Uniós csatlakozásunk alkalmából a bécsi Collegium Hungaricum kiállításán május 28-ig a Nudelman-gyűjtemény ötvenkilenc képe mutatja be az Európai Iskola egy jól körülhatárolt csoportjának művészetét. Ugyanebben az időben Keserü Ilonától a MEO és a Ludwig Múzeum nagy tárlatán tizenegy, illetve tizenhárom mű szerepelt a gyűjteményből. A Nudelman-kollekció ma mind a modern, mind az élő magyar művészet egy-egy szeletét páratlan kvalitású válogatásban öleli fel. Jelen írás a klasszikus, míg egy következő cikk a kortárs anyagot veszi szemügyre.
A nagybányai művésztelep alapító mesterei pályájuk kezdetén joggal tarthattak volna igényt a „képromboló" jelzőre. Korai főműveik következetes kíméletlenséggel végrehajtott megsemmisítése valódi válságtünet volt. Réti István később találóan „morbus nagybányaiensis" névvel illette a jelenségcsoportot. Hollósy Simon és Thorma János sok évtizedes küzdelme a „nagy művel", a Rákóczi-induló és a Talpra magyar kompozíciójával, vagy Ferenczy Károly a Királyok imádása és a Hegyibeszéd feldarabolásával pontos látleletét adta a radikális és gyors váltás nehézségeinek. E modern kori ikonoklasztázia egyik legelkötelezettebb követője azonban kétségkívül Csók István volt, aki rövid időn belül csaknem valamennyi korai főművét elpusztította.
A terminológiai kérdésekben kiművelt múzeumi műbírálók elnéző mosollyal hallgatják az előírásszerűen elhangzó kérést: „Szeretném ezt a képet bevizsgáltatni." A köznyelvből szinte kigyomlálhatatlan antiterminus évtizedek óta kórosan terjed, hisz nemcsak a seftesek és a nepperek ajkán él. Sokszor képzett emberek, orvosok, ügyvédek használják zavartalanul. Előfordult, hogy egy bank kért föl bennünket birtokukba került festmények „bevizsgálására", legutóbb egy bírósági tárgyaláson hallhattuk, amint egy ügyész ismételgette elmélyülten e nyelvi mutánst. Műtárgybírálatunkon évente több mint ezer műalkotást nem be-, hanem megvizsgálunk. Ezekből a műtárgyvizsgálati eredményekből adunk itt most közre néhány emlékezetes példát.
Divatos vitatéma: felszabadulás, megszabadulás, megszállás? A magyarországi műtárgyak esetében a Vörös Hadsereg bevonulása egyáltalán nem volt felszabadulás. Az előző részben a bevonulás egy vonatkozásáról, a bankok kifosztásáról mondtuk el, hogy nem volt egyéb közönséges háborús bűncselekménynél, fosztogatásánál. Az eseményeket még ijesztőbbé tette, hogy mindez központi, állami elképzelések alapján, hatósági intézkedésként valósult meg. Ma már az is köztudott, hogy mindez egy létesítendő Sztálin Múzeum alapjául szolgált volna.
„(...) és én nemcsak a Galéria történetét írom meg,
hanem a mi szép és szomorú életünket is." (Tamás Henrik visszaemlékezései)
A pécsi Janus Pannonius Múzeum a pécsi Városi Múzeum első állandó kiállításának 100. évfordulójára Tamás Henrik alakjának felelevenítésével, egykori műgyűjteményének bemutatásával emlékezik meg. Tamás Henrik galériája Budapesten, az Akadémia utcában működött 1928-tól 1944-ig, amikor is bombatalálat érte, s az egész épület megsemmisült. Pusztulás és születés adnak találkát egymásnak e jubiláris kiállításon.
Megjelent a MODERN MAGYAR FESTÉSZET 1892-1919 című reprezentatív képzőművészeti album, mely 650 oldalon, csaknem 1000 színes reprodukcióval, neves művészettörténészek tanulmányainak segítségével mutatja be a korszak festészetét. A Kieselbach Tamás által szerkesztett és kiadott, magyar és angol nyelven is kapható könyv 61 múzeum, 146 jelentős magángyűjtemény legszebb alkotásait mutatja be. Minden idők leggazdagabban illusztrált magyar művészeti albuma jelenik meg éppen ezekben a napokban. Kieselbach Tamást a kétkötetesre tervezett mű létrejöttének történetéről kérdeztük.
Antoni Waterloo holland festő, rézkarcoló és kiadó. Életútjának csak egyes szakaszai dokumentáltak. 1609-ben Lille-ben született, és családja valószínűleg a protestánsüldözés elől menekült Hollandiába. Először Leidenben, majd 1621-től Amszterdamban élt. 1640-ben feleségül vette Cattharijn Stevens van der Dorpot, Elias Homis festő és műkereskedő özvegyét. 1653 Leeuwar-den város polgára, majd két évvel később maarsseni lakos. Felesége halála után, 1674-ben egy Utrecht közeli városkába költözött. Az akkori viszonyok között szokatlanul magas kort ért meg; 81 éves korában, 1690-ben hunyt el az utrechti St. Jobsgasthuisban.
Az idén melegebb és színekben gazdagabb lesz a budapesti tél, a máskor szürke, hideg napokat vibráló világosság fogja beragyogni. December elsején ugyanis Monet és barátai, a fény és a szín halhatatlan szerelmesei költöznek be a Szépművészeti Múzeum épületébe, egy olyan kiállítás alkalmából, melyre emberemlékezet óta hiába várt a művészetszerető magyar közönség.
Megítélni egy festőt leginkább a festményei alapján lehet. Minél több művét ismerjük, annál teljesebb képet alkothatunk róla. Ebben az a legizgalmasabb, hogy soha sem tekinthető teljesnek, lezártnak egy œuvre, hiszen a váratlanul felbukkanó, ismeretlen alkotások olykor egész életművek átírására kényszerítenek.
Idén hatodik alkalommal rendezték meg Berlinben a kortárs képzőművészet egyik legrangosabb vásárát, az ARTFORUM-ot. Az esemény fontosságát nem pusztán az adja, hogy a rendezők szigorú szelekciója miatt igen nehéz a kiállító galériák sorába bekerülni, hanem az is, hogy a vásárral egy időben több szakmai szimpózium is megrendezésre kerül. Az előadások témája a fontosabb magángyűjtemények bemutatásától az új technológiák művészetbenvaló megjelenéséig terjed.
A velencei főpályaudvarról kilépve a Grand Canal partjára, a kiállítás jelzőtáblájává vált, embernyi keresztmetszetű öntöttvas csőszelvények fogadják a városba érkezőket. A The Cord címet viselő, városszerte több helyen felbukkanó művek mint információt szállító csatornák szimbolizálják a kapcsolatot az 50. nemzetközi kiállítás közel száz helyszíne között. A Giardini della Biennale hagyományos nemzeti pavilonjai csupán az államok egy részének biztosítanak saját kiállítóhelyet, de ma már a nemzeti imázsépítés részeként egyre több ország tartja fontosnak, hogy képviseltesse magát ezen az állami reprezentációra épülő kortárs művészeti szemlén. Maga a fődíjat elnyerő Luxemburgi Pavilon is egy bérelt velencei palazzóban kapott helyet: Su-Mei Tse Air conditioned című kiállítása a csellós és képzőművész finom hangoltságával rendezi be a palota alsó szintjét, hangszigetelt stúdiót, illetve egy múltbeli találkozás helyszínét idézve, hatalmas homokórákkal és a sivatagban homokot seprő emberekről szóló videójával, valamint egy szakadék szélén csellózó nőt bemutató képsoraival ember és természet viszonyának sokoldalú elemzését kínálja.
Egy japán popcsapat, a The Fantastic Plastic World pár éve lemezre vette a Steppin' Out című számot. Az eredeti dalt a brit új hullám másodvonalából származó Joe Jackson írta és adta elő 1982-ben, a korai new wave és szintipop zenékhez képest csúcsminőségben. Nos, a japánok a monoton négynegyedes számot bossanovaként indítják, majd jungle-ritmusok bevezetése után valami kubai népünnepéllyel fejezik be - mondanom sem kell, végig hamisan énekelve. Mégis, a dal újraalkotása tökéletesen hitelesnek hangzik. A japánok - akik, feltételezem, abból a generációból származnak, amelyiknek kamaszkorában jött ki az eredeti Jackson-szám - azt mutatják meg, hogy bennük hogyan hangzottak, hangzanak a nyugati popipar termékei. A nagy kedvencek előadása nem plágium - inkább elsajátítás, azonosulás, lefordítás és beépítés az anyanyelvbe. (Az egyik legnagyszerűbb japán találmány, a karaoke is ezt szolgálja: az aktív befogadást, a sajáttá tevést, amely rögtön lefordít, szintetizál és egyénít.) A feldolgozás tagadhatatlan invenciózussága és egyben infantilitása hordoz valami tipikusan japán karaktert. És épp ezzel van gond - a tipikusan japánnal, mármint hogy milyen is az. Mit jelent a „keleti", szemben a „nyugatival"?
Nők. Farmerban, majd kimonóban, aztán félig kibontott kimonóban, derékig felhajtott selymek közt, megkötözve, teljesen pucéran, kötéseik nélkül, de a spárga mintázata mélyen befúródva a comb húsába. Fáj nézni. Érezni a határvonalat a vértelenné vált végtag és a test másik része közt. A női testek nyitva, kicsavart pózokban rendelkezésre állva, közszemlére téve, kitakarva. A szemek viszont más mondanak. Nincsenek jelen. Nem vesznek részt. Se a csábítás erotikája, se a felvállaltságbüszkesége, se az - adekvátnak tűnő - kiszolgáltatottság félelme nincs bennük. Ezek a nők leváltak a testükről, tökéletes tárggyá, eszközzé téve azt, felkészülve a legváltozatosabb behatolásokra, kiegészítő játékokra, bárhány érkező bárhány fantáziájára. Átlagos nyugati nő számára nehezen elhelyezhető ez a szenvtelenség, mint ahogy maga a szerep is.
Színpompás kimonókba öltözött, különböző korokból és eltérő társadalmi körökből való szépségeket láthatunk a japán fametszeteken. Lehetnek híres középkori költőnők, vagy a 11. század eleji Murasaki Shikibu udvarhölgy által írt gyönyörű irodalmi remekmű, a Gendzsi regénye palotai alakjai; 17—18. századi polgári háziasszonyok napi munkájuk közben; zenélő vagy verseket olvasó gésák. Sok metszeten azonban híres kurtizánok vagy erotikus jelenetek láthatók. A nyugatiak azonban sokszor félreértették az ábrázoltak kilétét.
Másfél éve, készülő magán-múzeumának megnyitása előtt néhány héttel hunyt el Kovács Dezső, aki Az ötvenes évektől az előbb latens, majd lassan legalizálódó hazai műpiac aktív szereplője volt. Az elsők között nyitott „maszek” kellékáru üzletet a Ferencvárosban, amely nyílt forgalmú műkereskedésként működött. A rendszerváltás után a Qualitas Antikvitás és a Belvárosi Aukciósház tulajdonosa- és vezetőjeként az újjáéledő magyar műkereskedelemnek a tömeges forgalomra szakosodó szegmensében döntő piaci részesedésre tett szert. Sok műtárgyat restauráltatott értékesítés előtt, hozzájárulva állagmegóvásukhoz. Műgyűjteménye a hatvanas évektől kezdve épült ki; ennek elhelyezésére újíttatta fel a kilencvenes évek végén saját erőből a múzeuma számára kiszemelt Köztársaság téri épületet. Jelentős volt művészeti szakkönyvtára is. Mivel kollekciójából korábban csupán kisebb bemutatókra került sor (például a budai Hegyvidéki Galériában), s munkásságáról a nyilvánosság előtt nem beszélt, gyűjtői tevékenységének megmérettetése múzeumának megnyitása lehetett volna. Halálával ez a szándék kútba esett. Kovács Dezsővel galériájának ügyvezetője, Einspach Gábor 1999-ben készített életinterjút. A hanganyag az MTA Művészettörténeti Intézetének Adattárába került, s most részleteket közlünk belőle. (Szerkesztette: Ébli Gábor)