POMPEJI VÖRÖS ÉS MÁRVÁNYFEHÉR – ANTIKVITÁS TESTKÖZELBŐL
„Napról napra egyre nehezebbnek tűnik, hogy a kék kínai porcelánkészletem színvonalán éljek.” (Oscar Wilde)
Lawrence Alma-Tadema (1836–1912) antik zsánerképeit, különösen, ahol napsütésben ragyogó, hófehér márványpadon vallanak egymásnak szerelmet lenge gyolcsokba öltözött görög vagy római fiatalok, képeslapon, könyvborítón, hűtőmágnesen, sőt a Gladiátor egyik jelenetében megelevenedve mindenki látta már. De talán sosem gondolt arra, hogy ezek a képek a puszta közönségízlés kielégítésénél többre vállalkoztak egykor. Az esztétikai mozgalom atyja, a tökéletes szépség apostola, Oscar Wilde tudta, miről beszél – az élet művészet nélkül hiábavaló és értelmetlen. A fríz származású Alma-Tadema e tekintetben angolabb volt az angoloknál, és ezt nemcsak festményeivel, hanem pazarul berendezett műteremházaival, egész életvitelével bizonyította.
Sóskuti Tibor
A 80-as évekbeli pesti underground színtér egyik jellegzetes figurája volt Sóskuti Tibor. Sokan csak a Balaton zenekar koncertjein vetített álomszerű fotóiról ismerik, pedig az azóta Berlinben élő művész new wave festészeti életművet is maga mögött hagyott Budapesten. Sztorik a Balatontól Berlinig.
Berlini kirakós
Berény Róbert alakja filmre kívánkozik. Nemcsak mert ő maga is dolgozott filmekben, ráadásul a német film hőskorában, hanem sokoldalúsága miatt is, találmányai voltak, zenélt, foglalkozott pszichoanalízissel, imádták a nők, és szerepel a húszas évek Berlinjét bemutató egyik kulcsműben, egy lengyel regényben is, amit Berény akkori barátnője írt. Az pedig így először fordítóért, majd forgatókönyvíróért kiált.
Az ember nyomában
A Mumok épületébe most egy kis veteményeskerten át lehet bejutni, kétoldalt zörgő babhüvelyek, elsárgult kukoricaszárak és alattuk sárgán gömbölyödő sütőtökök várnak a betakarításra. Pár lépéssel odébb a Természettudományi Múzeumban szurokba mártott kitömött állatok képesztik el a pompás diorámák között barangoló gyanútlan látogatókat. Élet és halál a múzeumban.
Az amszterdami Haggada kulturális kapcsolatai
Mi köze a világ legtöbbször kiadott könyvének egy magyar tipográfushoz, avagy miért fogalom a könyvészetben az „amszterdami betű”?
Három alak levegőben
Levitáció címmel augusztusig látható Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János közös kiállítása Szentendrén, a MűvészetMalomban.
Tünékeny zöld
Az ember egyáltalán nem gondolná, amikor belép a VI. kerület egyik tipikus bérházába az Opera közelében, hogy az első emeleti lakásgaléria csak a héja egy benne rejlő, fából faragott lakásnak, ahonnan a múltba és a jövőbe egyszerre nyílik kilátás.
Hármunknak öt szemünk van
A világ legszebb szobrainak tartott két bronznak (Harcos A-nak és Harcos B-nek) külön múzeumot építettek a calabriaiak Magna Grecia néven. Minthogy A-t és B-t soha, semmilyen kiállításra nem adják kölcsön, aki látni akarja őket, annak Reggio Calabriába kell zarándokolnia.
Mint a csirkét
A nagy, az első osztályú, legmaradandóbb élmény Cristofano Allori. Judit, az arcát figyelő szolgáló, mintha azt nézné, milyen érzés. A kard Judit kezében, amiről nem lehet eldönteni, hogy ez most Allori gyengéje vagy ereje. Olyan szerencsétlenül áll, mert nem szokta a nő a fejlevágást. De azért fogja a fejet, aminek mintha nem volna súlya, talán tényleg ennyi egy emberi koponya, agy, öntudat.
AZ ABSZTRAKT MŰVÉSZET SIXTUS-KÁPOLNÁJA: AZ AUBETTE KÁVÉHÁZ
Nem csak Hellász ma hófehér márványtemplomai tündököltek egykor élénk színekben. A gótikus katedrálisok belsejében az architektúra elemeit szintén lefestették – a chartres-i katedrális most ennek tudatában újul meg, heves szakmai vitát, sokakból ellenérzést kiváltva. A kolorit építészeti jelentőségére a legújabb korból – a végletesen puritánnak mondott húszas évekből – is akad bezzeg-példa: Theo van Doesburg és az Arp házaspár strasbourgi enteriőrje.
A hallgatag bárány
Van ebben a képben valami nyugtalanító. A virágok koszorújában heverő bárány bájos(an giccses) látvány lenne, ha nem lenne mind a négy lába gúzsba kötve, és nem ebben a baljósan sötét, nehezen beazonosítható térben feküdne.
Képes beszámoló – THE GLASS OF THE ARCHITECTS: Vienna 1900–1937
Tavaly Velencében volt látható az a káprázatos, több mint 300 üvegművet bemutató kiállítás, amely nagy részben a bécsi iparművészeti múzeum (MAK–Austrian Museum of Applied Arts) üveg- és kerámiagyűjteményére, illetve más, magánkézben lévő darabokra épült, és most Bécsben is megnyitotta kapuit. A THE GLASS OF THE ARCHITECTS: Vienna 1900–1937 című bemutató Rainald Franz munkája, aki az említett MAK-gyűjtemény kezelője és kurátora is egyben. A kiállítás tereiben sétálva a bécsi modernizmus legismertebb fiatal alkotóinak és építészeinek üvegmunkáit és néhány tervrajzát láthatjuk, köztük olyanokét is, mint a bécsi szecesszió vezéralakjai, Josef Hoffmann, Joseph Maria Olbrich és Koloman Moser.
Egyik szemem nevet, a másik sír
Ötödéves koromban, amikor még a nyelvszakosoknak is kötelező volt a pedagógia tárgy, megtanultam, hogy minél magisztrálisabb egy dolgozat, annál inkább illik az osztályzat mellé indok-lást fűzni. Ha tehát Az első aranykor címmel rendezett műcsarnoki kiállítást és az ahhoz kapcsolódó katalógust mint penzumot csak osztályozni kellene, hármas jegynél többre nem futná. De ez a hármas mégsem azonos a közepessel, és egy puszta szám igazságtalan lenne. Piros erényekből és fekete bajokból, azaz jelesekből és karókból állt össze ugyanis a végeredmény. Vagy másképpen: egy nevető és egy síró szemből. Ilyenkor tehát a jegy mellé jár a szöveges magyarázat.