Két világváros, melyek művészei ugyanazt a nyelvet beszélik és rokon törekvések sodrásában élik át a századforduló tájékától egyre fokozódó kulturális turbulenciát, különböző karakterüknél és múltjuknál fogva mégis gyakran más-más választ adnak a korszakformáló kérdésekre. A Bécsi Belvedere és a Berlinische Galerie együttműködésében megvalósuló kiállítás főleg festményekből álló anyaga, mely közel száz művésztől származik és a 19. század végétől a nemzetiszocialista hatalomátvétel közötti időszakot öleli fel, nagyszabású kísérlet a művész-metropoliszok közötti párhuzamok, különbségek és kölcsönhatások bemutatására.
Ha belegondolunk, a kollázs, montázs, vagyis egy ollóval és ragasztóval készült mű nem más, mint valaminek a szétrongálása, felszabdalása, hogy aztán az egyes részekből új egész jöhessen létre. Bálint Endre kései kollázsai akkor készültek, amikor a tüdőbeteg Bálint már nem bírta belélegezni az olajfestéshez nélkülözhetetlen terpentint. Matisse szintén betegen nyúlt az ollóhoz, és ez nemcsak terápiaként működött, de szimbolikus cselekvésnek is tekinthető. Mindenesetre a színes papírok vagdosása olyan új korszakot hozott pályáján, ami az idő előrehaladtával egyre népszerűbbé vált, sőt most éppen ez, az ábrázolás kényszere alól szinte teljesen felszabadult korszaka a legnépszerűbb.
Két hamvába holt kísérlet: befutni Párizsban Kassáknak és ugyanott, ugyanakkor Bálintnak. A két történet között sok a kapcsolódási pont, sok az azonos szereplő, az út ugyan eltérő, de a végeredmény ugyanaz. Miért nem sikerült nekik, és miért sikerült Csernusnak, Vasarelynek, Beöthynek, miért nem tudott maradni Bálint, ha maradni tudott Márkus Anna és Hantai Simon?
Kit nem vonz a gondolat, hogy bepillantson, meglesse a nagy művészek hétköznapjait, az önfeledten szórakozó, hajdani ifjú titánokat. A Kepes Intézet időgépe a századforduló Párizsába, a Montparnasse bohém negyedébe röpíti a látogatót, hogy egy egész napot tölthessen Picasso, Modigliani, Kisling, Erik Satie és Max Jacob társaságában.
Kijutott a dicsőségből annak a Mauritius nevű kopt keresztény katonának, aki inkább kivégeztette magát, mint hogy más keresztényeket öljön. Európa sokáig legnépszerűbb szentjeként templomokat, kolostorokat alapítottak a tiszteletére, testrészeit drágakövekkel díszített tartókban őrizték, most pedig a menny mellett a Louvre-ba is bejutott. Az évszázadokig respektált döntés mellett persze ebben az is szerepet játszott, hogy mártíriuma jó helyen történt: később virágzóvá vált vidéken, ahová évszázadok alatt rengeteg szép ötvöstárgy került.
Hosszú az Aczél-korszak árnyéka rajtunk, nehéz friss szemmel nézni olyan életművekre, mint amilyen például Bálint Endréé. Lássuk, mi lesz az eredmény, ha egyik legnagyobb gyűjtőjének lánya rendezi kiállítását a Nemzeti Galériában, olyan valaki, aki ismerte, a képei között nőtt föl, és eleve a fejében volt már, mik lehetnek a sarokpontok. Illetve lássuk, mit gondol most, e kiállítás alapján Bálint Endréről állandó szerzőnk, akinek szintén van múltja vele: elemzések, értelmezések garmada a változó időben.
Ma rendkívüli sajtótájékoztatón jelentette be a miniszterelnök, hogy további Seuso-kincseket vásárolt meg Magyarország. Hogy az első készletet hogyan vételezte a kormány, annak részleteit 2013-ban 30 évre titkosították, arra hivatkozva, hogy még zajlanak a tárgyalások a többi darabról. A saga újabb állomáshoz ért. A Seuso-kincsről Mráv Zsolt (Magyar Nemzeti Múzeum) és Dági Marianna (Szépművészeti Múzeum) írt nekünk régészszemmel az Artmagazin 2014/3. számába.
Seres Szilvia beszélgetése Márta Krisztiánnal (Murphy).
Budapest, 2014. Ha elindulunk a Nagykörútról a Dob utcán, a Rákóczi–Andrássy által határolt romnégyzet szíve felé, és egyre beljebb hatolunk a szűk, barnásszürke utcák rendszerében, előbb-utóbb egy fehér oszlopokkal tagolt, izzósorral díszített épület elé érünk. Ez a FÉSZEK Művészklub, hirdeti a homlokzati fémfelirat. Már az előtéri átjáró is izgalmas. Kör alakú. Megfejthetetlen logikával sorakozik homorú falán a műsornaptár, a kubai bár ételkínálata, számos dicsőséges pillanat képe és a bejárati pálmafa lombját érintő vas faldísz. A kapun belépve fokozatosan bomlanak ki előttünk az apróbb részletek a Fészek 1901 óta szaporodó anekdotamementóinak is köszönhetően.
Az első héber blokkbetű, a Zsidó Pantheon tervei, Bergen-Belsenről készült képeslapok és nem mellesleg a harmincas évek csodálatos kereskedelmi plakátjai – ezek mind Irsai István életművének részei. Kalandos sors és több szakaszra bomló művészpálya az övé. Kétszer kezdett karriert Budapesten és kétszer Tel-Avivban, életművét a nyelv és a kép, illetve a két kultúra szoros egysége teszi különlegessé.
Miért Albiban van a Toulouse-Lautrec-múzeum, mennyi idő kell egy múzeumi átalakítás koncepciójának kialakításához és az építkezés lebonyolításához, illetve hogy került Magyarországra ennyi Lautrec-nyomat? És miért örülhetünk annak, hogy a budapesti anyag eddig szinte alig volt kiállítva? Interjú Mme Danièle Devynckkel, a dél-franciországi Albi városában található Musée Toulouse-Lautrec igazgatónőjével.
1919 nyarán a Tanácsköztársaság művészeti direktóriuma hívta életre a a nyergesújfalui művésztelepet a Haris közi szabadiskola kihelyezett tagozataként. Lényegében ezek a Kernstok Károly által vezetett műhelyek jelentették Derkovits Gyula művészeti stúdiumait, aki itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Dombai Viktóriával, aki aktmodellként dolgozott mindkét helyszínen. De kik voltak azok a „meztelen elvtársnők”, „pózoló tolsztojánusok”, akik megbotránkoztatták a 133 napig fennálló Tanácskormány idelátogató potentátjait?
A rendszerváltás előtt-körül érettségizőké volt az utolsó generáció, amelynek történelem- és irodalomkönyvében kevéssé színhelyesen ugyan, de benne volt Derkovits Dózsa-sorozata (a Büdös parasztra ki ne emlékezne?), a Végzés és a Három nemzedék – Marx szakállas portréjával a háttérben –, melyek a munkásosztály forrongását és a proletariátus nyomorát voltak hivatva hatásos képekbe tömöríteni. A Magyar Nemzeti Galéria Derkovits – A művész és kora kiállítása deklaráltan a Derkovitsról kialakult sztereotípiákkal kíván szakítani. Radikálisan új megközelítés vagy aprólékos kutatómunka és forráskritika a kurátorok stratégiája? Erről kérdeztük Bakos Katalint és Zwickl Andrást.
A 18. századi tájkertek látványossága, a folly, egy szeszélyes formákat öltő, többnyire funkció nélküli csinos kis építmény. A tulajdonos ízlését és a kor divatját tükrözve középkori várrom vagy kínai pagoda, antik szentély, rusztikus pásztorkunyhó vagy misztikus remetelak is lehet.