Mínusszor mínusz
Az a baj, hogy a mínusszor mínusz nem mindig plusz, legalábbis a könyvkiadásban semmiképpen. Ha a rossz koncepciót rosszul valósítják meg, abból, fájdalom, nem jó könyv lesz, hanem valami fényképekkel gazdagon illusztrált saláta, el lehet olvasni, ami a lapokon van, és valamit tényleg megtud az ember Amerigo Totról, csak azt nem, amire kíváncsi volna.
Egy meghatározhatatlan, de leírható fogalom
Stanley Kubrick 1964-es Dr. Strangelove* című filmje egy akaratos és megingathatatlan amerikai tábornokról szól, aki nukleáris támadást rendelt el a Szovjetunió ellen. A filmben van egy jelenet, amelyben a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti nukleáris konfliktustól való hidegháborús félelmek közepette a szovjet nagykövet beront az amerikai légierő stratégiai központjának nagytermébe (War Room). Itt összetűzésbe keveredik a teremben tartózkodó vezérkari főnökkel – a két öltönyös férfi pedig lökdösődni kezd. A konfliktus elfajulását látva a Merkin Muffley amerikai elnököt – és amúgy még két másik szerepet, többek között a címadó exnáci tudós karaktert, Dr. Strangelove-ot is – játszó Peter Sellers odakiált az egymást szorongató, veszekedő karaktereknek: „Gentlemen, you can’t fight in here! This is the War Room”. (Uraim, itt nem lehet verekedni, ez a háborús szoba.) Kubrick filmje a hidegháborús félelmeket gúnyolja ki – ez a mondat pedig az irónia egyik gyakran emlegetett filmes példájává vált.
Tökéletes szobrok
„A fa azért csodálatos teremtmény, mert minden egyes alkotóeleme létfontosságú. A fa a tökéletes szobor.” (Giuseppe Penone)
És ne vigy minket a kísértésbe... avagy hogyan (nem) lesz egy Dallos Hanna-nyomatból Molnár-C. Pál-metszet?
Amikor 2007 szeptemberében, a III. Falk Art Fórum alkalmából a Nagyházi Galériában megrendezett tárlaton a kiállított több mint kétszázötven festmény között megláttam egy Kádár Béla-képnek kinéző festmény sarkában a nagy betűkkel odapingált „Kmetti” (bizony, i-vel!) -szignót, azt gondoltam: ennél nincs lejjebb. Pedig a falakon akkor-ott körben a többi alkotás – a Rippl-Rónaik, Aba-Novákok, Koszták, Csontváryk, Scheiberek, Egryk és társaik – is mind-mind hamis volt. A galéria egyetlen (!) magángyűjteményből válogatott, a képekkel pedig pontosan arra akarta felhívni a figyelmet, hogy mennyi, kifejezetten átverésre „gyártott” alkotás forog a hazai műkereskedelemben. (1) A kiállítás végén néhány hamis képet jelképesen el is égettek, és egyúttal a többit is „kivonták a forgalomból”: a Képzőművészeti Egyetem hallgatói kapták meg őket, részben restaurátorgyakorlatokra, részben kortárs „továbbgondolásra”.
El Greco, az első avantgárd
A manierizmus és egyben a művészettörténet egyik legeredetibb mestereként tekintünk ma a 16–17. század fordulóján élt, görögből spanyollá vált festőre, El Grecóra. Ám mindaz, amit ma gondolunk róla, nem egyéb, mint modern mítosz, amely a huszadik század elején született. Halála után neve majdhogynem feledésbe merült, de legalábbis évszázadon át különcnek tartották szokatlan stílusú képei miatt, sőt néha őrültnek, mígnem a 19. század második felétől kezdve egyre több művész – mint Édouard Manet, Paul Cézanne vagy később Pablo Picasso – fel nem figyelt rá, és tartotta korát meghaladó zseninek. Stílusával kapcsolatban számos tudományosnak szánt elmélet született a 20. század első felében, és bár ezek mind árnyalták a képet, amely El Grecóról ma a fejünkben él, de inkább legendát építettek köré, mintsem közelebb vittek volna teremtő géniuszának megértéséhez.
Díj a legszebbnek egy kifejezetten nem szép évben
2020-ban a Főfoto nyerte a legszebbnek járó Artmagazin-díjat a fiatal fotós, Varga Matti munkáit bemutató, egyéni kabinetkiállításra emlékeztető standjával. A díj apropóján a 2019 decemberében nyílt kiállítótér-labor-kávézó alapítóival, Krasznai Jánossal és Zsigmond Gáborral, valamint Varga Mattival zoomoltunk.
Mi a kép? – that is the question
„A lehető legérzékibb festészet követeli meg a lehető legtisztább fogalmakat. Olyannyira irracionális, hogy logikai felkészültség kell hozzá, másként nem értelmezhető. A maximálisan cerebrális (agyi) festészet az »anyagi kapcsolat« manifesztációja. Ha valamelyest sejtenénk, mi több megértenénk, mit jelent a monokróm festészet jelensége, akkor a képek ontológiájáról, a megismerésről, az esztétika mibenlétéről tudnánk meg valamit.”*
A végzet hatalmas
Nem tudom elengedni ezt a címet. Hajdu István találta ki a Paksi Képtárban tavalyelőtt megrendezett közös Révész–Roskó-kiállításhoz. Már amikor először olvastam, akkor is szíven ütött. Minden benne van: a két szereplő viszonya és közös történetük, a színházszerűség, sőt az operai túlzás. Aztán egy s betűtől az operacímből valami titkos tudás rezignált bejelentése lesz, amiben ott vibrál a szenvedésekre és szenvedélyekre több évtized távlatából visszanézve megmutatkozó vicces elem is.
Valakik önarcképe
Kondor Béla (1931–1972) és Németh Lajos (1929–1991) művészettörténeti jelentőségű barátsága jól ismert a modern magyar művészet iránt érdeklődők körében. Mint ahogy az is, hogy barátságuk kezdetétől (1956–1957) egészen Kondor korai, 1972-ben bekövetkezett haláláig kölcsönösen és meghatározó módon hatottak egymásra. Németh Lajos kritikusi-művészettörténészi munkásságában ugyanúgy kimutatható Kondor hatása, mint ahogy ez fordítva is igaz. (1) Tanulmányomban a lehetséges kapcsolódási pontok egyikét szeretném egy kicsit alaposabban, de csak az alcímben jelzett összefüggésekre koncentrálva Kondor Valaki önarcképe (1967–1968) című, „festői” grafikai sorozata kapcsán bemutatni.
Csőrök, csuklyák, maszkok
Idén a bécsi operabál elmaradása komoly csapást mért a látványos ünnepség rendezőire, sőt a város idegenforgalmára is. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy a karneváli időszak más eseményeit, például az orvosok és gyógyszerészek, a jogászok, az újságírók és a katonatisztek báljait is lemondták a világjárvány miatt, így a gazdasági kamara milliós bevételektől esett el. Az efféle károkra ugyan nem kínál megoldást, de a bécsiekkel valamelyest feledtetni tudja a veszteségeket, vagyis a karneváli hangulat és a színpompás jelmezek hiányát a Lodovico Ottavio Burnacini (Velence, 1636 – Bécs, 1707), az európai barokk színházművészet egyik legnagyobb tervezőjének munkáiból rendezett időszakos kiállítás a bécsi Theatermuseumban. A földszinti termekben a múzeum tulajdonában lévő többszáz Burnacini-grafikából láthatunk a komédia és a groteszk témája köré rendezett, százhuszonöt rajzból álló válogatást: Pulcinella, Harlekin, Capitano, Brighella és társaik karaktere éled újjá azokban a jelmezekben és maszkokban, amelyekben a császári udvari közönség láthatta őket a 17. század második felében.
A Pastorale zeneszoba története
Amikor a bécsi századvéget – leginkább Sigmund Freud miatt – felfedezték és elkezdték kutatni, Klimt és a Secession mesterei kerültek az érdeklődés középpontjába. Josef Maria Auchentaller (1865–1949) eredetileg a csoport elitjébe tartozott ugyan (Klimttel együtt vált ki belőle 1905-ben), mégis a bécsi Secession kismesterei között tartották számon.
Plakátok a padlásról
Néhány évvel ezelőtt egy zürichi padlásról, egy rakat régi dobozból került elő az építész, belsőépítész, alkalmazott művész, plakátművész, díszlettervező, illusztrátor, festő és író Emil Pirchan hagyatéka – az évtizedek óta rejtőző anyag több területen is elismert és sikeres művész életművét tárta a megtalálók elé.