![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)
„Ha Cézanne-nak igaza van, akkor igazam van nekem is”: a Nyolcakról
2010. december közepe óta látható Pécsett a Nyolcak: Cézanne és Matisse bűvöletében című kiállítás. A korai magyar modernizmus iránt érdeklődők az Artmagazin előző számában már megismerkedhettek a művészcsoport részletes történetével (2010/6. szám). Az alábbiakban ezúttal mást: a kiállítás és a több mint ötszáz oldalas katalógus inspirálta művészettörténeti megjegyzéseket találhat az olvasó. Döntenem kellett, hogy a rendelkezésre álló terjedelemben a kiállítás és a katalógus eredményeit soroljam-e vagy inkább szóljak hozzá néhány Nyolcak-problémához. Az utóbbit, a talán kevésbé hálás feladatot választottam. Ennek ellenére, mivel gondolatmenetem több ponton érintkezik a katalógus-szerzők mostani vagy korábbi publikációival – hiszen a magyar modernizmushoz kötődő alapkutatások fűződnek a nevükhöz –, a következő oldalak, bizonyos megszorításokkal, a kiállítás és a katalógus „recenziójaként” is olvashatók. Amiről az alábbiakban, még ha csak igen vázlatosan is, de írni szeretnék, az a katalógusban többször visszatérő szókapcsolatot idézve: „a Nyolcak helye”, különösen a Nyolcak sokat emlegetett „klasszicizmusának” a kérdése, illetve annak is csak egyik lehetséges, de szerintem az „egészet” is magyarázó aspektusa.1 A katalógusban sajnos nem olvasható olyan, a Nyolcakat az európai kortársak között elhelyező összefoglaló tanulmány, amely rákérdezne, és legalább hipotézisekkel szolgálna a klasszikus iránti század eleji vonzódás természetére, forrásaira. Pedig a szórványos megjegyzésekből úgy tűnik, hogy ez tartható, tartandó a Nyolcak egyik fő jellegzetességének. Így viszont nem áll össze – ha létezik egyáltalán –: „a” kép.
A KÖZÖSSÉG EREJÉT KIHASZNÁLÓ KEZDEMÉNYEZÉSEK NAGY HÍVE VAGYOK
Rengeteg fotó a falakon, termek hosszú sora. Néha egy-egy vörös vonal jelöli ki a megállókat, ahol egyes jelenségek kicsit részletesebben is kifejtésre kerülnek. A történelmünket tekintjük át, és azt, milyen volt benne gyereknek, fiatalnak, felnőttnek, öregnek lenni. A folyamatosan gyarapodó Fortepan archívum képei között vagyunk, a Nemzeti Galériában.
A nő kísértései
A lehetetlen megkísértése című kötet nem festőnőkről és nem is nőművészekről, hanem alkotó nőkről szól, illetve azokról a lehetséges szerepekről, amiket eljátszhatnak.
A NAGY VISSZATÉRÉS
Magángyűjteményeket bemutató cikkeink sorában most ismét egy orvosértelmiségi gyűjtemény kerül górcső alá, pontosabban végigvesszük, milyen út vezetett egy Erdélyből Németországba áttelepült, otthoni képeit hátrahagyni kényszerült gyűjtő esetében az újrakezdéstől a németországi bemutatkozásokon keresztül a határokon átívelő kiállítássorozatig magyarországi és romániai helyszíneken. Egy, a különböző kulturális értékekre nagy fogékonyságot mutató, nemzetit a nemzetiségivel és nemzetközivel ötvöző, a klasszikus modern mellett a kortárs művészethez is elkötelezetten viszonyuló gyűjteményről írunk a hazai első bemutatkozás alkalmából.
ÚTJELZŐK MARASTONI JAKAB NYOMDOKAIN
Marastoni Jakab nevét mint iskolaalapítóét inkább ismerjük, mint azt, hogy ő maga miket is alkotott. Ezért megy szenzációszámba, ha előkerül tőle mű, legyen az akár dagerrotípia, akár festményportré. Külön érdekesség, hogy az újonnan felbukkant két kép egy úgynevezett „akadémiai fond”-ban lappangott egészen 1971-ig, mostanáig pedig a kolozsvári képtár raktárában pihentek láthatatlanul.
BÉCS 1900
A női test kiszabadítása a halcsontos fűzőből milyen összefüggéseket mutat a szecesszióval, vagyis a kivonulással a konvenciók szorításából? Az új utak keresése új műfajok megjelenésével, vagy akár a pszichoanalízissel? Új kiállítás a Leopold Museumban.
NŐK FÜLÉBEN AZ A VALAMI
1945 óta negyven Monet-, harmincnégy Degas-, huszonegy Renoir-kiállítás volt az Egyesült Államokban. Berthe Morisot meg egyetlenegy. Illetve most már kettő.
KÍSÉRLETI VAGY KOGNITÍV
Vannak műcsoportok, amelyek egy tömbként tudnak kiemelkedni a részleges feledés gödréből, és tudják átrajzolni egy korszakról alkotott képünket. Ilyen jelenség volt májusban a Sugár János kb. harminc évvel ezelőtt készült grafikáit bemutató kiállítás az Art Quarter Budapest tereiben.
A jövő otthona
Temesvár egyre érdekesebb hely, mind a színház, mind a képzőművészet iránt érdeklődők számára. Kortárs képzőművészeti élete is egyre nagyobb nemzetközi figyelmet kap, amiért mindent meg is tesz, hiszen idén már harmadszor rendez biennálét, tavasszal nyitott meg a Calina Alapítvány jóvoltából a Kunsthalle Bega, és tavaly ősszel a biennálét szervező Art Encounters Alapítvány is előrukkolt egy kiállítótérrel, ahol jelenleg Lakner Antal kiállítása látható.
PANASZOPERA A PSZEUDOSTRANDON
Az idei Velencei Képzőművészeti Biennálé Arany Oroszlánját a Litván Pavilon operaperformansza nyerte.
SZEMÉLYESSÉG NÉLKÜL NEM MEGY
Hetényi Csaba közel másfél évtizede vásárolta meg első műtárgyát, akkor még 20. századi festők művei közül válogatva. Ma már egyértelműen a kortárs művészet rajongója, ahogy ő fogalmaz, betege. Szenvedélyében felesége, Gonda Gyöngyi is osztozik, így már ketten gyarapítják a Hetényi–Gonda Gyűjteményt. Választásaikat érzelmeik befolyásolják, nem céljuk szigorú koncepció mentén haladni, ennek ellenére felfedezhető a gyűjteményben egyfajta gondolatiság, szervezőelv, mely a konceptuális művek irányába mutat. Áprilisban két kiállításon is találkozhatunk a gyűjtemény darabjaival: a Vízivárosi Galéria privát kollekciókat bemutató sorozatában, illetve a Budapest FotóFesztivál fotógyűjteményeket prezentáló programja keretében.
TUTAJ-SYMPOSION
Tavaly év végén újranyílt a Szépművészeti Múzeum és benne az Antik Gyűjtemény újrarendezett állandó kiállítása, központi terében egy szinte lebegő kortársi gesztussal, amire azért le lehet ülni, és ki lehet magunkat pihenni a szép, klasszikus fejek (Molnár Ferenc után szabadon) további fotózása előtt. Ennek kapcsán beszélgettünk Kelemen Zénóval, a Földközi-tengert és az ókori Mediterráneumot megidéző, funkcionális szobor alkotójával arról, milyen kihívásoknak kellett megfelelnie, és ebben mi jelentett inspirációt. Jerger Krisztinával, a kiállítás rendezőjével, valamint Nagy Árpád Miklóssal, az Antik Gyűjtemény vezetőjével pedig többek között arról, hogy milyen szempontok vezérelték őket a gyűjtemény újrarendezésekor, és miért döntöttek úgy, hogy kortárs beavatkozással teremtenek kapcsolatot a 21. század és a klasszikus örökség között.
„Másodkézből vesz a sajátjából”
1903-as, nagy sikerű egyéni kiállítása után Ferenczy Károly (1862–1917) a közönség és a kritika szemében is a nagybányai „plein air naturalizmus” („impresszionizmus”) legfontosabb képviselőjévé, a művésztelep törekvéseinek mintegy megtestesítőjévé vált. Élő klasszikussá, akitől sok újat már nem vártak. Ezért is hathatott meglepetésként utolsó – hagyományosan 1906-tól számított – művészi korszakának Nagybányától távolodó, stiláris és tematikus átalakulása. Ez a fokozatosan kibontakozó, az életmű belső hangsúlyait át- és újrarendező folyamat már a kortársakat is megosztotta. Volt, aki úgy vélte, hogy az „új” Ferenczy „klasszikusan modern”, de akadt olyan kritikus is, aki szerint „csodálatos hanyatlásról tesz bizonyságot”.1 A kései korszakkal kapcsolatban nem csak a kortársak voltak bizonytalanok. A művészettörténeti szakirodalom is, ha csak tudta, kerülte az 1906 utáni évek tárgyalását.2 Tanulmányomban néhány, alapvetően recepciótörténeti: a szerzői szándékot, a művek leírására használt szókincset, valamint a kései stílus egyik lehetséges forrását érintő kiegészítéssel szeretnék hozzájárulni az utolsó évek értelmezéséhez. Ahogy majd látható lesz, a felvetett problémák egymásból következnek, összefüggnek.
Legendák és tények a tavaszi tárlatról
A forradalom vérbe fojtása után ’57-ben megrendezték a „legendás” Tavaszi Tárlatot. Hosszú idő után először itt állíthattak ki a szerepléstől eltiltott absztrakt alkotók, Bálint Endrétől Kassák Lajosig. Bár a művészettörténészek szerint a tárlat nem volt túl színvonalas, legendáját az értelmiségi köztudatból nem lehet kitörölni, tavaly még egy regény is született belőle, Spiró György tollából. Hogy válhatott ilyen emlékezetessé egy műcsarnoki kiállítás? Remények és realitások a levéltárak titkainak tükrében.
KISKANÁLTÓL A NAGYVÁROSIG, AVAGY AZ OLASZ LE CORBUSIER
A 20. század meghatározó építészének és dizájnerének, Gio Pontinak (1891–1979) először rendeztek retrospektív kiállítást Franciaországban. A párizsi Musée des Arts Décoratifs-ban látható tárlat apropója az alkotó halálának negyvenedik évfordulója.
![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)