„Szörnyen szép”
Alig ásták ki a pompeji romokat, amikor az ókori nagy kataklizma illusztrációjaként újra kitört a Vezúv. Hogyan lehet megfesteni egy vulkánkitörést, és mi mindent szimbolizálhat egy újra működésbe lépett tűzhányó? Művészeti divatok, avagy a vulkánfestészet kora.
Az újjászületett Mauritshuis
A múzeumbővítési hullám a mélyföldi Hágát is elérte, ennek kapcsán visszamehetünk abba az időbe, amikor Brazíliában még inkább holland szót lehetett hallani, nem pedig portugált. Mit lehet tudni arról a Mauritsról, aki megalapította a világ egyik legkedveltebb múzeumát, és hová kerültek innen a hangyászok?
Niki, a mesterlövész
Niki de Saint Phalle neve hallatán leginkább a gravitáció vonzásának fittyet hányó, dús idomú, tarkára festett hatalmas asszonyszobrok, a táncos lábú Nanák jutnak eszünkbe, vagy Párizs talán legnépszerűbb és legvidámabb köztéri műalkotása, a Pompidou előtti Sztravinszkij szökőkút, amit Niki a férjével, Jean Tinguelyvel együtt készített. A szerencsések eljuthattak a toszkán dombok között rejtőző különleges szoborparkjába, a Tarot-kertbe is, amelyről lapunk hasábjain már olvashattak*. Niki de Saint Phalle útkeresése azonban drámai körülmények között indult, és a művésznő szó szerint fegyverrel vette be a hatvanas évek Franciaországának avantgárd köreit.
A kíváncsiság mint előfeltétel: Anders Petersen
Az oknyomozó újságíró azért épül be és viszi alkalomadtán saját bőrét a vásárra, hogy nyilvánosságra hozza az igazságot vagy feltárja az igazságtalanságot. De mi hajtja a fotóst, amikor alámerül egy lepattant hamburgi bárban vagy egy zárt intézetben? A svéd, akinek nem veszett nyoma.
Inspiratív tér vagy használhatatlan udvar?
A legutóbbi Velencei Építészeti Biennálé kiállítói zöld szigetté, élő kertté változtatták a magyar pavilon belső udvarát, a kézenfekvő megoldással ráirányítva a figyelmet a pavilon kevésbé kihasznált adottságára, az átriumra.
Sic transit...
Hatalmas poliptichonja, ami hetven éve egy római múzeumi raktárban hever, a világi dicsőség mulandóságát ábrázolja, de lehetne saját sorsának, művészi pályájának tükre is. Hirémy-Hirschl Adolf James Ensor, Alfons Mucha és Giovanni Segantini kortársa volt, Bécsben pedig egy ideig Klimt közvetlen köréhez tartozott. Olaszországban a legnagyobb szecessziós mesterek közé sorolják, nálunk pedig még a nevét is leginkább csak a figyelmes Artmagazin-olvasók ismerik.
A tápiószentmártoni szkíta szarvas nyomában
A tápiószelei Blaskovich-kúriában kiállított gyűjtemény egyik vitrinjében látható egy csodálatos formájú ötvösremek másolata. Eredetijét, amely egy különleges arany-ezüst ötvözetből, az úgynevezett elektronból készült, a környéken ásták ki majdʼ száz évvel ezelőtt.
Daumier szemével
Minden idők legtehetségesebb karikaturistája, Honoré Daumier (1808–1879) műveiből és a vele hasonló szellemben alkotó magyar kortárs művészek munkáiból látható kiállítás a balatonfüredi Vaszary Galériában Kortársunk Daumier címmel, Gonda Zsuzsa kurátor rendezésében.
Nem akadémikus Akadémia-történet
Jó kézbe venni a szép kiállítású, reprezentatív kötetet. Gondoltam, ezzel majd lehet büszkélkedni, mivel angolul és olaszul is megjelent, lehet majd külföldi kollégáknak adni, hogy íme itt egy kis ízelítő a magyar és az olasz (tágabban értelmezve az európai) kultúra kapcsolatáról. A könyv a római magyar jelenlét „hivatalos” oldalát mutatja be. A klasszikusan elegáns, bár kissé unalmas tipográfia és a közjogi méltóságok által írt előszavak is jelzik, hogy a kötet tudományos ambíciója mellett reprezentációs célokat is szolgál. Három nagyobb részben, három párhuzamos történetet tár az olvasó elé, melyeket a könyv címének is választott épület, a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, a Falconieri-palota köt össze.
Újraszerkesztés szükséges
Adott egy régi nagykönyv (hogy milyen régi – szaklektorok: Aradi Nóra és Pogány Ö. Gábor), azóta több kisebb-nagyobb tanulmány, meghiúsult életmű-kiállítás helyett konferencia, újrafelfedezések kísérlete és kudarca. Egy 20. századi festő-életmű esetében mindez nem hangzik túlságosan biztatóan. Pedig abban minden szakember egyetért, hogy Martyn Ferenc a magyar képzőművészet elmúlt évszázadának egyik legjelentősebb alulértékelt művésze, generációkat, irányzatokat összekötni hivatott kapocs.Fősodorba emelése valahogy mégsem sikerül. Talán e hányatott kanonizációs folyamat miatt tűnik még érdekesebbnek egy-egy újabb kísérlet, főleg ha már szilárd könyvformát ölt.
Ömlesztett Czóbel
A szentendrei MűvészetMalomban volt látható az a kiállítás, amit mostanra sajnos már csak a katalógus segítségével lehet felidézni. A Czóbel-életmű jelentős részét, minden valószínűség szerint pont a legjobbat, még így sem, csak a lappangó és remélhetőleg valamikor majd előbukkanó képek régi fotóit nézegetve. A kiállítás és a katalógus által képviselt nyereség ellenére is látszik, hogy nagy a veszteséglista. A sok kép és a számtalan írás dacára úgy tűnik, hogy az egyik legnagyobb magyar festő életműve és annak feldolgozása még töredékes.
Azért a névjegyemet ott hagytam...
Vajon mennyi az esélye annak, hogy neves művészek hagyatéka egy vidéki tanárhoz kerüljön, még akkor is, ha ez a tanárember a félretett pénzét először kortársak alacsonyabb áron megszerezhető műveibe, majd azokat eladva vagy elcserélve egyre nevesebb festők képeibe fekteti? Alig több a nullánál. Varsányi Zoltán szegedi mérnök-tanárnak azonban ez többször is sikerült.
Polgári sziget a fővárosban
Kevesen tudják, hogy a Népstadion metrómegállónál leszállva, majd pár métert sétálva Európa legrégibb folyamatosan működő művésztelepére jutunk. Több mint százéves házak, hatalmas, északra néző ablakokkal, kis előkertekkel. Már a negyedik generáció él és dolgozik itt azóta, hogy valamikor 1910-ben Kisfaludi Strobl Zsigmond találkozott egy hivatalnokkal a városházáról, és beszámolt neki az akkori fiatal szobrászok nehéz helyzetéről. Ma ámulattal olvassuk, hogy két évvel később a fiatalok beköltözhettek a főváros által megépíttetett új műteremházakba. Ez Bárczy István polgármestersége alatt történt.
Egy másik Budapest
A Flash Art kortárs művészeti magazin amerikai szerkesztője körülnézett Budapesten. Mivel most egy kicsit tovább maradt a szokásosnál, a magyar Flash Art ex-szerkesztője kifaggatta tapasztalatairól. Mata Hari, periferikus látás, művészeti bojkott és a slussz poén: rivalizáló keleti városok helyett virágzó fejedelemség.