Balázs Kata (1981) Budapesten élő művészettörténész. Az ELTE művészettörténet–magyar szakán tanult, majd 2010 és 2013 között részt vett a művészettörténet-tudományi doktori iskola képzésében. 2014-ben és 2018-ban Kállai Ernő művészettörténészi ösztöndíjban részesült. 2019 óta az AICA Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatának tagja. Ösztöndíjjal hosszabb időt töltött Krakkóban (2001–2002) és Firenzében (2004, illetve 2010–2014 között időszakosan), valamint dolgozott a manchesteri Science and Industry Museum által vezetett gyűjteményfelmérési projektben az Egyesült Királyságban (2013). A 20. századi magyar–olasz művészeti és kulturális kapcsolatok fontos helyet foglalnak el kutatási területeinek körében: ennek jegyében részt vett Charles de Tolnay Firenzében található hagyatékának digitalizálásában, foglalkozott futurista tánccal és Vedres Márk művészetével. A 2004 óta eltelt években tanított művészettörténetet a Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnáziumban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Visart Művészeti Akadémián, az egri Eszterházy Károly Egyetemen, dolgozott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, valamint kurzusokat tartott a Károli Gáspár Református Egyetemen. Segédmuzeológusként a Ludwig Múzeum munkatársa volt 2007–2008-ban, 2009 és 2012 között pedig az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének fiatal kutatói ösztöndíjasaként dolgozott. 2020-tól az acb Galéria munkatársa. Elsősorban modern és kortárs művészettel, valamint fotográfiával foglalkozik. A nyolcvanas évek művészete az utóbbi években került figyelme előterébe. Ez egyrészt a „bad painting”-jelenség iránti érdeklődése nyomán az új festészet és kreatív fotográfia, másrészt a nyolcvanas évek alternatív zenéje és kultúrája iránti, középiskolás korára visszatekintő elkötelezettségéből táplálkozik. Az utóbbiban osztozva Szabó Eszter Ágnessel, 2017-ben közösen indították el a korszak egykori szereplőivel készített interjúsorozatot.

Szabó Eszter Ágnes (1966) a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán végzett. 1999-es diplomamunkája, a Multimediális DJ konyhaasztalon elkészített Epres Anyatej turmix és tézi­se, a Tartósítás és Mobilitás az első Eat Art tematikájú diplomamunka Magyarországon. Kutatási területe a hétköznapi élet, a házimunka és „magas művészet” határainak láthatóvá tétele, a rajongói és alkotói attitűdök közös értelmezési mezőjének kialakítása. Nagymamám Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című 1998-as falvédője átlépte a képzőművészet és népművészet határát; a hímzés azóta is a művész az egyik fő alkotói eszköze. 2000-ben megalapította a HINTS Institute for Public Artot, amely az első hivatalosan bejegyzett „public art” szervezet. Tagjai kísérletet tettek az interdiszciplináris alkotói folyamatok kialakítására és társadalmi aktivitásra a képzőművészet, dizájn, szociológia és antropológia közös területén. Projektjeiket magyar és nemzetközi színtéren valósították meg, többek között a bécsi Close Encounters, illetve a New York-i DUMBO Arts Festivalon. Szabó Eszter Ágnes 2006-ban a HINTS tagjaként elsőként tartott varrógéppel nyilvános, közösségi, ökodizájn workshopot Magyarországon, majd Európa-szerte (Bécs, Rotterdam, Stuttgart, Drezda). Művészetpedagógiai tevékenysége az általános iskoláktól a gimnáziumokon át a MOME-ig, a Budapesti Műszaki Egyetemig és a METU-ig vezetett. 2009–12-ig az Iparművészeti Múzeum kortárs művészeti kurátora volt. 2011-ben a múzeum munkatársaként kezdett a punk és DIY jelenség társadalmi hatásaival foglalkozni, amelyet a Szubkultúrák Divatja című múzeumpedagógiai projektben, valamint a Sziget Fesztiválon valósított meg. 2012-ben megnyerte a Képzőművészeti Lektorátus A mi kis falunk című pályázatát, amelynek keretében létrehozta a Ran­­dom Varrodát a DIY fogalom definiálására és a központi rendszerektől való függetlenedés, vagyis a varrógép napelemmel működtetésének megvalósítására. 2013-ban a Random Varroda Random Dress Code címen, egy rehabilitációs gyártástechnológia kidolgozásával elnyerte a nemzetközi ReDesign Awards első díját öltözködés kategóriában. Szabó Eszter Ágnes 2010-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója volt, disszertációja Libertatia címmel, a kultúra ideiglenes, független területeit vizsgálta a kalózkodás és a punk társadalmi hátterének és megnyilvánulásainak tükrében. 2016 óta foglalkozik kifejezetten a magyarországi underground történetének, ezen belül a rendszerváltás előtti utolsó évtized mítoszainak feltárásával. 2017-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban Balázs Katával közösen rendezték meg a Metszéspontok – Film, képzőművészet, zene, esettanulmányok a ’80-as évek filmjeinek köréből című kiállítást, amelyet azóta is követnek a korszak szereplőit megszólaltató és a társadalmi-kulturális hátteret feltáró interjúk. Alkotó művészként csoportos és egyéni kiállításokon vesz részt, munkái magán- és közgyűjteményekben is megtalálhatók.

Szerzői előszó

Mettől meddig tart egy-egy évtized a történelem, a kultúra számára? Mikor kezdődött és mikor ért véget a ’80-as évek? Gyakran ezzel a kérdéssel indítjuk a beszélgetéseket, vagy legalábbis beleszőjük az interjúkba. A 20. század nyolcassal kezdődő évtizede a legritkább esetben határozható meg pontosan, mert nemcsak azt a bizonyos tíz évet, de az előtte és utána következő időszakot is magába olvasztja. Több korszak eseményeit, szellemét és a személyes megéléseket összekapcsolva, egészen a ’60-as évek végéig vezetnek vissza a történet szálai. A most publikált interjúk elsősorban életutakat, személyes történeteket vázolnak fel – ebben a számban egy visszaemlékezés is helyet kapott Bachman Gábortól –, amelyeket összeolvasva betekintést nyerhetünk, legalább résnyire, az évtized nem hivatalos művészetének inspirációk, motívumok és kapcsolódások alkotta rendszerébe. Balassa Péter, a korszak egyik legfontosabb irodalomtörténésze és kritikusa úgy fogalmazott egy interjúban, hogy számára a ’80-as éveket az 1978–79 és 1987–88 közötti időszak jelenti, akkor alakult ki ugyanis az a plurális játéktér, ahol a belső szabadság jegyében, egymástól függetlenül a legkülönbözőbb művészek dolgoztak különböző műfajokban és médiumokban, és ezek közül egyik sem volt a másik fölé helyezhető. Ennek a pluralitásnak, valamint a kultúra hierarchikus rétegződését, a „magas kultúra” és a „tömegkultúra” közt húzódó határokat felülíró high&low által generált „egyenlőségnek” a megsejtésére vezettek minket első interjúink három évvel ezelőtt, amelyek célja elsősorban a ’80-as alternatív kultúrájának vizsgálata volt. Abban a reményben kezdtünk neki ennek a vállalkozásnak, hogy megtudjuk, hogyan tekintenek vissza az egykori résztvevők akkori tevékenységükre és annak kontextusára: mi rejlik a mítoszok mögött, mik azok a sajátosságok, amelyek megkülönböztették ezt az évtizedet a szocializmus korábbi időszakaitól, és hogyan jutunk el az 1987-től látványossá váló változásoktól a tavaly kerek évfordulót ünneplő rendszerváltásig? A dinamikák, kulturális mozgások felvázolásával igyekszünk ennek a nemzetközi szinten nagy figyelmet kapott eseménynek a történetéhez mi is hozzátenni valamit. A történetek rétegei még mindig, harminc-negyven év után is rejtenek olyan, egymást kiegészítő vagy éppenséggel egymásnak ellentmondó információkat, amelyek sokak számára az újdonság erejével hatnak. 2019-ben az intézmények figyelme is a ’80-as évek, illetve annak szereplői, alkotói felé fordult: a Ludwig Múzeum megrendezte Király Tamás, a Paksi Képtár Baksa-Soós János Január Herceg Tova kiállítását, az esztergomi Duna Múzeum Korszakkincsek címmel párhuzamot vont az ikonikus alkotók korabeli és ezredforduló utáni művei között. Lassan kezd kirajzolódni az az összefüggésrendszer, amely a Kádár-korszak ezen ellentmondásos, szélsőségekkel teli utolsó évtizedében a magas művészet, a tömegkultúra, az alternatív és underground művészet relációiból állt össze. Az első beszélgetések az Artportalon, illetve az Artmagazin Online felületén jelentek meg. Utóbbiak az Eszkimó asszony fázik című film körülményeire, kontextusára koncentráltak, de általában a film mint műfaj összművészeti, korszakos jelentőségéből indultak ki, ahogy az első Artmagazinkülönszámban megjelenő interjúk is. Ez most is fókuszban maradt, de ezúttal csatlakoztak hozzá a színház, a videóművészet, a divat és a kerámiaművészet, a zene és a performansz határán létrejött kifejezésformák, a zenész képzőművészek és építész díszlettervezők által létrehozott Gesamtkunstwerk, a ’80-as években és azóta is aktívan dolgozó női alkotók, szervezők – Baksa-Soós Vera, Vida Judit, Kamondy Ágnes – megszólaltatásának hangsúlyos szándéka. Messze még a vége a gyűjtőmunkának, a dokumentumként közölt interjúknak és az objektív tárgyilagosság jegyében kritikai szemléletet követelő, „rátekintő” elemzéseknek is. Ezzel a különszámmal lezárunk egy fejezetet, de akárcsak az első esetében, azonnal újakat nyitunk – folytatva a ’80-as évek történetét.