh korai épülettervei még a historizmus jegyében fogantak, a kilencvenes évek elejéről való bútorain azonban már szecessziós díszítőelemekkel találkozunk, hogy aztán az art nouveau stílusa átütő erővel érvényesüljön indás növényi elemekből és nyúlánk emberi alakokból összeforrott, a vonalvezetés szépégét hirdető, dekoratív grafikai kompozícióin – legyen az pannó, plakát vagy könyvborító. Glasgow, amely 1750-ben még csak harminckétezer lakosú kisváros, dinamikusan fejlődő hajó-, textil- és szilikát-, valamint dohányfeldolgozó-ipara jóvoltából 1871-ben már félmilliós metropolisz. A Négyek feltűnésekor, a század végére pedig Nagy-Britannia második legnagyobb és nyomornegyedei dacára az egyik leggazdagabb települése is. Ekkor épül ki mai központja azokkal a jobbára eklektikus épületekkel, amelyek a helyszínét és megreformálandó szellemi közegét adják Mackintosh tevékenységének. Az 1870-ben alapított Városi Múzeum – a Kensington (ma V&A) Museum példája nyomán és a művészeti iskolával együttműködve – nem csupán az európai iparművészet remekeinek megszerzésével támogatja az oktatók munkáját, hanem jelentős távol-keleti gyűjteményt is létrehoz a Glasgow és Japán között 1872-től mind intenzívebb gazdasági kapcsolatok eredményeképpen. A város szülötte, Christopher Dresser pedig, mint sokoldalú szabadúszó tervező, első nyugati művészként 1876/77-ben Japánba látogat. Ezt követően előadásokon számol be tapasztalatairól – többek között 1882- ben Glasgow-ban is.

A japonizmus nyilvánvaló hatása mellett a Glasgow-i Négyek – és benne Mackintosh – pályakezdését több más élmény is motiválta. A kortársak közül Aubrey Beardsley kalligrafikus vonalkultúrája vagy éppen McNeill Whistler keskeny képeinek vertikalitása, de általuk is mindenekelőtt a szigetország kultúráját egészében átható Aesthetic Movement szellemi reformmozgalma. Vagyis mindaz, ami a gyáripar ízléstelen, kommersz termékeivel állt szemben: a preraffaelita festők gótikából, mint tiszta forrásból ihletet merítő munkássága, az iparművészek kézműves céheinek a középkori erények (vele technikák és stíluselemek) felelevenítése, új esztétikát hirdető tevékenysége. E programról a legilletékesebbek – az Arts and Crafts mozgalom vezető egyéniségei – számoltak be a fiatal alkotóknak: Walter Crane és William Morris, akik 1887 és 1889 között több előadást tartottak a művészeti iskolában. A skót MacPherson ősi kelta mondavilág illúzióját keltő Osszián-énekei a festőnek induló Morris mellett Rossettit és Burne-Jonest is megihlették. Művészetük indítékait Mackintosh magától értetődően érezhette az övéhez közelállónak, hiszen első kivitelezett műve 1891-ben – apja főnökének síremlékeként – egy úgynevezett kelta kereszt volt, a székesegyház mögött emelkedő temetődombon. E szellemi beágyazottság ellenére Mackintosh plakátjai – először ezek kerülnek széles nyilvánosság elé – barátságtalan fogadtatásban részesültek. Azt vetették a szemére, hogy a munkáin szereplő emberek „gázcsövek képzetét keltik”. Versben is csúfolódnak róla, mégsem hátrál meg. Sógora 1895-ben önállósítja magát, ő azonban marad a cégnél, amelynek utóbb társtulajdonosa lesz. A glasgow-i Királynő keresztje templomban a padsor plasztikusan eleven megformálása 1897-ben már egyértelműen mutatja stílusa karakteres jegyeit. Ezzel egy időben két nagyszabású – életművét döntően meghatározó – olyan vállalkozása veszi kezdetét, amelyekkel mind a hazai, mind a nemzetközi színtér sokat emlegetett szereplőjévé lép elő. Amellett, hogy Glasgow-ban, Drezdában és Bécsben lakásenteriőröket tervez, Josef Hoffmann meghívására 1900-ban Bécsben részt vesz a Secession VIII. kiállításán, 1902-ben pedig a torinói nemzetközi iparművészeti kiállításon.

Építészként alighanem a Glasgow School of Art a legjelentősebb alkotása. (Sajnálatos módon ezt a közelmúltban két tűzvész is szinte romba döntötte.) Ezzel az iskola igazgatója, Newbery biztatására kezdett foglalkozni a kilencvenes évek elején, s kitartása 1897-ben meghozta gyümölcsét: tervével a Honeyman & Keppie nyeri el a megvalósítására kiírt pályázatot. Két év múlva készül el az első szárny, 1906-ra fejeződik be az építkezés, de még 1909-ben is bővítenek rajta. A műtermeket nagy méretű, szinte már függönyfalszerű ablakokkal megvilágító robusztus épületet Mackintosh a szecesszió szellemében minden részletre kiható művészi igényességgel formálta meg. Ennek a műgondnak ékes bizonysága az impozáns benyomást keltő könyvtár. Sötétre pácolt tölgyfa konstrukciója visszafogott dekorativitásában is levegős teret képez a galériás kialakítással; a falak mentén üvegezett szekrényekben sorakoznak a könyvek, a ciprusfa pultok és íróasztalok mellett a szintén általa tervezett (Windsor-típusú, majd négyzethálós támlájú) székeken ülő olvasóknak lépcsőzetesen egymásba csúsztatott hasábok alkotta mennyezeti lámpák szolgáltatnak világosságot.

Mint azt a könyvtár (jelenleg csak archív fekete-fehér és későbbi színes fotókon szemlélhető) enteriőrje is mutatja, Mackintosh mindenekelőtt bútortervező belsőépítészként alkotott maradandót. Akként pedig főleg teaházaival. E műfajban az elsőt még az alkotó színrelépése előtt, 1878-ban létesítette Miss Cranston, a munkásvárosokat, így Glasgow-t is sújtó alkoholizmus elleni küzdelem színtereként. (A súlyos „pálinkakórság” ellenére nálunk nem létesültek hasonlók; a kocsmák vasárnapi zárva tartását sem szavazta meg a magyar parlament.) Az ötletet bátyja teakereskedése szolgáltatta, amelyet az tett közkedveltté, hogy az innivalóhoz süteményeket is felszolgáltak. Mackintosh négy ilyen szalon tervezésében vett részt; mindegyik a belvárosban volt. A Buchanan utcait még George Walton (egy jó ízlésű berendező) alakította ki, három falára viszont már Mackintosh készített pannókat a korabeli skót díszítőművészetre jellemző sabloneljárással 1896/97-ben. Nem tudjuk, ki kérte fel erre a munkára, de nyilvánvalóan sikere lehetett vele, mert ezt követően másfél évtizedig tartó folyamatos és a bútorok tervezését is magában foglaló belsőépítészeti munkakapcsolat alakult ki a művész és Miss Cranston között. Az Argyle utcai épület helyiségeit 1898-ban már Mackintosh új – feltűnően karcsú – karakterű bútoraival rendezték be. (Waltonra csak a kísérő dekoráció maradt.) Ezt 1900-ban az Ingram utcai szalon követte, ide készült az az ikonikus (a háttámlát ovális pajzzsal megkoronázó) széke, amelyet ugyanebben az évben Bécsben is bemutatott. Legnagyobb volumenű munkája a Sauchiehall utcában volt, itt a négyszintes épületet is ő tervezte. A Willow Tearooms (Fűzfa Teaház) 1903-ban nyílt meg, de korántsem ez tekinthető utolsó munkájának. Még a tízes évek elején is tervezett ide új darabokat, illetve enteriőröket. Sőt a korábbiakba is, amelyek közül kettőt említenék az Ingram utcaiból: a Tölgyfa (1907/8) és a Kínai termet (1911). A bútorokat időrendbe rakva azt látjuk, hogy formaviláguk nyúlánk jellegüket megtartva fokozatosan vált minimalistává. 1903/04 tájáról valók Mackintosh legérettebb, már teljes egészében mértani konstrukciói. (Ezek replikáit gyártja 1973-tól a Cassina.) 1906-os londoni tudósításában a grafikus, majd bútortervező Falus Elek ugyan „kis Glasgow”-nak nevezi Bécset, Mackintosh és körének nyilvánvaló hatására utalva, de teljes joggal teszi hozzá, hogy „Bécs érthetőbben beszél Mackintosh-nál a népnek”. Koloman Mosertől már 1900-ból ismerünk úgynevezett „viereck” bútorokat, Josef Hoffmann 1902-es munkái között szintén több ilyen akad. Jellegzetes kockás stílusával tehát Mackintosh paradox módon csak őket követi, noha az első négyzetes konstrukció – a honfitárs Dresser teáskannája – 1879-ben született. A kolorit a konstrukcióval párhuzamosan szintén úgy egyszerűsödött, hogy közben egyre merészebb lett.

Ahogy egyre radikalizálódik Mackintosh stílusa, úgy fogy el körülötte a levegő. Megrendelés híján 1913-ban még cége is kénytelen megválni tőle. Londonba költözik, hátralevő éveiben (1928-ban halt meg) eleinte textilmintákat készít, majd tájképeket és csendéleteket fest. Ezek minősége meg sem közelíti pályája csúcskorszakának teljesítményét. Ugyancsak szomorúan alakul a szalonok sorsa: a mértékletességi mozgalom lanyhulásával Kate Cranston a tízes évek végén eladja a teaházakat, amelyeket aztán átalakítottak, a berendezésüket pedig kidobták. Legtovább – az ötvenes évek derekáig – az Ingram utcai működött; ebből üzlet lett. Még szerencse, hogy amikor 1971-ben az épületét lebontották, már tisztában voltak Mackintosh kivételes jelentőségével, ezért a Tölgyfa termet elemeire szedve múzeumba szállították. Restaurálás után tavaly óta felállítva látható a V&A Dundee dizájnmúzeum hipermodern épületében. (A bútorzat sajnos nem maradt meg.) A szecesszió újrafelfedezése és vele a városi Mackinstosh-kultusz nyomán Anne Mulhern 1983-ban két korábbi teaház szomszédságában – az alkotó kínai termének és több bútorának replikáival – a Buchanan utcában Willow Tearooms (Fűzfa Teázó) néven nyitott kávézóval egybekötött éttermet. Majd miután a Sauchiehall utcai teaház épületéből kiköltözött a Daly’s Department Store (női ruhaszalon), egy másik lelkes üzletasszony, Celia Sinclair magánalapítványt hívott életre az építész e főművének helyreállítása érdekében. A tízmillió fontot felemésztő vállalkozás sikerrel járt: 2018-ban, Mackintosh születésének 150. évfordulóján elegáns artvendéglőként nyílt meg újra a publikum előtt.

Az Arts and Crafts mozgalom és részeként a glasgow-i art nouveau nem volt ismeretlen a korabeli magyar publikum előtt. Az Iparművészeti Múzeumban 1900 őszén önálló tárlaton mutatkozott be családjával Walter Crane, aki előadást is tartott Budapesten. Két évvel később pedig Brit iparművészet címen nyílt átfogó seregszemle, amelynek anyagát Newbery válogatta, plakátját a bútorával is szereplő George Walton tervezte. A Glasgow-i Négyek közül azonban senki nem vett részt rajta, az ő szellemiségüket egyedül E. A. Taylor karosszéke képviselte. Noha ez az anyag ily módon nem sokat mutatott Mackintosh és körének radikalizmusából, vitatkoznom kell azokkal, akik szerint az nem hatott volna a magyar tárgykultúrára. Wigand Ede 1902-es leányszobája, amelyet korabeli reprodukcióból ismerünk, ugyanebből az időből származó ebédlőszekrénye (ma az Iparművészeti Múzeum tulajdona), Moiret Ödön 1907-es fehér széke, valamint a Bálint– Jámbor páros, Maróti Géza, Vágó József több munkája tanúsítja, hogy ez a négyzetmotívumairól azonosítható puritán, geometrikus szecesszió nálunk is kifejtette hatását. Nem volt ugyan olyan látványos a megnyilvánulása, mint Glasgowban, viszont folytatásra talált – a még szintén kortársnak tekinthető Lajta Béla enteriőrjeiben, majd hosszú szünet után a nyolcvanas években az erdélyi származású Vásárhelyi János mai igényekre és gyártástechnológiára Wigand nyomán reflektáló bútoraiban.