Ligeti Antal művészete rajzvázlatai és festményei tükrében
Bár a 19. század közepének hazai tájfestészete az utóbbi években a gyűjtők körében nagy népszerűségnek örvend, a művészettörténész-szakma mégsem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. Az impresszionizmusból eredő látvány-tájfestészet és Nagybánya méltán hangsúlyos szerepének tárlatok sorát szenteljük, ezek mellett azonban érdemes megismerni és bemutatni a közönségnek az ezt megelőző időszak fontos alkotóinak életművét is. A Magyar Képzőművészeti Egyetem most ennek a hiánynak a pótlására vállalkozik a romantika korában élt, a táj értő és minden egyes elemét átérző, részletező pontossággal visszaadó festő, Ligeti Antal (1823–1890) tájfestészetét bemutató kiállításával. A tárlat tisztelgés nemcsak Ligeti művészete, de épp ennyire a festő életművének kutatásával évtizedeken át foglalkozó Szabó Júlia munkássága előtt is, aki ezt a felfedező munkát elkezdte, de befejezni sajnos nem adatott elég ideje. Ő rendezte a Képzőművészeti Egyetem Könyvtárában lappangó – vázlatként készült, de sok esetben önálló alkotásként is kiváló – mintegy 123 rajzot. Ezután született meg a kiállítás ötlete: megmutatni a 19. századi tájfestők alkotótechnikáját, hogyan készítették apró megfigyelések, vázlatok sokaságának segítségével kisebb-nagyobb méretű olajképeiket.
Kahnweiler csendestársa – tanmese gyűjtőknek
A Szépművészeti Múzeum január 27-ig nyitvatartó kiállítása mintha tanulmányi anyag lenne mindazok számára, akik az izmusok történetét szeretnék áttekinteni, de nem a főművek között lapozva, könyvből, hanem álldogálva, élőben nézegetve kubista, szürrealista, konstruktivista festményeket, szobrokat, grafikákat. Nem a közönségnek már ismerős, emblematikus műveket (valószínűleg azt is nehéz lehetett eldönteni, mi hirdesse a kiállítást, mert még a Klee-k között is kevés a Hundertwasser plakát mellé kitehető, csalogató darab), hanem olyasmiket, amik valaha egy lakás falain lógtak – és az archív fotók alapján láthatjuk, hogy ez a lakás nem volt hivalkodó, sőt. Egy svájci rövidáru-kereskedőé volt, Hermann Rupfé, aki ugyan évente kétszer ellátogatott Párizsba, és minden évben kényelmes panziókban, később szanatóriumokban üdült a feleségével, de mindenfajta nagyzolás távol állt tőle, és minden vásárlását szigorú üzleti megfontolások alapján ejtette meg, mondjuk már 1907-től kezdve. Az persze furcsa, hogy rögtön fauve és kubista képek kerültek hozzá, szinte mind már keletkezése évében.
Szépség története
Umberto Ecót nem kell bemutatni, bármihez is nyúlt az elmúlt fél évszázad során, arannyá vált. Az itáliai filosz most – az irodalomelmélet, a szakdolgozat-kalauz és a regények után – az esztétikai album műfajában alkotott nagyot. Ilyen műfaj ugyan nincs, de Eco gond nélkül teremt egyet. Mégpedig egyből egy iskolacsináló klasszikust, egy saját CD-ROM „megkönyvesítésével”.
Tiziano könyvben
Tiziano esetében nem az anyaggyűjtés, hanem az adatok megfelelő rostálása a nagy feladat. A Taschen kismonográfiájának szerzője, Ian G. Kennedy ebben jeleskedik is, jó érzékkel válogatva a festőfejedelem remekművekben és anekdotákban gazdag életművéből. Hiszen ne felejtsük el, hogy Tiziano velencei költő barátja, a szabadszájú Aretino valóságos PR-hadjáratot folytatott a festő egy-egy jobb képéért már a 16. század derekán, elégséges tápot adva a legendáriumnak!
Mi ma a festészet?
Yoshio Taniguchinak, a New York-i Museum of Modern Artnak, a MOMA átépítőjének úgy kellett megoldania az enormis gyűjtemény egzisztenciális gondját, hogy az innováció kecskéje is jóllakjon, a hagyomány káposztája is megmaradjon. A kis kocka mellé óriáshasábot emelt, a kis kocka és az óriáshasáb közötti kisajátított telken bővítette a függőkertet, a kis kockát is és az óriáshasábot is annyi fehérrel és üveggel, annyi fénnyel és derékszöggel árasztotta el, amennyiről a hajdani Weimar tervezői legfeljebb álmodni merhettek. Az 53. és 54. utcák közé szorított új épületegyüttesre Pihilip L. Goldwin és Edward Durrel Stone, a harmincas években fölhúzott, haloványan szerény bauhausos sorház építői aligha ismernének rá.
Rekordtermés
Ha az egymást követő árrekordokat nézzük, nem lehet vita: a műkereskedelem virágkorát éljük. Legalábbis a tengerentúlon, bár az európai központok (főleg London) is igyekeznek felzárkózni New York mögé. Az Artprice 2006-os jelentése szerint a nemzetközi műtárgypiac egy esztendő alatt 25 százalékos növekedést produkált (lásd: www.artprice.com), főleg a festészetnek köszönhetően, ami az aukciós eladások háromnegyedét teszi ki. És persze az Egyesült Államoknak köszönhetően, ahol az árverési tételek közel fele eladásra kerül. A rekordárakért a versenybe pár éve beszállt amerikai pénzemberek is felelősek (például az idén sokat emlegetett hedge fund milliárdosok), akik hol úri passzióból, hol befektetési szándékból hajtják fel az árakat – sohasem látott mértékben. Nem csoda tehát, ha a továbbiakban felsorolt rekordösszegek szinte kivétel nélkül az elmúlt egy-két évben születtek meg. Ráadásul a konjunktúrának nincs vége, az amerikai ingatlanpiac nyári megingása – úgy tűnik – nem veszi el a nagybefektetők étvágyát. A virágzás folytatódik...
„Jót írtál rólam Tamás” - Sassetta: Aquinói Szent Tamás imája
A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egyik ékköve az az apró festmény, amely az imába merült Aquinói Szent Tamást ábrázolja. A középkor egyik legjelentősebb hittudósa a Domonkos-rendi barátok fekete-fehér öltözékében térdepel egy oltár előtt, aminek asztalán kis, ötrészes oltárkép áll. E fölött földöntúli fényben izzó mennyei jelenés bontakozik ki: szentek gyülekezete körében Krisztus testesül meg, aki a Szentlélek galambját Tamás felé repteti. A csoda egy gondosan kidolgozott, megannyi ismerős részlettel valóságossá tett kolostorbelsőben játszódik le. A tér jobb oldalán könyvtárterembe pillanthatunk be, ahol az olvasópultra helyezett, részben nyitott kódexek árulkodnak arról, hogy a helyiséget általában barátok jelenléte és gondolatai telítik meg élettel – szinte még ott vibrál a levegőben a zsolozsmára elsiető szerzetesek lépteinek zaja. Tamás háta mögött, egy nyitott kapun át a kolostor kertjére és annak közepén egy kútra – a középkori közösségek mindennapi életének központjára – nyílik kilátás.
Meztelen nőkkel egy szobában
Az elkényeztetett múzeumok nehézkességével tálalja a Kunsthistorisches a Tiziano-kiállítást. Nekik mindegy, úgyis vannak elegen. Ebbe a múzeumba nem akarnak senkit sem becsalogatni, nem akarják rábeszélni a helyieket, hogy vegyék át még egyszer az anyagot, az arculatteremtés szenvedélyében találtak egy rémes zöld árnyalatot a neon és a fűzöld között, ez most a jegy színe, és ilyen színű molinók lógnak a falakról. Viszonylag értelmetlen a lógatás, hiszen nehezebb a zöld lepedő alapjá tájékozódni, mint megkérdezni a hosszú hajú útbaigazító fiút, vagy akár csak menni, logikusan fölfelé, a képtár felé. Az úton az ember átmenetileg fölfüggeszti Canova iránti rajongását, mert a Thészeusz fejbe vágja a kentaurt már szemből nézve is szörnyű idomtalan, ha pedig elkövetjük azt a hibát, hogy a lépcsőforduló után visszanézünk rá, akkor megcsodálhatjuk a hős puhácska állát és deformált fejét, a furkósbot és a sisak közötti kényszerű márványhíd pedig csak tovább ront a helyzeten. De már benne vagyunk Tizianóban, a két művész egy templomban fekszik ma, ráadásul Canova faragta Tiziano sírja fölé az emléket.
„Erkölcsileg elítélhető”
Nem hiába követelte meg a moszkvai Puskin Múzeum veterán igazgatónője, Irina Antanova a londoni Royal Academyben bemutatott orosz kiállításhoz a brit kormányzat garanciáját. A volt szovjet múzeumok tele vannak a klasszikus moderneket gyűjtő korábbi milliomosok elzabrált műalkotásaival. Az államilag szavatolt kiállítás körül egyből felizzott a levegő, szakértők és ellenszakértők estek egymásnak a sajtó hasábjain, bírálva vagy megvédve az orosz múzeumokat.
REHAB
A REHAB ('elvonó') egy menedék, ahol elrejtőzhetünk, amikor ki akarunk törni hétköznapi életünkből és azon káros befolyások alól, melyek mentális és fizikai jólétünkre nehezednek. Egy olyan rendszerben, melyben mindenkor kötelesek vagyunk társadalmilag megbízhatónak mutatkozni, az olyan pillanatokban, amikor kis nyugalmat szeretnénk a társadalmi normákhoz való folyamatos alkalmazkodásban, a REHAB egy vészkijárat.
A 7. MŰGYŰJTŐK ÉJSZAKÁJÁRA
Társasági esemény, mini-fesztivál, a legfrissebb képzőművészeti irányzatokkal való ismerkedési lehetőség, a nagymesterek előtt történő főhajtás, összefogás egy jó ügyért, a múlt, a jelen és a jövő iparművészeti remekeinek bemutatója, csütörtök esti könnyed kikapcsolódás - az összes jelző egy eseményt takar: a 7. Műgyűjtők Éjszakáját a négy évente ránk köszöntő szökőnap előtti estén, 2008. február 28-án rendezik meg Budapest belvárosában. A negyedévenként jelentkező program a főváros galériás negyedében, a Falk Miksa utcában és környékén a korábbiakkal megegyező módon 17 órakor kezdődik és éjfélig tart. Ezúttal 12 kiállítás nyílik meg az este folyamán - köztük Antonio Briceno fotókiállítása, a Franciaországban élő Reigl Judit festőművész 60-as években készített "Homme" (ember) sorozatából, valamint több kortárs művész alkotásaiból válogatott tárlatok - ezek mellett koncertekkel, állandó kiállításokkal és bútorfelújítási bemutatóval várják az érdeklődőket.
Kiállítás és közönség
A műkritika és műkereskedelem egyik vezető nemzetközi havilapja, a The Art Newspaper összesítette a múzeumok tavalyi látogatottsági statisztikáit. Az eredmények nem meglepőek, de elgondolkodtatók. Kiderül belőlük, hogy a japánok a legfegyelmezettebb múzeumlátogatók, hogy a klasszikus műkincsektől a kortárs művészetig a közönség bármit megnéz, megfelelő körítéssel. Sőt, azt is megtudhatjuk, hogy a Szépművészeti Múzeum példásan megállja a helyét a nemzetközi mezőnyben!
Változó múzeumvilág
Míg a hazai múzeumok az egyre apadó anyagi forrásokkal viaskodnak, a Nyugati világ művészeti intézményeit a fejlesztés gondja tartja izgalomban. Európában a közgyűjtemények javainak eladhatósága a divatos vitatéma, a tengerentúlon pedig a pénzpiac egyre erősebb ölelése. A magángyűjtők hatalmas, dollármilliós adományaikkal és saját múzeumaikkal gyökeresen formálják át a művészeti és a múzeumi szcénát. Rendszerint saját jól felfogott piaci érdekeik szerint. A The Art Newspaper publicistája, Adrian Ellis erről írt egy keserű esszét:
A valóságból táplált illúzió
A tavaly Essl díjjal jutalmazott Horváth Dánielnek A Földnek szeme van, az erdőnek pedig füle címmel nyílt kiállítása a NextArt Galériában. Az új generációs képalkotó technikákat felvonultató festő látásmódja a ma analitikus festészetébe kapcsolódik be. A fotó után lazábban megfestett munkáknak azonban mégsem adományozza a fotó nyelvezetét. Fotót idéző, mégis festői munkáiban a valóság, a reprezentáció és a kettő között megbúvó csel dominál.
Kína leelőzte Franciaországot
Bár egyes nyugati szakembereknek már elege van az ázsiai művészet nyomulásából, az Artnet kritikusa, Charlie Finch pedig egyenesen a kínai piac összeomlását vizionálta 2008-ra, a The Artnewspaper súlyos tényekkel állt elő. Illetve még nem számszerű tényekkel, csak tényszerű számításokkal. Ezek szerint a kínai műtárgypiac megelőzte a francia műkereskedőket. Vagyis a vezető szerepet toronymagasan őrző Egyesült Államok és a másodikként terjeszkedő Nagy-Britannia után az ázsiai szuperhatalom megszerezte a harmadik helyezettet a nemzetközi műkereskedelemben.