„Jan van Buken Fecit”
Hozzávetőleges becslések szerint a holland–flamand festészet aranykorában, a 17. század folyamán mintegy 5–10 millió festmény készült a németalföldi tartományokban, amelyek együttes területe sem volt sokkal nagyobb, mint mondjuk a Dunántúlé. Ennek a hatalmas mennyiségnek mindössze nagyjából az egy százaléka élte túl a történelem viharait, amely még így is tekintélyes szám.
Ciao Caravaggio!
Nemrégiben zárt a Szépművészeti Múzeum egyik legnagyobb merítésű kiállítása, az itáliai barokkot a múzeum anyagára is támaszkodva bemutató Caravaggiótól Canalettóig című tárlat, amely a 17. és 18. század, a seicento és a settecento festészetét, vagyis – a címben szereplő, ismerősebben csengő megfogalmazás szerint – a barokkot és a rokokót mutatta be több mint 100 művész 141 műalkotásán keresztül. A kiállítás fedezete, aranyalapja most is a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának nemzetközileg is nagyra becsült olasz festészeti gyűjteménye volt, amiből a kiállításon 35 főmű szerepelt, 2 festményt magyarországi magángyűjtő, 104 remekművet pedig Európa és az Amerikai Egyesült Államok közel 70 múzeuma, intézménye, galériája és magángyűjtője bocsátotta a múzeum rendelkezésére. Miért bánunk mostohán a barokkal, honnan erednek az ellenérzések, mi a különbség a barokk és az itáliai barokk között, mi különbözteti meg egymástól az egyesitáliai iskolákat, milyen festői trükkökkel élnek a barokk festők, milyen újításokat hozott az elődökhöz képest Caravaggio? Ezekről beszél Dobos Zsuzsa, a kiállítás kurátora. És egy Gucci táskáról.
Tea és morfium
Az impresszionisták tisztességes státuszban lévő hölgyei (anya, nővér, lánygyermek stb.) mintha mindig a napos oldalon járnának. Habos ruhájukra, rózsás arcukra zöld lombok vagy színes napernyők reflexei vetülnek. A délelőtti korzó vagy délutáni tea gondtalansága azonban csak az érem egyik oldala.
A marha közöttünk
„Se kedvem, se időm a naplóirásra azért jövök ilyenkor csak hozzá. Tán abba is fogom hagyni. Nem nekem való dolog az irás, nem tudok én irni. Tanulni se tudok. Nem is lesz belőlem semmi tudom előre. Te nagy talentum amit én magamban képzeltem…” Január 14. Vasárnap. (1900)*
Menekülő múzsa?
Szántó Piroska életművének megítélése ma még enyhén szólva is ellentmondásos. De hogyhogy a tehetséges, öntudatos és nagyszájú Vaszary-tanítványból nem lett elismertebb művész? Miért szakadt meg a kapcsolata régi barátaival? Anélkül, hogy állást foglalnánk akár művészi, akár személyes kérdésekben, nézzük, milyen magánéleti szál húzódik a háttérben. Pár évtized múlva úgyis kiderül, tényleg elmenekült-e Szántó Piroska múzsája, és ha igen, valóban a férj, Vas István miatt?
Sóvárgó nácik a sóbányában
Dübörög a Monuments Men, a műkincsvadászok történetét könyv alakban már magyarul is olvashatjuk, az Európában a Berlinále versenyprogramjában debütált film bemutatója körüli sajtómegjelenésekben a politikailag aktív és érzékeny, rendezőként azonban kevésbé nagyszerű George Clooney Tyimosenko arcával dekorált trikóban protestált az ukrán helyzet kapcsán. A műkincseket mentő amerikai speciális alakulat levéltári iratait Kádár Gábor történész, a Magyar Zsidó Levéltár kutatásvezetője is ismeri, Washingtonban végzett kutatásai révén. A magyar zsidóság deportálásáról és kifosztásáról társával, Vági Zoltánnal három könyvet – Hullarablás, A végső döntés, Aranyvonat – publikáló történészt a heroikus amerikai akció magyar szálairól kérdeztük.
Huszonegyedik századi betontabló
Magyarországon a Kádár-korszakban közel nyolcszázezer panellakás épült szovjet mintára, előregyártott vasbeton elemekből. A magyar lakosság közel egyötöde ma is ilyen háztömbökben él. Az életterek sajátos kialakítása miatt a lakókat számos közös élmény és inger érte. A körhintával kivert tejfogak, a porolónál kibontakozó kamaszkori liezonok és a tárolóból áradó friss Babetta-szag emlékén a hatvanas-hetvenes évektől kezdve több generáció is osztozott. Sajnos ez a nosztalgiával átitatott sárm sem oldja a szürke tömbházak végtelenül lehangoló látványát, és nehezen szabadul a rég rásütött bélyegtől, miszerint a beton ronda.
Önkényes kiemelések
Nehezen kategorizálható, műfajok és médiumok között cikázó életműve a szigorú mérnöki munkákat igénylő köztéri alkotásoktól a pszichedelikus videó műveken át az efemer installációkig terjed. Meggyőződése, hogy sokat segít, ha a kényszeres narratívakeresés helyett a mű poézisére koncentrálunk.
70 év után újra látható a kisszebeni szárnyas oltár
Amikor Közép-Európa egyik legnagyobb szárnyas oltára 1897-ben az Iparművészeti Múzeumba került, még nem lehetett tudni, beteljesül-e a múzeumot igazgató Radisics Jenő sötét jóslata. Radisics inkább arra látott esélyt, hogy az eleve rendkívül rossz állapotban lévő mű „oltárrá restaurált emlékből oltárrészekké devalválódjon”.
Szegletkő
Nemrég egy orvos ismerősöm, amikor nálunk látogatóban járva észrevette a könyvespolcon a Dávid Ferenc tiszteletére összeállított két vaskos kötetet, azt mondta, érdemes lehet azt a pályát választani, ahol a szakma egyik nagyját így megbecsülik. Röviden eltöprengtem, hogy melyik szakma felől közelítsek a magyarázattal, a művészettörténetet vagy a régészetet említsem neki előbb, de meggondoltam magam.
Függöny frenzy
A hazai ötvenes éveket nézve könnyen lesz olyan érzésünk, hogy azoknak a művészeinknek, akik az európai modernizmus irányzatait követték vagy érezték közel magukhoz, ez itt a világ különösen szerencsétlen szeglete volt. Nem is lehet ezzel vitatkozni, de azért az kifejezetten szórakoztató, hogy ugyanekkor, pár száz kilométerre, már a szabad Nyugaton micsoda ellenállás és milyen hangos közfelháborodás övezte a kérdést, bekerülhet-e absztrakció, kortársak és modernitás egy olyan archaikus térbe, mint a Bécsi Operaház.