VARGA MÁRIA: ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT – BERGER OTTI, A VÖRÖSMARTI TEXTILMŰVÉSZNŐ
Tündérország; ott van a világnak vége, A tenger azon túl tűnik semmiségbe
Majdnem lemaradtam életem egyik legfontosabb könyvéről, mert amikor év elején magyar Bauhaus-tagokról kerestem szakirodalmat egy olyan kerekasztal-beszélgetéshez, ami Nők a Bauhausban címmel került megrendezésre, láttam, hogy létezik, de a címe alapján azt hittem, valami regényes életrajzszerűség, minek is rendeljem meg.
De győzött a szükség, hiszen Semsey Réka pár évvel ezelőtt a pécsi Bauhaus-katalógusban megjelent tanulmányán kívül szinte semmi sem volt magyarul arról a Berger Ottíliáról, aki pedig egy csomó archív Bauhaus-fotón pártában szerepel, sőt teljes népviseletben. Ha kiköltözik tanulni az ember egy másik országba, nagyon meggondolja, hogy mit csomagol a bőröndbe, egy népviselet minden tartozékával együtt pedig elég sok helyet foglalhatott el. Nagyon elkötelezettnek kellett lenni az otthoni hagyományok iránt vagy nagyon tudatosan kellett inspirálódni általuk, hogy egy ilyet kicipeljen magával Dessauba, az új iskolájába valaki. De Berger Otti nagyon elkötelezett volt. Ha ma, már a tragikus végkifejlet ismeretében pontosan le akarnánk írni, milyen hagyományok iránt is, akkor a 20. századi történelem kanyarait követve elvesznénk az előítéletek sűrűjében, őt viszont akkor egyszerűen a szülőfaluja, Vörösmart hagyományai érdekelték, főleg azok, amik ruhákkal, ruhadíszekkel, a ruhák anyagával, a háztartásokban használt textilekkel, régi textilkézműves technikákkal kapcsolatosak. Szüleinek ugyanis vegyeskereskedése volt Vörösmarton, Baranya-szerte híres textilbolttal. Csakhogy Vörösmart a Délvidék, azon belül is a Drávaszög egyik horvát–magyar települése, amit hol ehhez, hol ahhoz az országhoz csatoltak – ma Zmajevac –, a népviselet pedig a (ma horvát nemzetiségnek mondanánk) sokác lányok Csók István-festményekről ismerős ünneplője volt, és egy zsidó lány vitte magával Németországba 1926-ban. Otti még gyerekkorában, egy betegség következtében majdnem teljesen megsüketült, de addigra, zsidó családban nevelkedve már két anyanyelve is volt, a magyar és a német. Elemi iskolába otthon járt, aztán Bécsbe került, egy lányiskolába, 1921-ben pedig Zágrábban iratkozott be az ottani Királyi Művészeti és Iparművészeti Akadémiára, bár itt kérte, hogy németül vizsgázhasson – tehát a horvát nyelvben talán nem volt annyira otthonos. Amikor a Bauhausba került, az már Dessauban működött. Az új hallgatók előtanfolyamon vettek részt, amit abban az évben Moholy-Nagy és Kandinszkij tartottak. Ez után Ottit a Bauhaus épp akkor induló szövőműhelyébe vették fel, és bár más esetekben a lányok nem élték meg túl pozitívan, hogy automatikusan ide irányították őket, és nem mondjuk az építészek közé (állítólag Gropiusnak az volt a meggyőződése, hogy a nőknek fejletlen a térlátásuk), ő valószínűleg örömmel kezdett a Bauhaus egyedüli női oktatója, Gunta Stölzl vezette textilműhelyben tanulni/kísérletezni. A formamester Paul Klee volt – Ottinak később már csak „Klee papa”. Vicces lány volt: az éves kérdőívekben arra a kérdésre, hogy miért jött a Bauhausba, azt írta: „leküzdeni magam és megtalálni az énemet.” Rá egy évre pedig ezt: „megtaláltam az énemet, most járni tanítom.”
Szövetek a térben címmel rendszerezte a textilek fajtáit, funkcióit, ezek kapcsolódási pontjait, a legnagyobb jelentőséget az anyag struktúrájának, kötésszerkezetének tulajdonítva. Nem érdekelte a dekorativitás: „Miért kellene még virág, inda, ornamens? Maga az anyag él. [...] Nem képeket akarunk, a lehető legjobb, a végleges, élő anyagot akarjuk létrehozni.” 1930-ban tette le a mestervizsgát, a sokác népviseletes fotó akkor készült, amikor évfolyamtársaival épp ezt ünnepelték, és látszik, hogy a Bauhausra mint minden reformiskola előfutárára tekinthetünk, mert a hallgatók, köztük a 32 éves Otti is, a Gunta Stölzl által mindenkinek külön megrajzolt vicces elődiplomát lobogtatja a képen. Félállásban ott maradt a Bauhausban, majd úgy tűnt, átveheti a szövőműhely vezetését, de az állást végül az új igazgató, Mies van der Rohe textilhez egyáltalán nem értő élettársa kapta. Így Otti Berger 1932-ben, a nyári szünet után már nem tért vissza az iskolába, Berlinbe költözött, saját műhelyt nyitott, bútorszöveteket tervezett, és bár ezeken továbbra sem jelent meg virágminta, szövetei nevében néha igen: Camelia, Heliotroop és Petunia a Pointé, Diagonal, Carré, Atalanta vagy Thalia között. A svájci építészettörténész és teoretikus Sigfried Giedionnal, a még ma is létező zürichi Wohnbedarf lakberendezési üzlet egyik alapítójával Gropius kötötte össze, úgyhogy 1934-ben egy Giedionék által szervezett kiállításon Alvar Aalto bútorai és Otti Berger textilanyagai szerepeltek. Egyébként már „o.b. stoffe” vagy „otti berger stoffe” jelzéssel, annak az újfajta öntudatnak a megnyilvánulásaként, amit a Bauhausból hozott, és ami a tervezést művészetnek, nem pedig alkalmazott munkának tartotta. Anyagkísérleteinek eredményeit szabadalmaztatta, egyébként a Bauhaus textilesei közül egyedüliként, és egyre több megrendelője lett, köztük nagy textilgyárak is. Csakhogy közben hatalomra kerültek a nácik, a „zsidó-marxista művész-menhely” Bauhaus iskolát, amely addigra már szintén Berlinbe költözött, 1933 áprilisában bezárták, ajtajára hatósági pecsét került. 1933 őszén életbe lépett egy törvény, ami a birodalmi kamarai tagsághoz kötötte, hogy művészek megbízásokat kaphassanak – Berger Otti felvételi kérelmét „külföldi és nem árja” indoklással elutasították.
Helyzetük ellehetetlenítése miatt a Bauhaus tanárok nagy része átment Amerikába, hogy ott 1937-ben megalapítsák a New Bauhaust. Moholy-Nagy a textiltagozat vezetésére Berger Ottit hívta meg, de ő ekkor épp jugoszláv állampolgárnak számított, és ott már betelt a kvóta, nem kapott amerikai vízumot, ezért 1937 februárjában Gropius tanácsára Londonba költözött, hogy onnan próbáljon meg átjutni. Csakhogy angolul nem tudott, hallásproblémái megnehezítették nemcsak a nyelvtanulást, de bármiféle kommunikációt is, főleg a hivatalos ügyek intézését, ráadásul ő Angliában németnek számított, ezért aztán alig sikerült megbízásokat kapnia vagy bármit is elintéznie. Néha Lucia Moholy-Nagynál, néha Breuer Marcellnél lakott, még vissza-visszatért Berlinbe is, ott azonban 1938. június 8-án megjelent a neve egy olyan listán, ami felsorolta azokat a művészeket, akik nem dolgozhattak többé Németországban. 1938 augusztusában kiderült, hogy beteg az édesanyja, ezért, bár mindenki azt tanácsolta az egyre durvuló helyzet miatt, hogy ne menjen vissza a kontinensre, hazautazott Vörösmartra. Jött vele Ludwig Karl Hilberseimer is, aki 1929-től volt az építészettanára a Bauhausban, és akivel akkor már rég együtt éltek. Őt a New Bauhausba is felkérték ugyanerre a pozícióra; ha minden jól alakul, együtt dolgozhattak volna. Hilberseimernek volt vízuma, így ő 1938 szeptemberében hajóra szállt Angliában. Otti visszakísérte Londonig, ahol egy baráti házaspárnál hagyta kinti dolgait, szövésmintáit, kéziratait, hogy őrizzék meg, amíg vízumot szerez és visszajön a bőröndjeiért, hogy aztán hajóra szálljon és vigyen mindent, ami a New Bauhaus-beli tanításhoz kell, Amerikába. Minthogy számára Németország már veszélyes helynek számított, életében először repülőre ült, hogy Prágában, pontosabban Karlsbadban meglátogassa öccsét, Ottót, akinek női szabóként ott volt divatüzlete – már nem sokáig, hamarosan elveszik tőlük. Otti visszatért Vörösmartra beteg édesanyjához, akit orvosokhoz kísért Eszékre, Zágrábba, Bécsbe. Együtt is meglátogatták Ottót, akinek akkor még meg- volt az üzlete, de hazafelé Bécsen keresztül jöttek, az ottani zsidókat, köztük a rokonaikat is már kilakoltatták a lakásukból, az utca tele volt bútorokkal. Világossá vált, hogy minél gyorsabban ki kellene jutnia Amerikába, csakhogy ez egyre nehezebbé vált, meghívólevél kellett, azt küldtek neki a kintiek, de nem folyamodhatott amerikai vízumért, mert útlevele már nem volt. Évek teltek el így, megrázó olvasni a leveleket, amiket a csak drága Hilbnek szólított Hilberseimernek írt, és amik hol reménykedőek, hol értetlenek, hol bizonytalanok azt illetően, megteszik-e a többiek: Moholy-Nagy, Gropius, Mies van der Rohe és Hilberseimer is mindazt, ami ahhoz kellene, hogy kijuthasson. Aztán néha próbál tanácsokat adni, például, hogy hol ehetnének Hilbék Amerikában olcsóbban. „Hogy egyikőtöknek sincs pénze, azon nem csodálkozom, szegény férfiak nem tudtok gazdálkodni! (és mi nők?) Szörnyű nehéz lehet idegen környezetben nyelvtudás nélkül új munkát fölépíteni. De menni fog. Istenem, milyen szívesen kivenném én is a részemet belőle.”
A legjobban Ilse Gropius levelének örül, aki végre olyasmikről is tudósítja, amikről a férfiak nem. Cserébe elmeséli neki, mit tud csinálni az évek óta tartó kényszerű tétlenségben. Egyrészt rokkát szerez és megtanul fonni, illetve elkezdett szőnyeget szőni: „...világos-sötétkék és sötétpiros-rózsaszín, stb. – messziről egyszínűnek tűnik. ...Nem készítettem papíron vázlatot, hanem csak úgy neki!” Már Hilbnek írja ugyanerről: „Újra a szőnyegen dolgozom. Ez olyan öröm nekem, hogy közben elfelejtem az egész világot... Csodálkoznál a csillámló színeken, helyenként mint a Földközi tenger, aztán mint egy kis kert. Talán meglátod egyszer.” De a szőnyeget, „a kor legszebb szőnyegét”, aminek szánta, senki sem látta meg. 1941-ben a Délvidéket visszacsatolták Magyarországhoz, a levelezés megszakadt, aki zsidónak számított, annak úgy tűnik, nem továbbították a leveleit, sem amit küldött, sem amit kapott volna. Ebben az időszakban, a háborús években a közeli Pécsről gyakran látogatták meg barátok, Weöres Sándor, Martyn Ferenc, a szövés mellett ez jelenthetett némi örömet. Édesapja 1941-ben, édesanyja 1944-ben halt meg, rá három hónapra Ottit és testvéreit, sógornőjét deportálták. Otti Auschwitzban halt meg. Nem vitték el őket, felszólítást kaptak, hogy jelentkezzenek Mohácson. Az állomás felé menet a visszaemlékezések szerint a fél falu elkísérte őket, hiszen nagyon szerették a családot, mindenki járt a boltba, Otti édesapjának temetésén is feketéllett a tömeg, annyian voltak, pedig akkor már javában zajlott a zsidók elleni uszítás, másik testvérét csak a temetésre engedték haza a munkaszolgálatból. Utána viszont széthordták a dolgaikat. És itt kezdődik a másik történet, hogy mi hívta életre ezt a szakirodalomként is tökéletesen működő, de közben a levelek közlésétől megrázó könyvet.
A szerző, a Svájcban élő festőnő, Varga Mária a szomszéd faluból, Laskóról (most Lug) származik. Emlékszik, hogy kiskorában, röviddel a háború után olyan képeslapokat nézegettek és cserélgettek egymás között a gyerekek, amiken a címzés Berger Otti volt. Érdekesek voltak, tulajdonképpen kinyitották a világot. Később, az ötvenes évek közepén Vörösmarton töltött egy évet, akkor ismerkedett meg Berger Ottóval, akinél ruhát varratott, és akire még azért is külön emlékezett volna, mert ő volt, aki a faluban színielőadásokat rendezett, saját költségén valósítva meg a jelmezeket és díszleteket. Úgyhogy amikor már a hatvanas években Amerikában a Harvard egyetemhez tartozó Bush-Reisinger Múzeumban járva textiltervek és szövésminták alatt meglátta az „Otti Berger, 1898 Zmajevac (Vörösmart)” feliratot, nem értette, ki lehet ez, mert sose hallott arról, hogy Berger Ottónak lett volna egy nővére is, főleg ilyen híres, akinek amerikai múzeumok is őrzik a dolgait. Csak később, amikor már a Bauhaus kapcsán is találkozott Otti nevével, jött rá arra, hogy a gyerekkori képeslapok címzettje ugyanaz a nő, akinek a neve a múzeumban is szerepelt, és aki nem más, mint a vörösmarti színjátszókör-vezető testvére. És ő azért nem hallott róla, mert a háború után senki nem beszélt arról, mik történtek a háború alatt. Például arról, hogy hogyan kerülhettek a Berger család képeslapjai a szomszéd faluba. Onnantól kezdve saját munkája mellett lassanként mindennek utánajárt, mindenkit kikérdezett, akit még lehetett, szabályos kutatást végzett, dokumentumokat keresett ki, levelezéseket fordított vagy a textilekről szóló kis értekezést, és egy minden részletre kiterjedő, rengeteg illusztrációt közlő, az életpálya kontextusát is megrajzoló könyvet állított össze egy, a Baranya történetével kapcsolatos adalékokra különösen érzékeny kiadó segítségével. Mindezt két nyelven, magyarul és horvátul jelentették meg, de ennek már két éve. Azt nem mondanám, hogy a könyv akkoriban nagy szenzációként végigsöpört volna a magyar sajtón, de a Bauhaus 100 és az internet nekik dolgozik. Én is csak a legmelegebb szívvel tudom ajánlani, közben abban reménykedve, egyszer a csodaszőnyeg is előkerül valahonnan. De ha nem kerül elő, a könyv már akkor is beleillesztette a korszak művészetének történetébe. Ki lehet hagyni neki a helyet egy múzeumban, kérdés, hogy német, horvát, magyar múzeum legyen az, vagy tengerentúli. Ennek, a recenziónak nem igazán nevezhető írásnak pedig azért egy János vitézből vett idézet a címe, mert pár éve a Nemzeti Színház bemutatta Mohácsi János, Mohácsi István és Kovács Márton darabját: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Arról szól, hogy egy magyar faluban hogyan akarják 1945 után bemutatni a János vitézt. Abban a történetben a zsidó lány karakter, aki esetleg eljátszhatná Iluskát, pártában, népviseletben (nem ő játssza), épp visszatért valahonnan, valamelyik koncentrációs táborból, csak aztán őket, az egész falubeliekből verbuválódott, kis társulatot elviszik az oroszok. Berger Otti testvérét, Ottót, aki visszatért Auschwitzból, és utána újra összehozta a vörösmarti színjátszókört, egész életében lelkiismeret-furdalás gyötörte, mert amikor fizikai állapot szerint szétválogatták az embereket, ő azt javasolta nővérének, álljon a gyengébbek közé, hátha úgy könnyebb munkára osztják be. Hazatérte után hónapokkal, noha németül tökéletesen beszélt, megkért valakit a faluból, hogy a német Hilberseimernek angolul írják meg, Ottit valószínűleg hiába várják haza. Pontosan nem tudjuk, miért leveleztek nehézkesen, angolul, de vagy nem bírt német szót hallani, írni, vagy csak nem volt tanácsos a németekkel kapcsolatban állónak látszani, hiszen a leveleket akkor is, előtte is, utána is átnézték, a németeket pedig arról a vidékről is kitelepítették. Mindeközben Amerikában már régóta zajlott az addigra már Chicago Institute of Designra átnevezett, majd máig Illinois Institute of Design néven működő New Bauhausban a munka, Hilberseimer pedig gondoskodott róla, hogy Otti Berger hárombőröndnyi hagyatéka átkelhessen a tengeren, egy részét a Harvard múzeuma fogadja be, ahol aztán Varga Mária néhány év múlva felfedezi az Otti Berger Zmajevac (Vörösmart) feliratot, de kerülhessen belőle New York-ba, a Metropolitan Múzeumba is.
Varga Mária: Ég és föld között – Berger Otti, a vörösmarti textilművésznő. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2017, 176 oldal, 3500 Ft