A Határsértő képzelet sokrétű, többszörösen is beszédes cím, különösen akkor, ha a borítón megjelenő Chilf Mária-művel, a Vonulással (2022) is összeolvassuk, amely karneváli felvonulásként, az alkotó szép kifejezésével élve időcsipkeként ábrázolja és dekonstruálja a magyar történelmet, illetve annak vizuális emlékezetét. Chilf munkája emlékműveken, magyar történelmi hősökön és a hősöket életre keltő eseményeken, valamint politikai narratívákon át rögtön lokalizálja is a „határsértő képzelet” fogalmát. A lokalizáció azért is fontos, mert a könyv címe először angolul fogalmazódott meg: „imaginary transgressions”, azaz imaginárius transzgressziók. Magyarán mondva a kötet a képzetes és a képzeletbeli, az elképzelések és a képek birodalmában történő határáthágásokról, határátlépésekről szól, ami igen gazdag teoretikus asszociációs mezőt nyit meg. A transzgresszió és a transzgresszivitás a de Sade márkit újraértelmező Georges Bataille és a szürrealisták számára a szexuálisan és vallásosan túlfűtött, sokkoló és provokatív képzettársításokat jelentette, ami Michel Foucault-nál már a modern és pragmatikus, sőt túlságosan (és agresszíven) is pragmatikus ész kritikájává vált. A Foucault-t „esztétizáló” Jacques Rancière-nél aztán a transzgresszió a diszkurzív társadalmi valóság (azaz az érzékelhető vagy inkább a felfogható dolgok politikai és filozófiai felosztása), avagy a szentesített és operacionalizált politika, illetve az autonóm és gettósított művészet határainak áthágása lett. Mifelénk a határok áthágása az ex-kelet-európai, újnacionalista határkultusz és a posztfeudalista protekcionizmus idején vált különösen aktuálissá, sőt konkrét és átvitt (kulturális) értelemben is szankcionált tevékenységgé. Ebben az új nemzeti, konzervatív és illiberális, a másságot nem respektáló közegben vált a határsértő művészet és a határokat áthágó művészettörténet elsődleges céljává a képzelet felszabadítása.

Első kritikai kötetének (Kötéltánc, Budapest, Új Művészet, 2001) tanúsága szerint András Editet már a múlt század vége óta foglalkoztatja a globális és a lokális nézőpontok konfliktusa. Már ebben a kötetben is érezhető, hogy az idejét és életét két ország (USA és Magyarország) között megosztó művészettörténész transzgresszív látásmódjának legfontosabb kiindulópontja a feminista kritikai elmélet, amely tudatosan hágja át az esztétika, a politika, a szociológia, az antropológia, a pszichológia és a filozófia határait. Részben András Editnek (valamint Andrási Gábornak és a művészeknek) köszönhető, hogy a Vízpróba kiállítássorozattal a feminista kritikai nézőpont markánsan megjelent hazánkban a boszorkánypereket idéző címmel, amely tökéletesen visszaadja a nők álságosan kezelt helyzetét egy alapvetően konzervatív és feudális kultúrában. A közép-európai patriarchális rendszer különlegessége abból fakad, hogy a feudalizmus mifelénk kifejezetten sokáig fennmaradt a különféle politikai köntösbe bújtatott urambátyám világokban. A Kádár-korszak szocialista patriarchátusa ráadásul még társadalmi nemi öncenzúrát is kényszerített a művész nőkre, amikor univerzális avantgárd, illetve internacionális kommunista ideológiákhoz kötötte a művészi létezést. Ennek súlyos örökségét dolgozta fel András Edit globálisan is úttörő módon a Gender Minefield: The Heritage of the Past (Nemek aknamezeje. A múlt öröksége) című előadásában. Egy ilyen többszörösen is elnyomott helyzetben a kortárs kritikai művészet a tudatos és a tudattalan álcázás, a szerepjáték különféle formáihoz fordult, ami András Edit perspektívájában a régió – úgy érzem, hogy András Edit kronopolitikai szempontból a Kelet-Közép-Európánál jobban kedveli a Közép-Kelet-Európát – sajátos képzőművészeti stratégiájává, és így a Határsértő képzelet előzményének tekintett Kulturális átöltözés című könyvének (Budapest, Argumentum, 2009) egyik központi témájává is vált. A Művészet a szocializmus romjain alcímet viselő kötet a globális és a lokális elméleti konfliktusának kezelésében is újat hozott. A régiónkban akkor igen kedvelt önkolonizációs perspektíva (Alekszandar Kjosszev) helyett a kulturális fordítás elméletét és az identitást is formáló, egzisztenciális szerepjáték intellektuális kereteit alkalmazta, amely messzemenően átírja a gondolkodást és a pszichét – ahogy ezt Lacan nyomán Frantz Fanon is vallotta, aki Homi Bhabha és András Edit számára is az egyik legfontosabb inspirációt jelentette. Önmagunk kjosszevi kolonializálása ugyanis azt jelentené, hogy a gazdasági és kulturális „felzárkózás” jegyében örömmel vesszük át a Nyugat értékrendjét, a kulturális fordítás ellenben nem hierarchikus viszonyt tételez a gyarmatosító és a gyarmatosított között, és még csak nem is az áldozatot okolja, mint ahogy azt az önkolonizáció teszi. 

A Határsértő képzeletben fellépő transzgresszív művészettörténet önmagát is kulturális fordításként érti, célja a globális elmélet lokalizálása a kelet- és közép-európai helyzetre, ahol a kisnemzeteknek sem a szocializmust, sem a kapitalizmust nem sikerült rendesen kiépíteni. A kötet célja, hogy ebben a többszörösen is paranoid régióban feltárja a különféle ideológiák és vágyak működését, és rámutasson a világnézet és az identitás bonyolult összefüggéseire. Ennek jegyében a szerző a globalizált nyugati kánon kritikájával indít, és az első fejezet címének tanúsága szerint arra keresi a választ, hogy Ki húzza meg a határokat? Ki írja a kánont? A válasz látszólag egyszerű, legalábbis 1989-ig az volt: a Nyugat, azaz az euroamerikai művészeti világ, ami bennünket soha nem fog teljesen be- és elfogadni. A globális diskurzus felől nézve mi mindig csak kelet-európai posztszocialisták vagy neonacionalista magyarok lehetünk, akik lényegében mások, még ha csak egy kicsit is (close other), de azok, amire Bojana Pejić és Piotr Piotrowski is remekül rátapintott. Ebben a fura, érték- és léptékzavaros posztkolonialista és posztszocialista helyzetben fedezte fel András Edit Michel-Rolph Trouillot „barbár rés” (savage slot) fogalmát, ami a hierarchia feloldhatatlanságának rezignált tapasztalatát fogalmazza meg. Ebben a perspektívában, a haiti antropológus és a dél-amerikai kultúratudomány irányából kérdőjelezhető meg Piotr Piotrowski optimista horizontális művészettörténetének relevanciája is. Piotrowski régiós művészettörténete – üdvözítő módon – lokális, de nem nacionalista, regionális, de nem antiglobalista, miközben implicit módon – Kjosszevhez hasonlóan – fenntartja, illetve nem dekonstruálja a centrum-periféria hierarchiát. A dél-amerikai posztposztkolonializmus, avagy a dekoloniális opció ehhez képest hoz újat a lokális perspektívák autonómiájának tételezésével, illetve a kreolizáció és a kulturális hibriditás esztétikai primátusával. Ezt a nézőpontot a szerző a Kis nagy elmélet: globális és lokális közé szorult diskurzusok című előadásában igen frappánsan adaptálta a kelet- és közép-európai valóságra, amikor a híres revizionista western (Kis nagy ember, 1970) amerikai és kelet-európai recepcióján keresztül mutatott rá az „amerindiai” és a közép-európai perspektivizmus párhuzamosságaira. 

A Határsértő képzelet következő nagyobb egysége a közép-európai kortárs művészek perspektivikus kreativitásának, avagy többszörösen is ironikus mentalitásának gyökereit a posztfeudalista magyar szocializmus világában tárja fel. A Határsáv a szocializmusban fejezet ugyanis arról szól, hogy mi is történt nálunk a szexuális, a kulturális és a politikai identitással az államszocializmus korszakában, és miért is történtek a dolgok úgy, ahogy. A szocialista populizmus és a patriarchális pszichoszexuális elnyomás korszakának leírására András Edit új fogalmakat is alkot a szocmodern ironikus és dekonstruktív kiterjesztéseként: szocmacsó és szocmás. A pszichoanalitikus ontológia és a kulturális antropológia, a feminista és a posztkolonialista kritika szempontjából a neoavantgárd akcionista fenegyereke, Hajas Tibor szocmacsó művész lesz, aki önmagát szatirikusan infantilizálja (Lou Reed Total, 1979), hogy kifejezhesse a művészet szabadságának szocialista szűkösségét, illetve azt a különleges pozíciót, ami a kulturális kritika heroizálásával a neoavantgárd számára mégiscsak megnyílt. Halász Károly pedig a szocmás paradigmatikus művésze lesz, mivel tévés munkáinak (Privát adás, 1974; Pszeudo videó, 1975) konceptuális művészetként értékelt médiakritikája egy mélyebb olvasatban a társadalmi nemi szerepek szűkösségét és mediális kontrollját, illetve a másság diszkurziválhatatlanságát is felmutatja.

A harmadik nagy egység az Őrségváltás a kultúrában címet kapta, és mintaszerűen, alternatív tankönyvként mutatja be, hogy mit is jelent a kortárs, transzgresszív művészettörténet, amely áthágja az esztétika és a politika határait. András Edit ugyanis frappáns történeti narratívába foglalja,  mi folyik nálunk jelenleg a kultúrában a „néppárti” NER vizuális kulturális peremvidékein. A kis magyar Kulturkampf és a kulturális Einstand egy képzelt és képzetes kulturális hegemónia kiépítésének része, amelyhez a muníciót a Machiavellit modernizáló Antonio Gramsci szolgáltatja. A kultúrharc persze valójában nem a kultúráért folyik, a kultúra ott is csupán egy eszköz a nép, az istenadta nép képzeletének meghódításához. Az Orbán-korszak ironikus, ám hátborzongató leírására a szerző ismét egy filmes és popkulturális allegóriát választ: Harmadik típusú találkozások. Allen J. Hynek és Steven Spielberg ugyanis a híres sci-fiben az idegen invázió fázisait három kategóriába sorolta. Az első fázis a szórványos észlelés, a második a fizikai kontaktus, a harmadik pedig a totális invázió. Ezeket a fázisokat András Edit az illiberális kormányzás három etapjával olvassa össze, amelynek során a NER szisztematikusan átvette az irányítást a kultúra intézménye fölött. András Edit vélhetően azért tekinti „alien”-nek a magyar illiberális és populista kultúra szószólóit, mert az érdemi „magyar” kultúra mindig is európai, kozmopolita és hibrid (kulturális fordításokra épülő) volt. Tágabb értelemben pedig talán azért is, mert a hatalomorientált modern purifikáció (Bruno Latour) mindig is életidegen lesz, hiszen a valóság eredendően komplex és kaotikus. András Edit szemléletes példákon (A német megszállás áldozatainak emlékműve, 2014; Nemzeti összetartozás emlékhelye, 2020) mutatja be a képzelet populista átírását és arra adott válaszként a magyar kritikai emlékműveket, amelyek az álságos nemzeti fenséges (sublime) kultúrájára reflektálnak, mely vonzó imaginárius pozíciókat kínál a Magyarország, illetve a magyar kultúra és a magyar történelem nagyságában hívő állampolgárok számára. A szerző számos remek művészeti példája közül most csak kettőt emelnék ki. A Kis Varsó Lélekben tomboló háborúja (2011) az érzelmeket manipuláló pátoszformulák (Aby Warburg) ironikus feltérképezése, ahol a nemzetépítés szolgálatába állított férfi és női szenvedélyek egy metamúzeum, egy szatirikus isteni játszótér, közép-európai Disneyland részei lesznek. Egy másik gyönyörűen komplex és performatív ellenemlékmű Matej Kaminský Nemzeti szenvedélye (2013), a szlovák nemzeti hősök szobrainak homoerotikus meghódítása, az egyszerre weird és queer performativitás kimaxolása, a testet öltött és a szoborba öntött képzelet határainak áthágása. A kötet utolsó nagy egysége (Nemzet minden határon túl) hatalmas tabló, számtalan művészi pozícióval. Szorosan kapcsolódik a Képzelt közösségek. Magánképzetek kiállításhoz, amely Benedict Anderson (imagined community – a képzeletünkben létező nemzeti közösség) és Ernesto Laclau (a populizmus nyelvi és ideológiai konstrukció, amely az imagináriusra apellál) nyomdokain mutatja be, hogy miben rejlik a populista nacionalizmus ereje: a nép nyelvén beszél, és a népért, illetve a nép ellenségei ellen harcol! Így a kritikának is ebben a populáris, képi és ideológiai dimenzióban kell felvennie vele a harcot. A budapesti kiállítás kiterjesztéseként és továbbgondolásaként a bécsi Universal Hospitality (Egyetemes vendégszeretet) az európai menekültkrízis idején Jacques Derrida vendégszeretet-fogalmát alkalmazta a populista nacionalizmust kritizáló művészet bemutatására, ugyanis csak a szeretet és tisztelet vezethet előítéleteink dekonstruálásához és ellenségességünk megértéséhez. A két kiállítás a Privát Nacionalizmus Projekthez kapcsolódóan valósult meg, ami arról szólt, hogy a képzelet átformálása, a populista gyűlölet interiorizálása mifelénk igencsak sikeresen működik. Nagyon erős a közép-európai paranoid rasszizmus és a traumatikus idegengyűlölet. Ezen az áldatlan állapoton a kortárs művészet és a transzgresszív művészettörténet tanúsága szerint perspektivikus oktatással és/vagy imaginárius sokkterápiával lehet változtatni. Erre konkrét példákat is hoz a kötet, melyek közül hármat emelek ki. Martin Piaček munkája (A szlovák történelem kínos pillanatai, 2007) a nemzeti szimbólumok és ikonok művészi kisajátítása és a történelem ironikus újraírása, hiszen az alkotó közép-európai múltunk kínos és kellemetlen eseményeinek kíván emlékműveket állítani. Kisspál Szabolcs Szerelmes földrajza (2016) a budapesti Állatkert történetén keresztül audiovizuális eszközökkel fiktív dokumentumfilmként és teóriafikcióként írja át a magyar történelmi emlékezetet és az irredenta képzeletet. Nagyvári Nosek László Fehérlófia című filmje (2015) pedig szatírába hajló iróniával azt is megmutatja, hogy még populáris nemzeti mítoszaink (Arany Lászlótól Bartók Bélán és Jankovics Marcellen át a Bёlgáig) is gyönyörűen újrafogalmazhatók az akciófilmek, a hip-hop és a gengszterrap irányából. A képzeletet átíró, gondolkodó és elgondolkodtató képek Lukács, Brecht, Debord, Althusser és Rancière ideológiakritikájának örökösei, és itt nálunk, a fridzsiderszocializmus, a vadkapitalizmus és neonacionalizmus politikai katyvasza által beborított Kárpát-medencében különösen nehéz feladattal birkóznak, amit András Edit könyve mély empátiával és kristálytiszta logikával mutat be.

András Edit: Határsértő képzelet. Kortárs művészet és kritikai elmélet Európa keleti felén, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet, Budapest, 2023, 336 oldal, 4900 forint

1 - Michel Foucault: Előszó a határsértéshez. (1963) In: Nyelv a végtelenhez. Szerk. Sutyák Tibor. Debrecen, Latin Betűk, 2000, 71–86. o.

2 - Jacques Rancière: Esztétika és politika. Budapest, Műcsarnok, 2009, 9–16. o.

3 - Óbudai Társaskör Galéria és Óbudai Pincegaléria, Budapest, 1995

4 - Edit András: Gender Minefield. The Heritage of the Past. In: Gender Check Reader. Szerk. Bojana Pejić. Köln, Walter König, 2010, 179–183. o.; elhangzott az After the Wall. Art and Culture in Post-Communist Europe konferencián, Moderna Museet, Stockholm, Svédország, 1999

5 - Alekszandar Kjosszev: Megjegyzések az önmagukat kolonializáló kultúrákról. In: Magyar Lettre Internationale, 2000/2., 7–10. o.

6 - Homi Bhabha: The Location of Culture. New York, Routledge, 1994; Frantz Fanon: Peau noire, masques blancs. Paris, Seuil, 1952

7 - Bojana Pejić: The Dialectics of Normality. In: After the Wall. Art and Culture in Post-communist Europe. Szerk. Bojana Pejić – David Elliott. Stockholm, Moderna Museet, 1999, 16–28. o.; Piotr Piotrowski: Art and Democracy in Post-Communist Europe. London, Reaktion, 2012, 29. o.

8 - Michel-Rolph Trouillot: Global Transformations. Anthropology and the Modern World. New York, MacMillan, 2003, 7–28. o.

9 - Piotr Piotrowski: Toward a Horizontal History of the European Avant-Garde. In: European Avant-Garde and Modernism Studies. Szerk. Sascha Bru – Peter Nicholls. Berlin, De Gruyter, 2009, 49–58. o.

10 - Walter D. Mignolo: Epistemic Disobediance and the Decolonial Option. A Manifesto. In: Transmodernity, 2011/2., 44–66. o.

11 - Látkép konferencia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, Budapest, 2021. szeptember 23.

12 - Eduardo Viveiros de Castro: Cosmological Deixis and Amerindian Perspectivism. In: The Journal of the Royal Anthropological Institute, 1998/3., 469–488. o.

13 - Békés Márton: Kulturális hadviselés. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020. A Békés-féle kulturális fordítás, illetve elméleti kollázs kritikájához lásd Farkas Zsolt: Komisszárkultúra. In: Magyar Narancs, 2021. augusztus 4. 

14 - A modernitás mint operacionális és pragmatikus purifikációs praxis elméletéhez lásd Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai tanulmány. Budapest, Osiris, 1999

15 - Aby Warburg pszichohistóriájának aktualizálásához lásd Horst Bredekamp: Képaktus. Budapest, Typotex, 2020

16 - Képzelt közösségek. Magánképzetek, Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest Galéria, Budapest, 2015. október 28. – december 13. Kurátor: András Edit

17 - Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Budapest, L’Harmattan, 2006; Ernesto Laclau: A populista ész. Budapest, Noran Libro, 2011

18 - Universal Hospitality, Alte Post, Bécs, 2016. május 25. – június 19. Kurátorok: András Edit, Birgit Lurz, Németh Ilona, Wolfgang Schlag

19 - Anne Dufourmantelle – Jacques Derrida: Of Hospitality. Stanford, Stanford University Press, 2000