![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)
Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen IX. - Sugár János
Néhány hónapja, egy szeles áprilisi szerdán, pár perccel este nyolc előtt két barát a Forsch Botond kiállítás előkészületei kapcsán látogatott el a Képíró utcába, a Fiatal Képzőművészek Stúdió-Galériájába. Mielőtt becsapódott volna mögöttük az ajtó – élve az alkalommal, hogy a kiállítóterem ebben a szokatlan órában is látogatható – egy malteros nadrágú alak is besurrant utánuk a szomszédos építkezésről. Mint mondta, pusztán arra volt kíváncsi, hogy mire használják az utcára néző ablakra erősített és alulról egy-egy farúddal megtámasztott, leginkább egy felnagyított villanykapcsolóra emlékeztető két tárgyat.
R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik
Mi a művész, a művészet szerepe mostanság a világban, vagy saját házunk táját söprögetve itt minálunk? Ez a sokszor feltett „mi dolgunk a világban” típusú klasszikus felvetés minden alkotó embert foglalkoztat, még ha banálisnak érezzük is. Mert a minket körülvevő kulturális1, társadalmi, politikai, gazdasági közeg, az életvitel, az etnikai, vallási tradíciók, a genetikai tényezők, az oktatás, neveltetés kijelölnek ugyan egy gondolkodási pályát, de az ember azért mégiscsak feltesz magának kérdéseket, még a spontán ötletekkel kapcsolatban is. A művészet valamikori különböző funkcióiba most ne menjünk bele; csak egyet említenék meg, amely El-Hassan Róza kiállítása kapcsán felvetődhet: az a bizonyos tükör, amelyet a társadalom elé tart. Akarja-e a honi társadalom, a politika, a döntéshozók, hogy a művész a saját eszköztárával lokális és globális problémákat vessen fel, megmutasson, gondolkodásra, állásfoglalásra késztessen, ne adj’ isten rákérdezzen kényes kérdésekre, figyelmeztessen hibás döntésekre, veszélyes szituációkra?
A hold jegyében
Sikertörténet - a STRABAG-díj 10 éve
A hazai kortárs művészetet támogató cégek mezőnyéből biztos dobogós a STRABAG – nem is az évente erre költött összeg miatt, bár az sem csekély – hanem a koncepciózus munka és a rang miatt, amit a 10 éve létrehozott festészeti díj elnyerése jelent. A mostani rang előfeltétele volt persze, hogy a díjat olyan valaki gondozza – Pinczehelyi Sándor –, aki maga művész, de tanít is, rajta tartja a szemét a fiatalokon, és önzetlenül dolgozik a legtehetségesebbek felkutatásán. Aztán az is kellett, hogy mindenféle nagyhatalmú „hozzáértő” helyett a díj odaítélését egy megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyekből álló kuratóriumra bízzák, amelynek évekig Néray Katalin, Kovalovszky Márta és Hegyi Lóránd voltak a tagjai – és ami 2005-ben Jerger Krisztina és Petrányi Zsolt személyével bővült, majd Hegyit Készman József helyettesítette. (Elképzelhető, hogy Petrányi és Készman nem örül a díjkiírás feltételeinek, vagyishogy csak festménnyel lehet pályázni, nyilván szívesen teret adnának a más médiumokkal foglalkozó művészeknek, viszont az eredeti kiírás ebben konzervatív.)
A sors mint gravitáció
Pár napja láttam a Sandra Bullock főszereplésével készült Gravitációt. Valamiért azt hittem, egy szerelmi történet lesz George Clooneyval, de Clooney viszonylag az elején eltűnik az űrben, és a maradék nyolcvan perc magányos, folyamatos túlélési küzdelem. Egy rohamosan amortizálódó űrbázison vagyunk, a kellemes hangú földi irányítással megszűnik a kapcsolat, irdatlan erővel jön az űrszemét, elfogy az oxigén, elfogy az üzemanyag, hányinger van és egy kizárólag kínai feliratokkal ellátott vezérlőtábla. Tízpercenként merül fel: oké, onnan látni, ahogy felkel a nap a Gangesz felett, meg csend van, de hogy lehetséges ezt a szakmát szabad akaratból választani?
Csirkecsonttól a vasbetonig
Nizsinszkij – A faun játék (2. rész)
Megelevenednek a görög vázarajzok. Vagy lehet, hogy inkább valami egyiptomi relief?
A pálya lejt
Chagall, aztán Ámos. Kétféle sors, kétféle művészet. A kérdés, ami a Nemzeti Galéria nagyszerűen kialakított, kiállításokra végre maradéktalanul alkalmassá tett emeleti tereiben felmerül: van-e értelme Ámost magyar Chagallként emlegetni? Szerzőnk válasza: nincs.
Az új Ádám meghódítja a világot
Érdekes, milyennek képzelték a jövő férfiúját a 20-as években: nagyon nagy gonddal válogatja össze ruhatárát, rendszeresen foglalkozik vele fodrász, manikűrös (biztos pedikűrös is, ha sokat kell állnia vagy mennie ebben a cipőben), sétálgat az aszfalton és nem nagyon társalog. Szerencsénk, hogy ezt megúsztuk, de azért nem árt tudni, hogy jobb körökben ő ma a legismertebb magyar.
"Milliónyi ember – egy közös álom"
2013. szeptember 27-én a belga királyi pár és több száz hazai és külföldi meghívott jelenlétében, látványos külsőségek között nyílt meg Antwerpen új múzeuma, a Museum Red Star Line, amely nem csupán egy amerikai és belga vállalkozók által (eredetileg olajszállítás céljából) alapított tengerhajózási társaság történetét mutatja be, hanem mindenekelőtt annak a több milliónyi embernek kíván örök emléket állítani, akik 1873 és 1934 között a Red Star Line valamelyik járatával annak reményében utaztak Antwerpenből New Yorkba, hogy az Újvilágban majd egy jobb és biztonságosabb élet vár rájuk.
Együttállások
A magyar művészeti életben nem új az a helyzet, hogy az intézmények szerepét néha átveszik a magángalériák. Nem kérdés, hogy a kereskedelmi érdekek dinamikusabbá tudják tenni a kutatást, és a sokat emlegetett kánonképzésre is hatással vannak. A tendencia eddig inkább a klasszikus modern képek piacára volt jellemző, de úgy tűnik, egy ideje a közelmúlt művészetének feldolgozása, bemutatása is a gyorsabb reagálású és újabban az intézmények jelentős részéhez képest kiszámíthatóbban működő for profit szférához csúszik át. Ennek egyik példája volt az acb, a Kisterem és a Vintage galériák közös szervezésében megvalósított Bookmarks című kiállítás, amit egy nemrég bezárt Balaton utcai kortárs galéria tereiben lehetett megnézni szeptember 20–28-ig. Közben, hogy a helyzet még érdekesebb legyen, kiderült, hogy a közös fellépés nem valami egyszeri fellángolás, idén az Art Market közepén is közös standon állítanak ki, de itt az acb, a Kisterem és a Vintage mellé becsatlakozik az Inda és a Viltin galéria is. Valkó Margittal (Kisterem), Pados Gáborral (acb) és Pőcze Attilával (Vintage) beszélgettünk.
Mintha
Duna-parti szobrokat bemutató sorozatunk után a parttól kissé eltávolodva Óbudára helyeztük át vizsgálati terepünket, ahol az elmúlt években valóságos szoborállítási láz tört ki.
Színes egyszerűség, elegáns nagyság
Ha feltennék a kérdést, ki határozta meg leginkább a mai Bécs arculatát, biztosan felmerülne Theophil Hansen dán építész neve. Hozzá kötődik az elegáns, 19. század végi „Ringstrassenstíl” kialakulása éppúgy, mint a bécsi városi bérházak típusának megteremtése. A város számtalan eseménnyel ünnepelte születésének 200. évfordulóját.
Kék folt
Minden kiállítás túl hosszú. Ezt persze mindannyian tudjuk, akik valami furcsa, aránytalan fáradtságot érzünk a negyedik terem után, és mégsem vagyunk képesek elfogadni, hogy egyszerűen csak tohonyák lettünk az évek során. Inkább különös elméleteket gyártunk arról, hogy a remekművek energiát szívnak ki a látogatókból, aztán ezeknek az energiáknak a fényében, melegében, erejében tündökölnek. Ettől remekmű a remekmű, ettől tántorog mindenki, amikor elhagyjuk a 16. századot, és bekövetkezik a festészet történetének csodálatos vakfoltja. Mindenki tudja, hogy azok is képek, azok is szépek, de mindenki csak megy tovább, előre, a kijárat felé. Akiben van némi önreflexió, az esetleg magyaráz valamit arról, hogy neki a barokk miért nem tetszik.
Rozsda 100
100 éve született Rozsda Endre, aki 1956-tól 1998-ban bekövetkezett haláláig már egyre inkább francia festőnek számított. Nem mondhatjuk, hogy Magyarországon művészete ismeretlen lenne, de a méltó bemutatással Budapest eddig adós maradt. A Nemzeti Galéria mostani kiállítása kiköszörüli a csorbát, rengeteg újdonsággal szolgál, miközben végigvezet az életúton meg-megállítva a látogatót a festői pálya fontos csomópontjainál, teret hagyva az elmélyülésnek, megmutatva a képek zenei kapcsolatait, néhol kitérőt téve Rozsda kortársai felé. A stíluskritikai besorolás nehéz, főleg mert egy Aba-Novákon nevelkedett, kezdetben az Európai Iskolához tartozó, később a Zuglói Kör szellemiségével rokon festészetet kifejlesztő, de Párizsban a már leszálló ágban lévő szürrealisták mellé sodródó, leginkább talán ezoterikusnak nevezhető festői életműről van szó. Az életmű megértéséhez adnak némi támpontot Rozsda Endre saját gondolatai, emlékei, amelyekből itt közlünk néhány szemelvényt. A részletek a kiállítás kurátorával, David Rosenberggel folytatott 1995-ös beszélgetésből valók, amelynek teljes verziója a kiállítás katalógusában olvasható.
![Artmagazin](/app/art/assets/addons/art/wst/artmagazin-theme/resources/images/artmagazin.png?v=1645627026)