![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)
„Dilettáns vagyok, de a művészettörténetben különösképpen”
A magyar zsidóság hétköznapjaival, ünnepeivel és konyhaművészetével foglalkozó, éppenséggel cseppet sem dilettáns kultúrtörténeti kutatásairól és írásairól sokan faggatták már Körner Andrást, akit most egész másról, saját eredeti építészdizájner szakmájáról kérdezünk, például arról, hogyan került Amerikába és hogyan találkozott, sőt dolgozott együtt a kor vezető dizájnereivel New Yorkban, hogyan kötött barátságot Zeisel Évával és a bauhausos Weininger Andorral, akiről művészettörténeti szempontból dokumentumértékű, mégis nagyon személyes hangú monográfiát is írt.
A mindentudó
Az AEG számára 1911–12 között Berlinben emelt Turbinacsarnokkal, amely hazájában az első acél-üveg-beton konstrukció volt, írta be magát Peter Behrens a modern építészet történetébe. Munkássága korszakos jelentőségét bizonyítja az is, hogy ugyanebben az időben kapott tervezőirodájában életre szóló útravalót, amolyan posztgraduális DLA-képzésként, az elmúlt század három építészóriása: Walter Gropius, Mies van der Rohe és Le Corbusier. Behrens születésének jubileumán a kölni iparművészeti múzeum (MAKK) több mint kétszáz (jelentős hányadában kölcsönzött, nem kis részben most először látható) alkotásának felvonultatásával rendezett munkássága előtt tisztelgő reprezentatív kiállítást, amely a sokoldalú, német kifejezéssel élve „alleskönner”, vagyis gyakorlatilag mindenben jártas tervező kevéssé ismert iparművészeti tevékenységéről ad átfogó képet.
Pillanat! – mondta Canaletto
Canaletto velencei díszletfestő dinasztiába született, de 18 éves korában, mondhatjuk, hogy a legfogékonyabb időszakban, édesapjával hosszabb időt töltött Rómában, hogy aztán egész életében visszanyúljon az ott szerzett tapasztalataihoz, ottani vázlataihoz, főleg antik romokat mixelő, elképzelt vedutáinál. A római tartózkodás jelentőségét, a Canaletto-életműben betöltött szerepét hangsúlyozó kiállítást rendezett a Museo di Roma, az egyébként is városi múzeumként működő Palazzo Braschiban.
Vadászok és vadászók
A Musée de la Chasse et de la Nature különös, hibrid kollekciója a párizsi múzeumi és galériadömpingben is figyelemre méltó, mert sajátos gyűjteményezési és kiállítási koncepció mentén köti össze a múltat a jelennel, a természeti kincseket a műalkotásokkal. Az alapítványi intézmény fantasztikus Kunst- und Wunderkammerében a klasszikus gyűjteménnyel aktív kapcsolatba lépő kortárs művészeti kiállítások váltják egymást. A közelmúltban Sophie Calle életmű-kiállítását is bemutató palota a nyomkövetők és vadászok paradicsoma.
ANDREA WULF: A TERMÉSZET FELTALÁLÓJA – ALEXANDER VON HUMBOLDT KALANDOS ÉLETE
„Felvillanyozó!” – ígéri a vaskos könyv borítóján a Mail on Sundaytől idézett reklámszöveg; tisztességes értelmiségi egy ilyen marketingdumát csak kétkedve fogadhat. Forgatja a vaskos könyvet, ujjaival finoman végigsimít az arannyal préselt betűkön: Andrea Wulf: A természet feltalálója – Alexander von Humboldt kalandos élete. A könyv fellapozása után mély szippantás – avagy mintavételezés – a frissen érkezett, nyomdafestékkel átitatott lapok illatából. A belső borítókon térképek, rajtuk kacskaringós útvonalak jelzik Humboldt észak- és dél-amerikai, oroszországi utazásainak irányait. Az első oldalakon újabb reklámszövegek (rutinos átlapozás), egy kis Goethe-idézet, aztán végre a prológus, mégpedig in medias res: 1802 júniusában az Andok tetejéről nézve immár megszűnik a valóság.
Lost and found: Az eltűnt varrólányok esete
Fordulatos festménysors Kelet-Közép-Európából, amiben szerepet vállal a szigorú műítész Aradi Nóra, a nemkülönben elé9edetlen Erdély Miklós és Csernus Tibor, egy véletlenül erre járó olasz biológus házaspár, az autóstoppos Szentjóby Tamás és a Hitlert hallgató varrónők, sőt feltűnik benne egy pillanatra Van Eyck és Frans Hals is. Történelmi igazságtétel egy római magángyűjteményből előkerült korai Lakner-festménynek, amiről születésekor a kultúrpolitikusok és az avantgárd művészek véleménye egyaránt lesújtó volt.
A talentumokat vissza kell fizetni
A béke és alkotás szigetének tűnik ma is a Kecskemét belvárosában megbúvó alkotóműhely. A nemcsak megnevezésében, hanem a világ meghatározó művészei által is nemzetközi szellemiségűnek tartott kerámiastúdió már az alapítását követő években nagy elismertségre tett szert. A hetvenes években történt, hogy először találkozhatott itt egy orosz alkotó az amerikai szilikátművészettel, az NDK és NSZK keramikusai egymással. Japán, ausztrál, kanadai, izlandi művészek érkeztek, mert hallottak arról, hogy a szocialista blokk közepén egy, a középkori műhelyek szellemiségét őrző, innovatív intézmény működik. A Stúdió szellemi atyja és irányítója Probstner János volt, akivel pályájáról, a Stúdióról és persze a korszakról beszélgettünk.
A Méregember és a figyelő Kundi
A múzeum történetére a harmincas években a fasiszta fajelmélet és az eugenikai program propagálása vetett sötét árnyat, ám a háború után a hamvaiból feltámadt intézmény újult erővel vetette bele magát az egészséges életmód népszerűsítésébe, amihez Életöröm című erősen szocreál freskójával a frissen diplomázó Gerhard Richter is hozzájárult. Üvegember után lett Üvegtehén is, amitől még Nehru is el volt ragadtatva, és a szimbolikus mindent látó szem mellett színpadra lépett Kundi, a múzeum új kabalafigurája, aki titkosszolgálati módszereket vetett be a mocskos kéz, elhanyagolt fogmosás képében támadó ellenséggel szemben.
A csodálatos Üvegember
A fertőtlenítőszagú névről sokkoló preparátumok, orvosi műszerek, népjólét és népnevelés jut eszünkbe, holott a drezdai Higiéniai Múzeum inkább afféle csodák palotája, melynek 1930-as megnyitóján az Odol-király társaságában egy Üvegember fogadta a látogatókat.
Az új trend a szép lesz
Koronás lemur a tálcán, rinocéroszfogas, míves tejfölösdoboz porcelánból – szellemes ötletek, egyedi megoldások és pragmatikus tervezői hozzáállás. A MOME tanárait bemutató sorozatunkban Lublóy Zoltánnal beszélgetünk az új szemléletű dizájnerképzésről, a 3D nyomtatás fetisizálásáról, az érzelmes kerámiatrendekről és az állatos nippek reneszánszáról.
„Mindegy, hogyan ejtik”
November 23-án átadták a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem egyik legfontosabb kitüntetését, amelyet idén a legnagyobb Moholy-Nagy-kutató, Passuth Krisztina vehetett át. Virtuális köszöntések, személyes történetek, anekdoták sora kísérte a ceremóniát, sőt a Moholy név kiejtésének örök kérdése is szóba került.
Tervezték Schwarcz és Horváth műépítészek
Körzők, vonalzók, szfinxek, Salamon temploma, palmettás oszlopok, színes mázas Zsolnay-csempék, kovácsoltvas pillangók, olaszkorsók, táncoló gyermekek, virágfüzérek, puttók, groteszkfejek – eklektikus és szecessziós motívumok egy építészpáros házain, amelyek nem kis részben határozzák meg a város arculatát. Két elfeledett építész a huszadik század elejének szecessziós Budapestjéről.
Azért ez mégis egy darab fa, meg a lekvár, ami rajta van
Negyedik emeleti műterem a belvárosban, tele biciklivázakkal, kormányokkal, éppen újracsiszolt és lefestendő asztalokkal, fiókokkal, és rengeteg tárggyal, amik vagy önmagukban is különlegesek, vagy csak itt kapnak valami új, sugárzó jelentést a többiek társaságában. Roskó Gábor festőoverallban, amin a belehímzett felirat: Vermeer. De nem ő hímeztette bele, csak véletlenül pont ezt húzta ki valami ruhahalomból egy boltban. Anyag és szellem kapcsolatáról az Irányi utcában.
Mert ez műanyag!
A felejthetetlen reklámszlogen még a nyolcvanas években is a gyűrhetetlen, törhetetlen, elpusztíthatatlan szuperanyagot hirdette, pedig addigra a legtöbb háztartásban a damasztabroszt, a hosszú ideig száradó fehérneműt, a kényes terítéket lassan, de biztosan felváltotta a viaszosvászon, a nejlonkombiné és a műanyag étkészlet, nem is beszélve az ólomkristályt utánzó tálcák térhódításáról vagy a formatervezési bravúr pilleszékről. Üdvözöljük a műanyagok világában!
![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)