Korniss, Iparterv, és merre tovább?
Szeptember 30-ig Veszprémben vendégszerepel Nudelman László gyűjteményének Korniss-anyaga. Korniss Dezsőn túl a kollekció klasszikus magjának négy további művésze – Bálint Endre, Barcsay Jenő, Vajda Lajos és Vajda Júlia – alkotta azt a válogatást, amellyel a gyűjtemény európai iskolás alapja bemutatkozott Bécsben két évvel ezelőtt. Az Artmagazin cikke akkor, 2004 tavaszán ezt az öt klasszikust tekintette át; most jussanak szóhoz a kortársak is.
Irány Veszprém!
„Az Európai Iskola teljesen jelentéktelen mellékvágány, zsákutca”, „Vajda Lajos egy nyomdahiba a magyar művészettörténetben” – mondta László Károly egy régebbi, Passuth Krisztinával folytatott beszélgetés tanúsága szerint. Láthatjuk tehát, hogy nem a magyar műítész-divatot követő szellem gyűjteményével lesz dolgunk, ha felkerekedünk, hogy Veszprémbe látogassunk, a 10 év után végül itt megnyílt múzeumba. A történet gyökerei így is, úgy is messzire nyúlnak: a gyűjtő révén a magyar kultúrának oly sokakat adó pécsi ciszter gimnáziumba, a délvidék sokszínű népművészetéhez, aztán Auschwitzba, majd Svájcba Szondi Lipóthoz, New Yorkba Andy Warholhoz.
Fenséges amatőrök
A magyar fotográfia története kiadós nagy torta, az idők során sokan, sokféleképpen szeleteltek már belőle, de mintha meg sem látszana rajta. Egyesek művészettörténeti szempontokból próbálták felszabdalni, mások a technikatörténeti aspektusokat tartották fontosnak hangsúlyozni, akadtak, akik szépírói módszerekkel közelítettek, míg voltak, akik a zsurnaliszták felszínességével a tejszínhabot próbálták meg lekapargatni a tetejéről. Egészségükre váljék. A magyar fotótörténetnek ettől semmi baja, köszöni, jól van, s újabb és újabb kutatókra, más-más közelítési szempontokra vár. Például erre, mely egy tervezett könyv és kiállítás előtt jelenik meg a lapban, olyan forrásokat, adatokat egymás mellé csoportosítva, melyek a fényképezés történetében még sohasem szerepeltek, így bár speciális módon szeleteli a nagy közös tortát, mégis benne látszik az egész is.
„Ein Mädchen für alles”
Feltunningolt mélység vagy megkérdőjelezett magasság?
A bajszos Mona Lisát, amellyel Marchel Duchamp 1919-ben Leonardo híres festményét ironikusan „parafrazeálta", ma az avantgárd művészet elismert teljesítményeként tartjuk számon. Mégpedig azért, mert ez a gesztus egy klasszikusnak és sérthetetlennek gondolt műalkotást, a művészet történetének egyik kiemelkedő darabját, „a" művészet örök szimbólumát, hogy úgy mondjam, lerángatta a piedesztálról. Valójában persze Duchamp nem a Mona Lisát rajzolta át, hanem egy olcsó reprodukciót, de mindenki számára egyértelmű a gesztus szimbolikus tartalma. Idővel azután a Duchamp által átfirkált értéktelen tucat-kép értékes műalkotássá vált, amely így már nem egyszerűen a XX. századi avantgárd hagyományba tagozódott bele, de maga is modern korunk művészetének „klasszikussá érett" alkotásává vált.
Egy másik valóság
A magyar szecessziós építészet bagolyvárjellegét megőrző, néhol modernizált, de azért inkább lassan enyésző Százados üti művésztelep egyik műteremlakásában beszélgetünk. (Lugosi Lugo László fotóival)
Hármasban is lehet
Hollandiában már szinte törvényszerűnek számít, hogy újonnan kinevezett múzeumigazgatók gyakran távozó elődjüktől homlokegyenest eltérő gyűjtési és kiállítási stratégiával lépnek porondra. Ez nem történt másképp a skót Charles Esche esetében sem, akinek a nemzetközi szinten is jelentős modern és kortárs képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkező eindhoveni Van Abbemuseum élére való kinevezése 2004-ben sokak számára mégis meglepetésnek bizonyult. Nem csoda, hiszen a malmöi Rooseum Kortárs Művészeti Központ egykori igazgatója (2000-2004) és a 2002-es kvangdzsui (Korea) és a tavalyi isztambuli biennálé társkurátora sohasem dolgozott addig „muzeális" körülmények között.
Feminin MASZKulin
Miből épül fel a nő „társadalmi maszkja"? Ki az igazi nő? Simoné de Beauvoir az ötvenes években még azzal küzdött, hogy „az a nő, aki képes gyereket szülni". Vajon ez ma áll még? Aki kisminkelve, vörös ajakkal képes minél több skalpot gyűjteni - vagy a nagy mell tesz igazi nővé? Az önértékelés és a mások által történő megítélés mennyiben esnek egybe? A pszichoanalitikus teória szerint énképünket alapvetően társadalmi elvárásokból, azok ütköztetéséből rakjuk össze. Ilyenformán a fotó, mint műfaj, amely hagyományosan a valóság megjelenítésének volt privilegizált területe, segítségünkre lehetne. Sieverding közelképein (CLOSE-UP) mintha ennek megkérdőjelezése történne: van az igazságnak objektivitása?
Bécsi nőügyek
Süt a nap, az idei tavasszal először úgy igazán, de a bécsi vásárközpont enélkül is jól mutat; a könnyed, sok üveg épület előtti park a vásár tiszteletére kortársszobrokkal és installációkkai.telt meg. A padokon babakocsis anyukák, bukósisakos biciklisták - láthatóan a környék akkor is él és használatban van, ha épp nincs vásárprogram. (Ez nem elhanyagolható, a Hungexpora kijutni rémálom, ha odáig a kocsiban nem veszett össze mindenki, majd a parkolásnál fog.)
Szokott szépség
A jegyzett festőduó Szürkületben élünk című műcsarnoki tárlatának vezérfonala a klasszicizáló megjelenítés és napjaink tömegkultúra-idoljainak egy keretbe illesztése, amely igazán grandiózusnak mondható kísérlet. A beillesztés azonban nem jelent behelyettesítést: ezeken a zsánerképeken nem a megszokott toposzok sematikus karaktereit látjuk viszont, hanem olyan autonóm egyéneket, kínosan pozícionált beállásokban, akiknek szemmel láthatóan legalább olyan fontosak a holmijaik, mint a gondolataik.
Kongeniális műgyűjtés művészetszociológiai kérdőjelekkel
A műgyűjtői kongenialitás egyik legfőbb magyar példájaként szokás emlegetni Radnai Bélát. Csakugyan, ha ennek két feltétele van (ti. hogy az illető születő műveket, s közülük is csak bizonyosakat gyűjtsön), akkor Radnai éppoly kongeniálisan, ha nem kongeniálisabban gyűjtött, mint Fruchter Lajos, Oltványi Artinger Imre vagy az idősebb Cseh-Szombathy László, akik — szemben a külföldi mestereket is gyűjtő Hatvany Ferenccel vagy Neményi Bertalannal - majdnem kizárólag néhány élő magyar mester műveit gyűjtötték. Cseh-Szombathy éppenséggel egyetlen mesterre [Egry Józsefre. A szerk.] koncentrált, akárcsak a jó Chocquet, aki nemcsak hogy saját gyűjteményét alapozta az el nem ismert Cézanne-ra, de a munkáit más gyűjteményekbe is ajánlotta, sőt ajándékképpen be is lopta.
Polonia Expressz
A lengyel történelem folyamán Varsó jelentős művészeti központtá vált az 1920-1930-as években. Ebben a pezsgő művészeti közegben jöttek létre többek között X. Dunikowski, W. Stazewski, W. Strzeminski és M. Szczuka fontos avantgárd művei. A kommunizmus évtizedei után Varsóban az 1989-es fordulat után lendült fel jelentős mértékben a műkereskedelem, az újraszerveződő művészeti közélet első nyilvános fórumai a kortárs magángalériák voltak. A kortárs lengyel művészeti életnek nyilvánosságot biztosító közel száznegyven művészeti galéria harmada az óvárosban és a közelében található, de számos új intézmény született a külső kerületekben, a város barna zónájában.
Magyarok Münchenben 1. – Cilinder, kukorica, fokosch – Baditz Ottó
Lyka Károlynak hálásak lehettek a kortársak. Nemcsak a „Bohém Társaság”, a nagybányaiak első nemzedéke, hanem a többi müncheni is. Ha másért nem, hát azért, mert jó szívvel emlékezett meg róluk. Baditz Ottó különösen szerencsés volt a müncheni „többiek” között: Lyka 1913-ban egy nagy, tanulmánynak is beillő cikket szentelt neki a Művészet hasábjain. Ebben a cikkében Lyka, a maga máig élvezetes, csapongó módján szinte újra felfedezte az akkor már kissé divatjamúlt mestert. Felfedezte, sőt beajánlotta a budapesti közönségnek Baditzot és vele kollégáit: Kacziányt, Tölgyessit, Spányit, Peskét, és sorolhatnánk még a München szellemét idéző neveket.