Szerkesztői beköszöntő
E számunk tiszta szanatórium: van, aki hamburgi lebujban dekkol, hogy megfigyelje a szinte életvitelszerűen ott tartózkodókat, de később más intézményekbe is bevonul; Niki de Saint Phalle egy idegösszeroppanás után mintegy terápiaként kezd lövöldözni mindenre, ami idegesíti vagy frusztrálja, apaképét is ezzel a gesztussal semmisíti meg, a női egyenjogúsodás hosszú, tulajdonképpen máig húzódó hajnalának egy korábbi pontján; a hágai Mauritshuis egyszerűen csak megújult, és emiatt vágynánk oda, hogy néhány napot vagy csak órát terápiaként eltölthessünk benne a Doktor Tulp anatómialeckéjét vagy a Leány gyöngyfülbevalóvalt nézegetve, vagy a harmadik kedvencet, a kis Tengelicét. Persze ki is szabadulhatunk, és elmehetünk a világ szuperszanatóriumába, Itáliába, ahová követhetjük azokat a festőket, akiket lenyűgözött a Vezúv, elsősorban Barabás Miklósunkat, akinek megadatott, hogy egy étterem teraszáról nézzen végig egy vulkánkitörést. De követhetjük ide Liszt Ferencet is, aki az olasz képtárak és templomok igézetében töltött el éveket és szerzett zenét élményeit átadandó. A Műcsarnokban kiállító litván Žilvinas Kempinast kicsit nehéz ebbe a gondolatkörbe szorítani, és a Műcsarnok sem egy szanatórium az utóbbi években, de talán a mágnesszalagoknak, amikkel Kempinas dolgozik, lehet gyógyító erejük. A szerzői jogról szóló cikkünk és a német titkosszolgálatok elhagyott központját dokumentáló fotók inkább csak előzményei lehetnek egy szanatóriumba kerülésnek, hogy az első világháborút felidéző kiállításokról már ne is beszéljünk. De az átélt traumák közül csak az betegít meg, amit nem tudunk feldolgozni, ezért látogassanak el velünk Pedro Reyes városi betegségek kezelését célzó terápiáira, ismerkedjenek meg az erőszakcsillapító vakcinával, a titokszivárogtatóval, csináljanak meg egy összepassz-tesztet vagy a saját életútjuk múzeumát. Mi az Artmagazinnál most a kedvesvudu módszerét alkalmazzuk: vagyis megpróbáljuk feltölteni olvasóinkat pozitív energiákkal.