![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)
Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen III. - Maurer Dóra
Maurer a hatvanas évek elején organikus és groteszk „pszichorealista” rézkarcokat készített, amelyekben a biomorf formák mellett geometrikus motívumok is felbukkantak (Pompei-sorozat, 1964). A technikából adódó eltakarás, elfedés, illetve az egymásra rétegződő lenyomatok problémája az évtized végén a konceptuális művészet hatására felerősödött műveiben, hogy aztán folyamatosan jelen legyen nemcsak a korai fotómunkákon és akcióműveken, hanem a művész máig tartó tevékenységében is. A konceptualizmus analitikus szemlélete, amely a „valóság” szisztematikus, sorozat-műveken keresztül történő leírását tartotta elsődleges feladatának, Maurernél sajátos, egyedi módszerrel párosul: a vizuális jel önmagával történő felülírásakor a korábbi és a későbbi jelentések nem egymás ellenében, hanem egymásba átfejlődve mutatkoznak meg.
Szeretet a káposzták ölelésében
Átható petrezselyemillat: ez fogadta a vendégeket, ha betértek a hetvenes évek elején a New York-i SoHo egyik kultikus helyének számító FOOD étterembe. A Prince street sarkán fekvő, kezdetben három művész, Carol Goodden, Gordon Matta-Clark és Tina Girouard által üzemeltetett hely ötlete 1971-ben stílszerűen egy Goodden által szervezett tematikus vacsora alkalmával pattant ki Matta-Clark fejéből. A tavaszköszöntő bulin a vendégek virágnak öltöztek, virágot vittek ajándékba és ehető virágokat fogyasztottak.
A szavak nem elegek
Több csatornán is fut a tévében a Dr. Csont című sorozat, amelyben, a címből kitalálhatóan, a főszereplőnő csontmaradványok alapján deríti ki egy-egy bűntény tettesét. Ehhez a mintát egy olyan orvosnő jelentette, aki a pompeji ásatásokon dolgozott, és a megkövült lávafolyamból fejtette ki a megkövesedett testeket. Fodor János művei között egy csomó öntvény szerepel, de nemcsak ezekre jellemző, hogy archeológiai, a művészetet a tudománnyal és a véletlenekkel párosító szemlélet termékei. Egyébként pedig olyanok, hogy 100-200 év múlva, ha múzeumon kívül, csak úgy, találnak majd tőle valamit, művészettörténész legyen a talpán, aki megmondja, hogy az a valami micsoda és hogy keletkezhetett.
Esemény a Pompidouban
Azt hiszem, a döbbenet a legjobb szó arra, amit Mona Hatoum párizsi gyűjteményes kiállításán éreztem. Öt percbe se telt, hogy rátelefonáljak családom tagjaira: hagyják a Matisse-okat, Mondrianokat és Rothkókat a Pompidou negyedik emeletén, és azonnal jöjjenek az ötödikre, mert ezt látniuk kell. Elég határozott lehettem, mert jöttek azonnal.
Don Juan de Zurbarán
Noha Francisco Zurbaránt is csak pár évtizede fedezték fel újra, fiáról, Juan de Zurbaránról még kevésbé tudtunk.
Sokszoros könny
Ha van a magyar filmnek a magyar származású Nobel-díjasokhoz mérhető és sokukhoz hasonlóan itthon tanult, majd külföldön sikeressé vált képviselője, akkor Zsigmond Vilmos az. A Harmadik típusú találkozások vagy a Szarvasvadász legendás operatőrének életpályája most elsősorban saját fotóin keresztül rajzolódik ki a Ludwig Múzeumban.
„Szerintem a képzőművészeti élet...” – Összegzés
Van-e ma értelme egy két éve készült interjúsorozat eredményeit közreadni? Egyfelől kétségtelenül érdemes lenne további – akár évente megismételt – kutatásokkal feltárni a képzőművészeti színtér működésének változásait, folyamatosan csiszolva a módszertant és bővítve a megkérdezettek körét. Másfelől azonban szociológiai evidencia, hogy a tárgyalt mechanizmusok lassan változnak, melyet az is jól illusztrál, hogy a vezetők az interjúk során sok esetben világosan kiemelték, hogy gyakran a szocializmus örökségeként ismerik fel a jelen állapotok egyik fő okát. Egy adott rendszer átalakulása ugyanis jóval több időt vesz igénybe, mint az egyéné.
„Szerintem a képzőművészeti élet...” – A versengés és az együttműködés gyakorlatai
Min múlik, hogy versenytársainkat riválisnak, segítőnek vagy ellenségnek tekintjük? Hogyan különböztetünk meg a versengésre sarkalló és az együttműködésre hívó helyzeteket? Még ma is sokan úgy képzelik az ördögi versengéssel az angyali együttműködés áll szemben, holott ez a nézet – amely részben a második világháború hatására, moralizálástól sem mentesen jelent meg a szociálpszichológiában1– mára idejétmúlt.2
„Szerintem a képzőművészeti élet...” – Pénz, paripa, fegyver
„Abszolút van tudásféltés; személyes értelemben a kutatási területek kisajátítása, valamint a saját kapcsolatrendszer, a network féltése. Nincs annyira tudásmegosztás, mint amennyire lehetne; csak annyi van, amennyi a rendszer működéséhez elengedhetetlen…”
„[XY művészettörténész] éppen ilyen; önmagában létrehozott nagyjából egy egyszemélyes világhálót, mindenhol ismerik a világban, de mindent ő akar kézben tartani, és ezért a végén nagyon kicsi a hatásfoka a működésének, mert semmit nem enged ki a kezéből, ő azonban nem tud mindent megcsinálni”
Perczel Júlia 2013-as kutatásán alapuló cikksorozatának következő darabja az erőforrások, a tőke és a tudásféltés kapcsolatát viszgálja a magyar képzőművészeti közegben.
„Szerintem a képzőművészeti élet...” – A normák szerepe
„Nincsen transzparencia a kapcsolatok és ügyletek menetében, holott az intézményi struktúra piramis-jellege csak akkor tud jól érvényesülni, ha az egyes szereplők tisztában vannak a szerepkörükkel, funkciójukkal… Ennek szükségessége sokszor még ma sem evidencia a vezetők számára, holott már réges-rég be kellett volna látni, hogy a rendszer folyamatos instabilizálásával végső soron magunk alatt, a fenntarthatóság és hitelesség alatt vágjuk a fát.” (Részlet egy kiemelten fontos múzeum igazgatójával felvett interjúból)
Az előző részben azt jártuk körül, hogy miért van a képzőművészeti közegben radikálisan meghatározó jelentősége a személyes kapcsolatoknak, és miért nem tud változni ez a jelleg annak ellenére, hogy a színtér tagjai alapvetően problémaként tekintenek rá. A jelenségnek köze lehet ahhoz, hogy bár határozottan elvárjuk, hogy mindenki önállóan és mindenféle személyességtől mentes szakmaiság alapján boldoguljon, valójában nem hiszünk benne, hogy erre önmagától bárki képes lehet, mivel nem bízunk sem azokban az intézményekben, amelyek e szakmaiság személytelenebb és formálisabb alapját adhatnák, sem abban, hogy az emberek tisztességesen viszonyulnak hozzánk és átláthatóan viselkednek velünk. Ehelyett alapvetően szoros kapcsolatainktól várjuk nemcsak személyes, hanem szakmai boldogulásunkat is. Ez az ellentmondás pedig melegágya az álszent viselkedésnek (amennyiben egyrészt normatívan hirdetjük a tisztán szakmai boldogulás szükségességét, másrészt persze alkalomadtán mi magunk is igénybe vesszük személyes kapcsolatainkat), a másokkal szembeni gyanakvásnak (hiszen érthető módon gyanús bárki, aki azt állítja, hogy koherensen cselekszik), az irigységnek (amikor úgy tűnik, mindennek ellenére mégis van, akinek sikerül ez) és mindenekelőtt a ködösítésnek és az átláthatatlanságnak, hiszen egy ilyen rendszerben a releváns dolgok javarészt csak a háttérben, egyéni paktumok mentén történhetnek.
„Szerintem a képzőművészeti élet...” – Se nem kelet, se nem nyugat, se nem észak, se nem dél
„A formális hálózati rendszer mellett, és annál sokkal hangsúlyosabban vannak jelen az informális, kifejezetten személyes kapcsolatrendszerek. Néha van átfedés a formális és informális kapcsolatok között, néha nincs, de a meghatározó mindig a személyes. Ezek a kapcsolatrendszerek esztétikai és politikai elvek mentén alakulnak, így nem is annyira az egyes szektorokon belüli kapcsolatokról beszélhetünk, mint inkább egy-egy személy networkjéről, amelyhez ugyanúgy tartoznak nonprofit és forprofit kisgalériák, mint kritikusok, kurátorok, és a többiek. Ezek a rendszerek jelentik ugyanúgy a szakmai, mint a személyes, az érdekképviseleti, és a közvetítő hálót is. Mindezek összehasonlíthatatlanul jobban meghatározzák a magyarországi szcénát, mint az intézmények közötti strukturális viszony.” (Részlet a kutatás során az egyik legnagyobb nonprofit kiállítóhely vezető kurátorával felvett interjúból, 2013)
„A személyes és szakmai kapcsolatrendszer erősen összefügg, és mindig a személyes az elsődleges, habár fontos lenne az intézményi jogú kapcsolatokat is megerősíteni.” (Interjúrészlet, múzeumi vezető, 2013)
Ezeket a mondatokat a megkérdezett vezetők szinte bármelyike mondhatta volna, olyan alapvető ez a tapasztalat a hazai kortárs képzőművészeti életben. Éppen ezért e cikk célja sem annyira a jelenség puszta leírása, mint inkább egy kísérlet arra, hogy jobban megértsük a probléma összetett jellegét. Milyen rendszerbe ágyazódik mindez, miért marad fenn, és miért korlátozza a színtér autonómiáját? Szó lesz individualizmusról, bizalomról, tiszteletről, ezek hiányáról és arról, hogy mindez miként fonódik össze a személyes kapcsolathálókkal és a kapcsolati tőkével.
„Szerintem a képzőművészeti élet...”
Hogyan működik a hazai képzőművészeti szcéna? Mennyiben történt a rendszerváltással szemléletváltozás és melyek jelenlegi működésének legalapvetőbb jellemzői? Milyen alrendszerekből épül fel, s tagjai milyen alapvető funkciók és dinamikák mentén viszonyulnak egymáshoz?
A művészeti intézményrendszer működéséről rendszerint (kultúr)politikai történések mentén beszélünk feltételezve, hogy elsősorban ezek határozzák meg felépítését és mechanizmusait. De valóban mindig a politika kell, hogy legyen a gravitációs pont?
A „Szerintem a képzőművészeti élet...” című, most induló cikksorozatunk legfőbb célja, hogy harminchét múzeumi vezetővel és galeristával készült nyolcvanórányi interjúanyag alapján új szemszögből mutassa be a képzőművészeti szcénát a 2013-as állapotok szerint, hogy 2015-ös perspektívánkból láthassuk, hogy a szereplők – akik nem pusztán az aktuális kultúrpolitikai változások elszenvedői, hanem aktív, a rendszer működését tevékenyen alakító résztvevői voltak – milyen stratégiák mentén alakították a közeget a jelenlegi állapotára, vagy adott esetben hogyan járultak hozzá diszfunkcionális működéseinek fenntartásához.
A „Szerintem a képzőművészeti élet...” tehát a rendszer folyamatait és dinamikáját a szereplők szemszögéből mutatja be, a cikkek alapját pedig a résztvevők magukról és egymásról alkotott véleménye adja.
A heti rendszerességgel megjelenő összegző írásokban olyan kérdésekre kapunk válaszokat mint, hogy ebben a közegben mit jelent ma a bizalom és a tisztelet, hogy az egyes helyzetekben a szereplők milyen különböző versengési és együttműködési stratégiákat alkalmaznak, hogy milyen szempontból van jelentősége a személyes kapcsolatrendszereknek, hogyan lehet kiigazodni és boldogulni ebben a szisztémában, melyek a legalapvetőbb normák, és hogy miben vélik felfedezni a múzeumi vezetők és galéristák a szocializmus örökségét.
A LEGSZEBBNEK 2015
2015-ben a művészek által üzemeltetett ISU - Insitut za savremenu umjetnost standját találtuk a legszebbnek az Art Market Budapesten. A montenegrói ISU egy független kortárs művészeti intézmény, amelyet művészek alapítottak és üzemeltetnek (artist-run space).
Az Artmagazin mint a kortárs képzőművészeti vásárok nagy barátja, már évek óta díjazza a hazai művészeti vásárok legszebb standjait. A hagyományt teremtő elismerést először – még a Budapest Art Fairen – a Kisterem Galéria nyerte el, majd három éve – már az Art Market Budapesten – a 2B Galéria Waldsee 1944 nemzetközi levelezőlap kiállítása, tavalyelőtt a Vintage Galéria, 2014-ben pedig a Trapéz Galéria vihette haza az Artmagazin-cikket és 25% standkedvezményt érő elismerést.
Albers in motion
Érdemes volt korán érkezni tegnap a Trafóba, mert nem sokkal fél 7 után elkezdődött az Ultrahang Fesztivál (UH) egyik legjobban várt eseménye, Pierce Warnecke & Matthew Biederman produkciója.
![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)