A Délmagyar egy 1934-es számának Scopa Sorrentóban című jegyzetében – amelyet a szerző rejtelmesen csak „(vér.)” aláírással szignózott – így olvashatunk a scopa („seprű”) olasz kártyajátékról és a régiónként eltérő kártyaképű pakliról: „A bárkák sütkéreznek a napon és a matrózok scopá-t játszanak a barlangban. Olasz kártya ez, nakongszipáni figurákkal, – csak szegény Gulácsy Lajos tudott ilyen képeket rajzolni kábult mámorában, meg Gauguin talán. Sárga koszorú rejtelmes szálakkal – ez a király. Furcsa ékek és piros girlandok – ez az alsó – ki ismeri meg ebben a harsogásban, ki ismeri meg ebben a barlangban… [...] Scopa: ez az élet itt.” Én Palermóban ismertem meg a játékot: a piacok és kocsmák környékén kultúrantropológus hajlam nélkül is kiszúrhatók az öreg signorék, akik rendkívüli átéléssel e sportnak szentelik napjaikat. A beazonosíthatatlan békebeli hírlapíró jól ráérzett, hogy valóban Gyulácsy-jelenet, mikor a  hőségben, sok pohár Campari után igyekszünk megszerezni a legtöbb érmét, lerakni minden cavallit és magunknál tartani a sette bellót, a szép hetest.