Egy családregény vég nélkül - Túry Mária és Kádár György hagyatéka a budai Galéria Léniában
Miért van az, hogy nem szeretjük a szocreált?
Ennek több magyarázata is lehet: elsősorban ugye eszünkbe juthat a szoborpark elrettentő, atomizmú zászlóvivőivel és szovjet katonáival. Aztán másodsorban beugranak a békásmegyeri lakópark hegynyi hasábjai, végül a kultúrházak kalászlengető, oszloplábú asszonyokat megörökítő mozaikjai. Pedig a helyzet nem ilyen egyoldalú, csak a történelemnek még annyira friss, emésztetlen időszaka ez, hogy telve vagyunk előítéletekkel, és így nehéz csupán esztétikai szempontból bírálni az ekkor készült műveket. A politika ugyan keményen megszabott bizonyos esztétikai és különösen tematikai elvárásokat, de hát attól mi még nem tartjuk pár száz év múltán jónak Rubens Medici-falképeit, annak ellenére, hogy az színtiszta propaganda? Vannak olyan szocreál „művek”, melyekkel úgy járunk, mint a hagymával, csak hántjuk, hántjuk a rétegeket, hogy hátha…, de végül nem marad semmi. Akadnak viszont szép kivételek is, ezeket megéri hámozgatni.
Mûtárgyaink védettségérôl – hivatalból
Örömmel vettük az Artmagazin vállalkozását, hogy a 2006. évben két lapszámban is közölte a műtárgyak védettségére vonatkozó körkérdés válaszait. (Köszönet érte!) Örülnünk kell ugyanis, a vélemények akár a védettség jelenlegi rendszere mellett, akár ellene szólnak, hogy ez a téma az utóbbi hónapokban egyre inkább érdekli a nyilvánosságot is.
„A TÜKRÖN A LEHELET...” - Fábri Zoltán emlékkiállítása
„Az első világháború harmadik évében, a mérleg jegyében születtem. A háború végének közellátási nehézségeit még eszmélet nélkül éltem át. Nagyapám hatéves koromban gyûjteni kezdte a rajzaimat. Kilencévesen csodálkoztam, hogy az iskolában is felfigyeltek rám. Tízéves voltam, mikor a megromlott korona helyett a pengô lett a pénz. Tizenhat évesen a gimnáziumban Shakespeare-t játszottam, szavalóversenyeket, rajz-, festmény-, szoborpályázatokat nyertem. A Képzômûvészeti Főiskolán a felvételi vizsgám sikerült. Tizenkilenc éves koromban a Nemzeti Szalonban kiállítottam. Filmélményem Marcel Carné, Renoir, René Clair, Duvivier. A harmadik év végén Réti István mesterem közölte, hogy a következő évre tanársegédnek szemelt ki. Nem mentem vissza, mert felvételi vizsgát tettem a Színmûvészeti Főiskolára, s felvettek. Diploma után a Nemzeti Színház igazgatójától, Németh Antaltól négyéves szerzôdést kaptam. Grillparzert, Kós Károlyt, Shakespeare-t, Giraudoux-t rendeztem, kisoperasorozatot a Városi Színházban, díszleteket terveztem, játszottam. Katonai behívót kaptam.
A Rosette-i kő Egyiptomban?
Dr. Zahi Hawass, a Műkincsek Főtanácsának elnöke az egyiptomi kormány nevében tiszteletteljes kéréssel fordult a British Museumhoz. A tudományos főmunkatárs a londoni múzeum egyik leglátogatottabb „faragványát”, a Rosette-i követ igényli. Nem a gyarmati urak rablóhadjárataira hivatkozva – csak egy szerény, három hónapos időtartalmú kiállítás miatt. 2012-ben ugyanis új múzeum nyílik a nagy piramisoktól nem messze, ahol a kurátorok több szimbolikus jelentőségű, nyugatra hurcolt egyiptomi műemléket is ki szeretnének állítani.
Ameddig a szem el nem lát
Varga Ferenc nem sokkal azelőtt született, hogy Roland Barthes 1968-ban publikálta A szerző halála (La mort de l´auteur) című írását. Michel Foucault Mi a szerző? (Qu’est-ce l’auteur?) cikkével egy időben, amely a szerző intézményesüléséről, pontosan megnevezhető társadalmi és kulturális tekintélyéről szól, Barthes arra hívta fel a figyelmet, hogy a szerzőiség az olvasó színre lépésével megszűnik egyértelmű lenni, amennyiben „felhasználó-
szerzőként” más és más olvasatokat és értelmezéseket teremt. Mindketten adott korok és azok konvencióinak függvényében vizsgálták a művészeti alkotások jelentését. Most, negyven évvel később, egy önmagába forduló, „alkotói programját” konok kitartással teljesítő szobrásszal van dolgunk, aki látszólag mentesíti magát e kérdésektől azáltal, hogy a művészetnél tágabb rendszerben
helyezi el tevékenységét.
A biennálén innen és TÚL…Velence, 2007 nyár
Az 52. Velencei Biennáléról, művekről, hírekről, újdonságokról, érdektelenségekről e magazin hasábjain is beszámoltunk már (Artmagazin 2007/3.). A következőkben mindarról lesz szó, amit a biennálén túl láthat, fedezhet fel a kalandos kedvű látogató (tegyük hozzá: akinek nem szűk 2-3 nap áll rendelkezésére, hogy feltérképezze a meglehetősen zegzugos mûvészeti útvesztôt).
Kezdjük a szelektív programajánlót a szerző számára az idei velencei nyár szenzációjával, a Palazzo Fortunyban látható Artempo, Where Time Becomes Art című kiállítással, ami többé-kevésbé a biennále nyitva tartásához igazodva, október elejéig látogatható (1).
A Vasarely-örökség
Charles Debbasch május közepén érkezett a brüsszeli repülőtérre, hogy átszálljon egy nyugat-afrikai járatra. De az utazás félbeszakadt. A francia jogászprofesszort a hatóságok letartóztatták togói diplomata útlevele ellenére. Debbasch ellen ugyanis nemzetközi elfogató parancs volt érvényben, mióta az Aix-en-Provence-i bíróság 2002-ben két évnyi szabadságvesztésre ítélte. Az ismert közéleti figurát Victor Vasarely menye, Michele Vasarely vádolta meg azzal, hogy az általa igazgatott Vasarely Alapítványból 42 millió francai frankot és hét képet sikkasztott el.
Botticelli Esztergomban
Szenzációs felfedezéssel állt elő Prokopp Mária művészettörténész és Wierdl Zsuzsanna régész június 8-án. A kutatók megalapozott feltételezése szerint az esztergomi érseki palota ismert négy erény-allegóriájából az egyiket a kora reneszánsz festészet egyik legnagyobb mestere, Sandro Botticelli készítette. A kultuszminisztérium diadalittasan csapot le a felfedezésre, a sajtó felkapta a világszenzációt, a szakma pedig hol reménykedve, hol kételkedve várja a bizonyítékokat.
Kékvérű vásárló
Hiába Liechtenstein a kontinens legkisebb állama, mégis Európa legszorgalmasabb múzeumi vásárolójaként tarthatjuk számon. Az alpesi törpeállam „nemzeti” múzeumának éves szerzeményezési listája hosszabbra nyúlik, mint a párizsi Louvre-é vagy az amszterdami Rijksmuseumé. Ez csak a legnevesebb műkereskedők körében volt eddig közismert, akik az apró fejedelemség ura számára a műtárgyakat szállították. Pedig II. János-Ádám herceg nem titkolja se javait, se műgyűjtő buzgalmát.
Afrikai San Pietro
„A tökéletesség művészete” - mondta Stendhal a Szent Péter bazilika és a lenyűgöző kolonnád kettőséről. A tökéletesség pedig mindig kivívja a gyérebb fantáziával megáldottak lelkesedését. A római San Pietrónak, az itáliai reneszánsz (és korabarokk) csúcsművének, a katolikus világ főtemplomának is akadt kihívója. Vagy inkább hódolója, az elefántcsontparti Pierre Fakhoury személyében, aki megtervezte a vatikáni székesegyház posztmodern afrikai mását, a Béke Miasszonyunk Bazilikát Yamoussoukróban. A nyolcvanas évek második felében épült monumentális alkotás 158 méter magasra nyúló keresztjével példaképén is túltesz.
Platinakoponya gyémántberakással
A brit kortárs művészet egyre öregedő fiatal generációjának, a Young British Artists-nemzedékének sztárművésze, Damien Hirst ismét a csúcsra tör. Júniusban nyílik a londoni White Cube Galériában legújabb kiállítása, ahol először válik láthatóvá az Isten szerelmére címet viselő morbid vanitas-szobra. Szakértők szerint az új műalkotás az 50 millió fontos vételárat is elérheti, ami a valaha fizetett legmagasabb érték élő kortárs művész munkájáért. Ma még a rekorder Jasper Johns (80 millió amerikai dollárral); a dobogó második fokán eddig is Hirst állt, akinek formaldehidben úszó tigriscápájáért két évvel ezelőtt 6,5 millió fontot adott az amerikai gyűjtő-milliárdos, Steven Cohen.
Poptárgyak, satöbbi
Január 18-án új kiállítás nyílt az acb Galériában Pop, tárgyak, satöbbi címmel.
Több mint húsz évvel Jean-Michel Basquiat és Keith Haring zajos bevonulása után a New York-i kiállítóterekbe és a mûkereskedelembe, Magyarországon a hagyományos struktúrát követô kiállítási helyszínek számára még mindig problematikus az intézményi háttérrel „nem szentesített” alkotások bemutatása. Nádudvari Noémi és Sebestyén Ágnes, a galéria munkatársai elsô önálló kurátori munkájukban mintha éppen ezt a „szentesítést” hajtanák végre fôként fiatal, tanulmányaikat frissen befejezett vagy éppen – legalábbis intézményi szempontból – nem mûvész alkotóktól válogatva.
Kultúripar és pénztemető
Hazánkban a kultúrát feneketlen pénznyelőként tartja számon a döntéshozó közvélekedés. A tengeren túl más a helyzet, legalábbis egy idevágó tanulmány szerint. A non-profit Americans for the Arts szervezet múlt héten tette közzé elemzését az Egyesült Államok gazdaságának és művészetének kapcsolatáról. A több mint száz városnyi mintán alapuló kutatás szerint a képzőművészet és a kultúra 166 milliárd dolláros gazdasági aktivitást eredményez az Államokban.
Orosz cenzúra
A radikális orosz kortárs művésztársaság, a Blue Noses a legjobb reklámot mindig a helyi bürokrácia fafejű vezetőinek köszönheti. Az orosz vámhatóságok ugyanis előszeretettel tiltják meg botrányos politikai alkotásaik kivitelét az országból. Fél évvel ezelőtt egy kíméletlen hivatalnok Matthew Bown londoni galeristát szállította le repülőgépéről, több napos vizsgálat alá vetve gyanús alkotásait.
Kínai perspektívák
Ahogy a kínai óriás lassan maga mögött hagyja az ideologikus kommunista rendszert és áttér a pragmatikus kapitalizmusra, úgy szabadulnak fel az 1,3 milliárd lakosú ország művészei is. Míg a kilencvenes években nem volt ritka a politikai cenzúra, a kormány ma már nem söpri le az asztalról a művészi szabadság kérdését. Az egzotikumra vadászó nyugati galeristák pár évvel ezelőtt fedezték fel maguknak a kínai kortárs művészetet. A néhány kiválasztott (és zömében Amerikába áttelepült) alkotó mára már komoly ismertségre tett szert nyugaton.