![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)
Festő voltam, szerettem a festészetet
„Festő voltam, szerettem a festészetet, tulajdonképpen ragaszkodtam is hozzá, de nem lehetett. A festészet a hatalom diskurzusához tartozó nyelvezet volt, ez volt a baj. Akármit mondott is az ember a festészet nyelvén, az valahogy az akkori politika-értelmiségi párbeszéd része lett, egyszerűen azért, mert a kultúrpolitika akceptálta a festészetet, mint nyelvet.”
A reklám helye
Újra és újra hihetetlennek tűnő dolgokba ütközünk: „Bortnyik Sándorról mind ez ideig nem készült monográfia”, olvassuk a jelen kötet előszavában. Most sem átfogó életműösszegzést tartunk a kezünkben, de Bakos Katalin tényekben és adatokban gazdag könyvéből megismerkedhetünk a művészet- és kultúratörténet még mindig kevéssé feltárt területének, a reklámgrafikának néhány évtizednyi fejezetével – Bortnyik munkásságán keresztül.
Magángyűjtés vagy intézményesülés?
A rendszerváltást követően huszonöt éven át az UNESCO-nál dolgozott: előbb a párizsi központban a vízügyi hivatal igazgatójaként, majd Delftben a szervezet hollandiai egyetemének rektoraként. Kihasználva e nemzetközi lehetőségeket, feleségével, Nemes Judit képzőművésszel egyetemes merítésű műgyűjteményt hoztak létre a kortárs geometrikus tendenciákból, Max Bill, Julije Knifer, Jésus Rafael Soto, Manfred Mohr és más nemzetközileg is vezető alkotók munkáiból. A gyűjtemény külön is összpontosít a franciaországi magyar művészek – Hantai Simontól Reigl Juditon át Pán Mártáig – bemutatására. A húzónevek mellett a gyűjtőpáros figyelt a kevésbé ismert emigráns magyar alkotókra is (Mathias Liptay, Stephan Kilar). Ugyancsak átfogó a magyarországi válogatás a klasszikusoktól (Vajda Lajos, Korniss Dezső) az élő klasszikusokon (Bak Imre, Konok Tamás) át a fiatalabb generációkig (Boros Tamás, Saxon-Szász János). Mióta hazaköltöztek, keresik a kollekció magyarországi közgyűjteményi elhelyezésének lehetőségét. Kiállítás- és katalógussorozatot indítottak a gyűjtemény egyes részeinek – mint a fotográfia, a konstruktív művészet, kinetikus alkotások, összesen hét-nyolc egység – szakszerű bemutatására, hogy a szakmai és a szélesebb közönség is megismerje az anyagot. Ennek részeként 2019-ben három fővárosi kiállítóhelyen lesz látható válogatás a művekből és megjelenik a katalógussorozat két újabb kötete. Szöllősi-Nagy András hidrológussal a saját gyűjtői út vagy a múzeumi, intézményi kanonizálódás dilemmájáról beszélgettünk.
A tudatlanság kiűzetése
Női dolgozószobába készült ez az örökké aktuális allegória, Isabella d’Este magánszentélyébe, a Castello di San Giorgióba. A studiolo műfaja a 15. században jött divatba; ez a helyiség volt hivatott arra, hogy ott olvasson, levelet írjon, vagy esetünkben a férje, Federico Gonzaga humanista udvarába érkező tudósokkal és művészekkel társalogjon a szoba lakója.
A meginterjúvolt élet
Számos fotókönyve és az azok anyagát részben ismertető kiállítás után most a Glassyard Gallery szinte kismúzeumi tereiben találkozhatunk Puklus Péter legfrissebb, az apaszerepet körüljáró kiállításával. Ami azáltal, hogy a fotográfiát kimozdítja a két dimenzió rabságából, illetve hogy a technológiai tökéletességtől visszalép a férfi dolgához, a barkácsoláshoz, a posztdigitális képalkotás útjairól, útvesztőiről is mesél.
Döntések
Informatív és némely tekintetben hiánypótló könyvet jelentetett meg Kovács Ágnes művészettörténész – maga a téma a nemzetközi szakirodalmat is foglalkoztatja.
Folyóirat-szerkesztők köztársasága
Egy avantgárd lap egyszerre volt művészeti fórum, mozgalom, intézményrendszer és a korabeli művészeti hálózat aktuális terepe. A határokon átívelő művészeti párbeszédbe bárki bekapcsolódhatott Keleten és Nyugaton, persze csak ha elég újszerű, provokatív mondanivalója akadt.
Ornamentalizmust? Azt!
Lesznai Anna nevét ha meghallja az ember, már ugrik is a szeme elé az Ady-párna meg az Új versek, a Ki látott engem? borítója és egy körtvélyesi kert-képzet, meseillusztrációszerű kastélyka, nagyon színes virágok. De hogy ezeken a korai műveken kívül mit csinált, az finoman fogalmazva sem jut elsőre eszünkbe, hiába van meg az alap-Lesznai-szeretet. Mint ahogy az sem, hogy élete végéig tanított; az amerikai évek alatt, miután örökségeit több lépésben lenullázta a történelem, ez jelentett férjétől – aki sikeres illusztrátorként elég jól keresett – független jövedelmet. Tanítványokat vállalt, az általa nyújtott képzést úgy kell elképzelni, mintha valaki a MOME textilszakához tartana előkészítőt, csak olyan érdekes világnézeti összefüggésrendszerbe ágyazottan, hogy azon még ma is csak ámulhatnánk.
Kettős látás
Fogarasi analitikus és kutató művészete a múlt történéseiből merít, és azokat feldolgozva igyekszik feltérképezni a jelen problémáit dokumentatív és szobrászati eszköztárral. Nemcsak az épített környezet fizikai átalakulása érdekli, hanem társadalmi, közösségi szerepének változása is. Egyszerre foglalkozik az emlékezetpolitika kérdéskörével és a kulturális keretek átalakulásának problematikájával. A végeredmény mindig egy hosszú folyamat során több, egymástól (látszólag) különálló téma összefonódásaként jön létre.
Frida, avagy a fájdalom domesztikálása
Az Artmagazin már harmadszor hirdette meg cikkíró versenyét, legutóbb a Frida Kahlo-kiállítás kapcsán, amelynek három nyertes írása az Artmagazin Online-on olvasható. A pályázat jeligés volt, de a zöldginkgo jelige mögött egy korábbi kedves szerzőnket sejtettük. Amely érzet be is igazolódott, így az ő írását itt közöljük, az orvostörténeti utalásokat külön is értékelve.
Egy épület, és ami mögötte (benne) van
Ziegler Ágnes (korábbi publikációiban még Bálint Ágnes; házassága után vette fel a férje nevét) a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett művészettörténet-diplomát, és már ottani szakdolgozata témájául is Brassó legendás és közismert, a városképet – sőt a város életét is alaposan – meghatározó és a turisták által is előszeretettel látogatott-csodált műemlékét, Erdély legnagyobb templomát, az európai gótikus építészet legkeletibb megnyilvánulását választotta.
Madarak a műteremben
Ross King könyveiről eddig azonnal írtunk, amint megjelentek magyarul (mindig Makovecz Benjamin fordításában). Általában az európai kultúra nagy, szimbolikus helyszíneivel foglalkoztak, összegyűjtötték a fellelhető információkat a firenzei Dóm kupolájáról, a Sixtus-kápolnáról, az Utolsó vacsoráról vagy kicsit nagyobb kört húzva térben és időben, a 19. század Párizsáról. A legújabb opusz is francia témát dolgoz fel, ezáltal rögtön fel is minősítve a helyszínt, ami nem más, mint az Orangerie Párizsban. A téma pedig Brunelleschi, Michelangelo, Leonardo és Édouard Manet után Claude Monet és a vízililiomok. Legjobb lesz már az elején bevallani, hogy nekem ez a sztori, vagyis az Orangerie–Monet-összefüggés egyáltalán nem volt meg, idén nyárig soha nem is jártam ott, de most, a könyv hatására végre elmentem. Azt sem tudtam egyébként, hogy Monet utolsó éveinek volt egy nagy vállalása, az úgynevezett Grand Decoration megalkotása. Lenyűgözve olvastam tehát a könyvet, ami nyomatékosított olyan, nevezzük passzívnak, tudásokat is, mint hogy Monet a víziliomos sorozat nagy részét az első világháború alatt, illetve utána festette. Egyébként emiatt néha szörnyű lelkiállapotban, megromlott látással.
Az angyal a részletekben rejlik
A Landskrona Museumban őrzött határidőnapló (kifénymásolt lapjának) tanúsága szerint minden idők egyik legnagyobb hatású galériásának, Herwarth Waldennek 1913. január 26-ára, noha még Budapesten tartózkodott, nem volt beírva különösebb program. 23-án, 24-én és 25-én nyilván az Ernst Lajos igazgatta Nemzeti Szalonban ügyködött, hogy az általa generált Futurista kiállítás körül minden rendben menjen. A következő napon megnyílt a híres és botrányokkal övezett Erzsébet téri kiállítás, rákövetkező nap pedig hazament Berlinbe. Az adott feltételek mellett tehát valahol és valamikor találkoznia kellett a Nemzeti Szalonnal versenyt futó, sőt annál talán jelentősebb Művészházat irányító, pesti művészetszervező konkurens fenoménnal, Rózsa Miklóssal, ahhoz, hogy ugyanez év májusában – és szintén Walden által bonyolítva – megnyílhasson a Nemzetközi posztimpresszionista kiállítás az átalakított Zichy-palotában (188. oldal).
![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)