"Rendszeresen nem végzett iskolákat. A négy elemi után kereskedő inas, majd nyomdász, üveges, pék, kőmíves és végül szabó lett. Azonban valamennyi foglalkozását hamarosan otthagyva, minden idejét önművelésre fordította. Festeni tizennyolcz éves korában kezdett s néhány évvel utóbb több aradi műbarát támogatásával Nagybányára ment..." - olvasható a pályakezdés művészregényt sejtető beharangozója a Szendrei-Szentiványi Lexikon megjelent első kötetében 1915-ben.
Kisleány, 1911 körül, olaj, karton, 55 x 50 cm j.n. Bay Gyűjtemény
A képzeletbeli regényt a főhős pályájának alakulása, életművének mozaikos összegzése után valószínűleg a realista vonulathoz sorolnánk, amely természetesen nem nélkülözi a művészetéért mindent vállaló, messzebbre tekintő kisvárosi figura romantikus attitűdjét sem. Sajnos a történet az első fejezet után félbeszakad, a további részek vázlatosak, s az újabban felbukkanó képek többsége láttán nem remélhető, hogy bárkit is a teljes életrajz megírására ösztönözne. Az alábbiakban az első fejezet ismertetésére vállalkozunk, ahol a kulturális közeg, a változatos események és helyszínek, a főhős körül feltünedező nevezetes mellékszereplők azt mutatják, hogy a pálya íve ekkor még az első világháborút megelőző korszak progresszív művészeti mozgásához igazodik.
Balla Béla müncheni és olaszországi utazásai előtt 1904-ben és 1905-ben tanult a nagybányai szabadiskolában, ahol Ferenczy Károly korrektúrája alatt sajátította el a festészet alapfogásait. Ebben az időszakban számos olyan növendékkel találkozunk Nagybányán, akik a későbbiekben a neós mozgalom, illetve a nemzetközi művészet meghatározó alakjai lettek: Bornemisza Géza, Boromisza Tibor, Czóbel Béla, Galimberti Sándor, Huszár Vilmos, Perlrott Csaba Vilmos, Réth Alfréd. De itt látjuk a művésztelep plein air hagyományait megőrző, némiképp konzervatív ízlésű, eljövendő tanárait, Börtsök Samut, Ferenczy Valért, Krizsán Jánost és Mikola Andrást is, a szomszédos festőállványoknál pedig a modernista ízekkel fűszerezett, leginkább fogyasztható „nagybányaiság" kismestereit, Jakab Zoltánt, Rátz Pétert és Réthy Károlyt. Ekkoriban még a napjainkra kialakult művészettörténeti szereposztást legfeljebb csak gyanítani lehetett, hiszen mind a csendes tehetség, mind a harsány, önjelölt magatartás a létrehozott művek révén csak utólag igazolódhat. Nem tudhatjuk, hogy Balla a fordulópontot jelentő 1906-os esztendő előtti nyarakon az együtt dolgozó fiatal generáció tagjai közül kikkel tartott közelebbi kapcsolatot, kikkel vitatkozott a művészet kérdéseiről, s melyik társának a stílusa ragadta meg a figyelmét. Talán a mindenki által szeretett Maticska Jenővel alakulhatott ki valamiféle barátság, mindenesetre az 1906. februári halálakor ő írta meg nekrológját a Nagybánya című lapban. Az elindulás pillanata, a századelő inspiráló nagybányai helyszíne -formális kiindulópontként- tehát megragadható. Most lapozzuk hátra egy pillanatra fiktív regényünk utolsó lapjaira, ahol Balla Béla mai megítélésének néhány fontos mozzanatára bukkanunk. A művész a hazai aukciók rendszeres szereplője, színgazdag, tetszetős képeit a „nagybányaiságnak" az 1990-es évek múltán némiképp megkopott aurája lengi körül. Balla három, átlagosnak mondható tájképpel szerepelt a MissionArt Galéria korszakos 1992-ben rendezett miskolci kiállításán, amelyen a neós színekre kiéhezett közönség inkább fia, a fiatalon elhunyt Balla Géza „neonfényű" pasztelljére figyelt fel.
Tél az udvaron, 1911 körül
Már sokkal többet sejtetett az a fauve-os felbontású, a hazai művészeti közéletben társtalannak számító mű (Ősszel, 1909), amelyet a Magyar Nemzeti Galéria Nagybánya művészete című, 1996-os kiállítására magántulajdonból válogattak be a rendezők. Egy későbbi, 1920 körüli tájképe pedig bekerült a Kieselbach Gyűjteményt közreadó kiadványba, de a művész a monumentális „Der GroBe Kieselbach" két kötetében -érthetően - már nem jutott szóhoz. Az életmű értékállóságának meglehetősen vékonyka summázatát mindössze e néhány jelképes pozíció erősíti. Annál fontosabb az a 14 lapot számláló fotóalbum, amely nemrégiben a budapesti Képzőművészeti Egyetem Lyka-hagyatékából került elő.2
A reprodukciók egy vaskos, dinamikus ecsetvonásokat és vélhetően élénk színeket használó, a franciaországi fauveizmus által megérintett, erőteljes egyéniséget állítanak elénk, s mint ilyenek az Ősszel című kép felbontó stílusának közvetlen rokonai. A viszonylag jó minőségű fotókon sajnos semmiféle évszám nem olvasható (ekkoriban Balla többnyire hátul szignálta és datálta képeit), viszont az egyik mű reprodukciója megjelent a Művészet folyóirat 1912. júniusi számában Tél az udvaron címmel. Tehát a Balla által kiválogatott, majd Lyka Károly szerkesztőnek elküldött szűkebb kollekció a művész e dátumot megelőző korszakát dokumentálja. 1912-re már részben a Rippl-Rónai által kifejlesztett „egyszerre festés", részben Czóbel fauve-os hangütésű képei nyomán polgárjogot nyert az a színes, dekoratív, a részleteket elhagyó, reduktív festészet, amely kevésbé jelentős képviselőinek, Bálint Rezsőnek, Götz B. Ernőnek, Gyenes Gittának, Kornai Józsefnek, Kosztolányi Kann Gyulának a kezén elterjedt és lassanként megszokottá válta modernebb kiállítóhelyek és szalonok falain. Ezek közé illeszkednek az Aradról a fővárosi művészeti szcénába betörni igyekvő Balla Béla korai képei is. Egy 1908 nyarán Koronghi Lippich Elekhez, a kultuszminisztérium művészeti ügyosztályának vezetőjéhez írt Rippl-Rónai-levél arról tudósít, hogy az akkor Münchenben „tengődő" Balla Béla a Kaposváron élő mester pártfogásáért folyamodott, hogy járjon közbe Koronghinál, amit Rippl-Rónai az „okos, ízléses művész-lélek" érdekében meg is tett.3
Séta, 1912 körül, olaj, karton 50 x 60 cm j.hátold.: Balla Béla, magántulajdon Az 1909-es év őszén viszont a szülővárosába visszatért művész az aradi Függetlenség szeptember 30-i számában keményen megtámadja a MIENK vezetőségét, név szerint Ferenczyt és Rippl-Rónait, akik - szerinte - megakadályozták, hogy a tavalyi kollekcióját a Könyves Kálmán Szalonban bemutassa. Véleménye szerint a politika, a piac törvényei itatják át az önzetlennek nem mondható társulás működését. „Az akadémikus úristenkedés ajtaját be se csukta még senki, már itt van egy másik, modernebb legfelső fórum, mely útját állja a fiatalságnak." -vonta meg a keserű mérleget Balla. A következő nyílt levélben szintén az „arrivée-k" és a „nouveau-k" közti generációs különbség hangja szólal meg; Balla műveinek kritikáját nem fogadja el, s Rippl-Rónai bírálatát a fiatalok iránti féltékenységének tekinti, majd kioktató hangnemben pontokba szedve sorolja fel, miként viselkedne a magyar képzőművészet érdekében, ha Rippl-Rónai helyzetében lenne. „Az én időm közeleg..." - zárta Boromisza Tibor nagybányai zászlóbontását idéző, vehemens írását Balla (Új művészi irányok, október 24.). Nem tudjuk, hogy elhallatszott-e a kiáltás a fővárosba, nem ismeretes a mester reagálása sem, mindenesetre a cikkből kiderül, hogy Rippl-Rónaival levelező viszonyban voltak, így elképzelhető, hogy közvetlenül is elpostázta neki a kéziratot. Balla írása nem váltott ki semmiféle polémiát, az aradi intelligencia figyelmét sokkal inkább az aktuális események, a La Manche csatornát frissen átrepülő híres aviatikus, Louis Blériot látogatása, valamint a nagyváradi Holnap Társaság matinéja kötötte le.
A fiatalság nevében kiálló, Ady és „holnaposok" mellett hitet tevő Balla Béla elégtételére 1911 tavaszán került sor, amikora Könyves Kálmán Szalon végre önálló kiállítását rendezte meg a Nagymező utcában. Úgy tűnik, a művész teljes addigi munkásságáról óhajtott számot adni, mert a kiállított művek között Giotto-, Correggio-, Botticelli-, Degas-, Renoir-másolatok is szerepeltek, Ferenczy Károly Uzsonnájával egyetemben. Az időzítés tökéletesnek mondható, mivel a Nemzeti Szalon párhuzamos Nyolcak-bemutatója mintegy előkészítette a terepet Balla hasonlóképpen modernista képei számára. Miközben Kernstokék anyaga megosztotta a kritikát, Balla több mint félszáz, ingadozó színvonalúnak ítélt művét lényegében pozitív visszhang kísérte. Például az Új Idők egyik számában Lyka Károly volt az, aki megpróbálta értelmezni, az olvasók számára közel hozni a Nyolcak újszerű gondolkodásmódját, s ugyanitt olvasható egy feltehetően ugyancsak általa írt rövid, de biztató recenzió a „nagyon tehetséges, sokat ígérő ifjú művész" munkáiról:
„Legjobban azok a téli tájképek tetszettek nekünk, amelyeken valóban csekély apparátus mozgósításával ér el hatást: fürge, heves vonalai csaknem grafikai élűek és valóságos festő-szenvedélyről tanúskodnak. Hatásuknak nagyon kedvez a vázlatos előadás, látszólagos hézagosságával, amely mögött mégis tömör, összefoglaló szemléletet látunk." (Balla Béla képei, 1911. május 7.)
Udvaron, 1908, olaj, karton, 30,5x38 cm j.n.; j. hátul felirat: Balla Béla 908., Bay Gyűjtemény
A igen találó mondatok az itt reprodukált lappangó művekre is vonatkoztathatóak, többségük biztosan szerepelt az 1911-es bemutatón, s a fenti sorok kulcsot adhatnak ahhoz, miért éppen egy téli tájképet közölt le a következő évben a Művészet folyóirat. Ezt a gondolatot folytatja valamelyest szigorúbb formában a Pesti Napló kritikusa, aki szintén az újszerűségből fakadó „hibákra és erényekre" mutatott rá:
„Tud is bánni a színekkel, néha a legerősebb kontrasztokat is ügyesen, és ami fő, ízlésesen használja föl, néhol viszont egészen naiv fogásokhoz folyamodik: néhány folttal jelzi egy női alak arcát, a vállára boruló ruhát pedig tarkán, erősen, anyagszerűen emeli ki." (május 13.)
Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja, miközben egyik beszámolójában a Nyolcak „nagyképűen fantasztikus és beszámíthatatlan képeiről" beszél, másutt Md. [=Malonyay Dezső] fedőnevű kritikusa a „magát kereső" Balláról lényegében az elfogadás hangján szól:
„Impresszionista, a szó legfiatalabb és legtúlzottabb értelmében; közvetlen és naiv kíván lenni, s annyira, hogy egyes képei szinte karikatúraszerűen hatnak; szereti a friss, üde, teljes színeket, annyira szereti, hogy szinte pazarolja a festéket, s mintha egyenesen a tubusból nyomná vászonra a pirosat, a kéket, a zöldet, s csak úgy, az ecset nyelével simítaná szét, jó temperamentumossn. Sok modern francia képet látott, tanult a pontozóktól is..." (április 26.)
Ha Balla Béla közreadott műveit és az 1911-es cikkek megállapításait egymás mellé tesszük, egy olyan izgalmas életmű-ígéret körvonalazódik, amely a Matisse-féle „vad" festőiség, Rippl-Rónai „kukoricás" képei, valamint a nagybányai neósok dekoratív művészetének háromszögében helyezkedik el. Sajnos a későbbi életút nem támasztja alá a várakozást, de a külföldi utazások alatt, a főváros pezsgő légkörében megsokszorozott energia néhány esztendeig még lendületben tartotta a művész fejlődését. 1911 budapesti tavaszán Balla közvetlenül igazolva láthatta törekvéseinek jogosságát, feltehetően ellátogatott a Nyolcak kiállítási rendezvényeire, az április 18-i hangversenyre, vagy április 19-én a Galilei Körben a modern művészetről szóló vitára, ahol többek között olyan tekintélyes személyiségek vettek részt, mint Bölöni György, Feleky Géza, Lyka Károly, Nádai Pál, Polányi Károly és Relle Pál. S nyilván megdöbbenve olvasta a másnapi lapokban, hogy éppen a Nyolcak kiállításáról hazafelé tartva lett öngyilkos Seidler Irma, egykori nagybányai kollégájának, Réthy Károlynak a felesége...
Törülközés, 1911 körül
A kereső-kísérletező, radikális Balla 1911-ben, a szélesebb közönség tetszését elnyerni akaró Balla pedig 1913/14 fordulóján jutott el pályájának a csúcsára. Érdekes, hogy az 1912-es nagybányai jubiláris kiállításon egyetlenegy képe sem szerepelt, pedig a rendező bizottságnak Lyka Károly is tagja volt. Mindenesetre 1913 végén két aradi társával, (Irányi) Iritz Sándorral és Pataky Sándorral közös meghívásuk a Könyves Kálmán Szalonba a fővárosi beérkezettség tünékeny illúziójával kecsegtette hősünket, ugyanakkor a két évvel korábbi megjegyzések, amelyek a művek egyenetlen kvalitására, a rajzbeli gyengeségekre vonatkoztak, ezúttal sokkal élesebben hatottak. Az Újságban Elek Artúr kedvező kritikájában - „előadásában jóleső lendület van, amellett nem részletező, inkább összefoglaló" -, azt javasolja Ballának, hogy az impresszionista felfogás ellenében inkább a dekoratív vonalat kövesse, s így egy monumentálisabb stílushoz juthat el. (Három aradi festő, 1913. november 5.) Ezzel szemben a Pesti Napló egyenesen azt állapította meg, hogy „ez az anyag semmiképpen sem érett meg önálló kiállításra." (Hármas kiállítás, november 5.). A művek nagy részét azután az aradi művészek karácsonyi kiállításán mutatták be, amely a Kultúrpalota pár hónappal korábbi megnyitása óta az első képzőművészeti seregszemle volt a városban. A kizárólag helybeli alkotók mintegy 120 művét, festményeit és szobrait, köztük Balla Béla két tucat olajképét bemutató tárlat láttán az Aradi Közlöny főszerkesztője lelkes hangú vezércikkben állapítja meg, hogy a Szépművészeti Múzeum által az intézmény állandó kiállítására kölcsönadott anyag rendszertelen, s nem alkalmas arra, hogy a jelenkori képzőművészet valódi tendenciáit, folyamatait hűen bemutassa. Éppen ezért Nagybánya, Szolnok és Kecskemét példáján felbuzdulva felveti, hogy a város alkalmas lenne egy fejlődőképes művészkolónia létrehozására. (Ünnep és művészet, december 25.).
Az igazi, bár regionális léptékű sikert azonban a művész nagyváradi bemutatkozása hozta el. 1914 januárjában a Vármegyeházán rendezett kiállítására az elmúlt évek terméséből Balla mintegy ötven képet válogatott ki. A helyi sajtó melegen üdvözölte a művészt, aki -úgy tűnik- valamelyest módosított stílusán, s a kísérletező magatartást feladva elindult egy könnyebben befogadható, hangulati festészet irányába. A lapok Renoir, másutt a „pointilleur Pissaro és az annyira tudatos Gogain" [sic!] hatását emlegették, melyeken eredményesen jutott túl a művész. „Nem tombol itt sem a modernség, sem az iskolás pedantéria, nincsen rikító szenzáció, csak kellemes, megnyerő, üde fiatalság, ami már magában véve is művészi élmény." - összegezte a látottakat Nagyváradi Napló cikkírója (Egy sötét piktor ragyogó képei, 1914. január 25.). Nagyváradon a Balla-kiállítás a kulturális élet fókuszába került, immár az ő tárlatán rendeztek irodalmi matinét és aukciót, ahol verseivel a „holnapos" Miklós Jutka és Dutka Ákos is fellépett, ő maga pedig előadást tartott A nő szerepe a művészetben címmel. Az anyagi siker sem elhanyagolható, hiszen két hét alatt a képek felét eladta, az egyiket például Tabéry Géza vette meg. A művész kellő érzékkel, kifejezetten alacsony árakat szabott meg: már 30-50 Koronáért, egy női kosztüm, vagy jobb férfiöltöny áráért lehetett képeket vásárolni. Az összehasonlítás kedvéért persze megjegyezzük, hogy egy szintén januárban lezajló, eléggé vegyes anyagot felvonultató -egyfelől Iványi Grünwald Béla és Perlrott Csaba Vilmos, másfelől Margittay Tihamér és Bednár János -, Fränkel Ernő szervezte aukción Schönfeld Lajos nagykereskedő és bankigazgató Pentelei Molnár János „muzeális értékű képét" 4000 Koronáért vásárolta meg. (Nagyvárad, január 13.). Művészetszociológiai szempontból mindenképpen fontos és sokatmondó az a megállapítás, amelyet a Balla-képek eladási statisztikája után közölt a Nagyváradi Napló:
„Ebből az a tanulság, hogy aki jó képet polgári áron kínál, az nem hozza hiába Nagyváradra a képeit, mert ha nagy privát galériák még nincsenek is, százakra megy komoly gyűjtőink száma, akik mindig a legnagyobb örömmel vásárolnak, ha a művész meg a műkereskedő nem kíván lehetetlen árakat." (Matiné a Vármegyeházán, február 7.)
Epilógus. Az 1914 nyarán kitört világháború felkavarta a polgári lét nyugodt felszínét, s bár a vidéki hétköznapok ugyanúgy peregtek tovább, mindenre a háborús fenyegetettség árnyéka vetült. Balla Béla mozgástere leszűkült, élete visszazárult szülővárosába, amely pár évvel később már Romániához tartozott, akárcsak Nagybánya, ahol a művész 1927 után élt és dolgozott. Részt vett ugyan a helyi tárlatokon, rendszeresen írt beszámolókat a lapokba, de már az 1930 körül jelentkező generáció törekvéseihez nem tudott, vagy nem akart kapcsolódni. A művész saját életének mellékszereplőjévé vált. Érdemleges története, fiatalos hevülete, a mindentakarás hite, a jelentős művésszé válás esélye csupán az 1910-es évekig tartott. Talán a történelem hibáztatható miatta, talán ennyire futotta tehetségéből. De az is lehet, hogy megint előkerül egy fotóalbum, s képei láttán újra feltehetjük a kérdést: ki is volt valójában Balla Béla?
1 Dr. Szendrei János-Szentiványi Gyula: Magyar képzőművészek lexikona. I. köt. Budapest, 1915. 97-98.; Ballá Béla (1882-1965 körül) rövid életrajzát közli Murádin Jenő: Nagybánya. A festőtelep művészei. MissionArt Galéria, Budapest-Miskolc, 2001. (2. kiadás) 9-10.
2 A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, Lyka-hagyaték, Itsz.: H. 103.691. Itt köszönöm meg Zsákovics Ferencnek, hogy az addig ismeretlen fotóanyagra felhívta a figyelmemet. Megköszönöm továbbá Bárki Gergelynek és Földes Máriának, hogy értékes kiegészítéseikkel segítették a tanulmány létrejöttét.
3 Rippl-Rónai József Kaposváron 1908. június 19-én kelt levele Koronghi Lippich Elekhez. Országos Széchényi Könyvtár, Levelestár
4 Seidler Irma festőnő, 1908, 1909 és 1910-ben dolgozott Nagybányán. Lukács György ifjúkori szerelme, aki búcsúlevelét viszont Balázs Bélához írta.