#ÉJJELISZEKRÉNY 2020
2017-ben új Artmagazin Facebook-poszt rovatot indítottunk #Éjjeliszekrény címmel. Kurátorokat, elméleti szakembereket és képzőművészeket kérdeztünk arról: milyen szépirodalmat és szórakoztató irodalmat olvasnak akkor, amikor leteszik a szakirodalmat. Milyen könyveket őriznek az éjjeliszekrényükön? Most az év vége felé közeledvén egy helyre gyűjtöttük a 2020-as ajánlókat, a legfrissebbtől az év eleje felé haladva.
Kiss Adrian
Romániában, egy 6000 fős kisvárosban nőttem fel, Erdély szélén, Balánbányán. Hatévesen egy kifestőkönyvet kaptam a szüleimtől, amiben Donald kacsa az Eiffel-tornyot festette vászonra: ekkor jelent meg először a fejemben, hogy én is ezt szeretném csinálni. Ma is azon vagyok, hogy sikeres képzőművész legyek, ezért vettem a kezembe Barabási Albert-László A képlet című művét.
A könyv a siker természetét, mozgatórugóit és törvényszerűségeit tárja fel Barabási és a bostoni Komplex Hálózati Kutatóközpont kutatásai alapján. Nem tanácsokat ad, hanem izgalmas, hétköznapi példákon keresztül világít rá a siker mögött húzódó mechanizmusokra, és arra, hogy milyen tényezők alakítják eredményességünket és kudarcainkat.
Érdekes módon a kutatások alapján a teljesítmény, a kemény munka csak egyetlen eleme a sikerhez vezető útnak; a művészeti világban pedig nem is ez a meghatározó, hiszen a teljesítmény a klasszikus értelemben ezen a területen mérhetetlen. Bár művészként úgy érzem, hogy rálátok az intézményrendszer játékszabályaira, a könyv új megvilágításba helyezte számomra a kapcsolatok, a kapcsolati hálók jelentőségét a művészetben."
Egyébként azóta nem aggódom, amióta tudom, hogy Barabási Albert-László is Balánbányáról indult.
Simon Zsuzsanna
Zsuzsanna „aprópéniszre” váltja a tehetségét
Zsuzsanna épp lefekvéshez készülődött egy nehéz nap után, érezte, teste már alig bírja tartani magát, ugyanakkor büszke is volt magára, mert sikerül a művészetével és a munkájával is foglalkozni egyszerre, ami elég ritka, hiszen nagyrészt az egyik a másik rovására szokott menni. Még fogat kéne mosni, gondolja magában, amit nagyon fáradt napokon ki szokott hagyni, ilyenkor kb. 1–2 percig emészti a lelkiismeret-furdalás, aztán hamar belefeledkezik. Ősz vége időkben már nagyon hideg van a nagy belmagasságú bérlakásban. Az ablakok annyira rossz állapotúak, hogy átfúj rajtuk szél. A legkellemetlenebb mégis legjobb része a napnak, testének dermesztő, lelkének nyugodtságot árasztó pillanat az ágyba bújás. Gyorsan magára húzza a tollpaplant és a pokróccal is betakarja magát. Néhány másodpercig még rázza a hideg, aztán szétárad benne a melegség. Újonnan készített szemüvegét leveszi, majd gondosan elteszi tokjába. Elgondolkozik, hogy lehet, kéne még olvasni kedvenc könyveiből valamit, hiszen ott sorakoznak az éjjeliszekrényen. De melyiket válassza? Ott hever egy bonyodalmas szerelmes tetralógia regény Alexandriából, egy férfi testéről írt napló, amit kedves barátnőjétől kapott, vagy válassza a Sztálin teheneit, hiszen a bulimarexiás Anna felől már egyébként is rég hallott. Ahogy így gondolkozott és próbálta eldönteni, melyik legyen, szép lassan elhomályosultak a gondolatai, majd mély álomba zuhant, hogy gyönyörű meztelen férfiakkal álmodhasson.
Ulbert Ádám
Éjjeliszekrényem mint könyvgyűjtő tárgy (fogalom) leginkább egy fasámli az egyik kanapé mellett. Olyan értelemben azonban tényleg „éjjeliszekrényként” funkcionál, hogy oda szoktam válogatni a lakás különböző részeiben forgolódó könyvekből azokat, amelyekhez aktuálisan kapcsolódni tudok. Van olyan, amelyiket viszonylag gyorsan, önmagában olvasom és párhuzamosan nem fut össze másokkal, ezek főleg tényleg szépirodalmi művek. Legtöbbször viszont ki-bekerülnek, újra csatlakoznak a korábban csak részekben olvasott könyvek.
Derek Jarman Modern Nature című könyve tulajdonképpen nehezen behatárolható írás, műfaja és sűrűsége miatt is olyan könyv ami egy ideje vissza-visszatér az éjjeliszekrényre. Egyszerre egy festő-filmrendező lírai kertésznaplója, illetve HIV fertőzése árnyékában életmű visszaemlékezés. Jarman ‘89–90-ben írt könyve a dungeness-i Prospect Cottage-nak keresztelt óceánparti, főleg uszadékfákból összeácsolt házának és kertjének közép- és nézőpontjából jött létre, ahol utolsó, tudatosan összegző éveit töltötte ‘94-ben bekövetkezett haláláig. Az egyik ok, ami miatt visszakerült a szekrényre, hogy a londoni Garden Museum online Jarman-kiállítását látogatva párhuzamosan olvashassam.
Abe Kóbó A negyedik jégkorszak című regényét a hetekben fejeztem be, de még mindenféle jellegű feldolgozások miatt a szekrényen maradt. Az 1959-es sci-fi három évvel megelőzi A homok asszonya abszurd egzisztencialista csapdaregényét, de egészen hasonló pszichológiával közelít a mű témáihoz. Egy jövendőmondó gép hatására a közelgő ökológiai összeomlást génmódosított embriók létrehozásával elkerülni igyekvő, nagyipari összeesküvés-tervet ismerhetünk meg. Miközben a gép feltalálója az összeesküvést próbálja feltárni, a tervben öntudatlanul is közreműködő professzor fokozatos összeomlás-története rajzolódik ki. Talán már 1959-ben is nyomasztó lehetett, én alig bírtam végigolvasni. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Tavasszal a karantén alatt sikerült elolvasnom Oravecz Imre A Rög Gyermekei trilógiáját, amit legkedvesebb gimnáziumi irodalom tanítónőm ajánlott, és én egyáltalán nem ismertem. Azt mondta, hogy el-visszaemigrálóként és érdeklődéssel a modernség okozta ökológiai sebek iránt mindenképpen kötelező irodalom számomra. Annyira meghatározó élmény is lett, hogy úgy éreztem, valahogy fontos lenne Oravecz körül maradni. Az Egy földterület növénytakarójának változása verses kötet tulajdonképpen lehetőséget ad arra, hogy dinamikusabban lehessen kapcsolatot ápolni Oravecz írásaival, mintha „csak” egy regényt olvasnék. Az a fajta tűpontos realista tárgyleírás, ahogy a hétköznapi tárgyak természeti környezetükkel animisztikus kölcsönhatás következtében új minőséggé alakulnak, A Rög Gyermekei regényekben is központi sajátosság. Az Egy földterület növénytakarójának változása lírai sűrítéseiben pedig tulajdonképpen a regényben tárgyalt témákkal: emigráció, az ipari forradalmak ökológiai és kisközösségi hatásai, a modernizmus élményének társadalom-geográfiai különbözőségei – mind esszenciálisan jelenik meg. A Vacsora című verset pedig különösen ajánlom azoknak, akik szeretnének egy végső lökést kapni a vegetarianizmus felé.
Jeffrey Jerome Cohen Stone – An Ecology Of The Inhuman című könyve szintén egyfajta műfaji hibrid, ami már évek óta kerül ki/be az éjjeliszekrény vonzásába. Cohen eredetileg középkor-kutató, de számos írásával és szerkesztett könyvével közreműködik a kritikai antropocén irodalomhoz, elmélethez. A több mint emberi vagy emberen túli vitális létezők megértéséhez való közelítés sokszor talán az ásványi regisztereken keresztül a legmunkásabb. A nyugati felvilágosult gondolkodás a követ valami eredendően tudattól (lélektől) mentesnek feltételezi. Cohen könyvének aktív geofíliája ezt a feltételezett félreértést igyekszik számtalan forráson és lírai értekezését keresztül orvosolni.
Amennyiben sikerül úgy tekinteni a körülöttünk és bennünk felépülő valóságra (és éjjeliszekrényre) mint az ásványi (Cohen), növényi, emberi (Jarman, Oravecz) és gépi (Kóbó) létezők együttes összjátékára, akkor ebben a felosztásban ajánlóként már csak a szellemi vagy lelki adalék hiányzik. John Stevens The Marathon Monks of Mount Hiei című könyve egy vallás- és kultúrantropológiai riport, ami részben a tendai buddhizmus egyik speciális közösségével töltött időszakról, részben pedig annak történetével és szokásrendszerével foglalkozik. A Hiei-hegy aszketikus szerzeteseinek 7 éves spirituális és testi tréningjét mutatja be, melynek során a szerzetesek különböző felosztásban, de minden évben 100, illetve 200 napot töltenek azzal, hogy minden nap lefussanak egy maratont. A hetedik évre próbálnak eljutni arra a szintre, hogy minden nap 100 napon át egy dupla maratont (84 kilométert) teljesítsenek. Valószínűleg egy ideig még állandó része lesz ez a könyv is az éjjeliszekrénynek.
Gadó Flóra
Más ismerőseimhez hasonlóan, a karantén időszakában és a nyáron én is végre többet tudtam olvasni. Rendes és fotózni való éjjeliszekrényem igazából nincs, az ágy mellett, a földön tartom, amit épp olvasok, vagy a kanapén, az éjjeliszekrényen többnyire azok a könyvek vannak, amiket félbehagytam. Úgyhogy inkább a könyvespolcomról küldök egy fotót.
Az utóbbi hónapokban a legnagyobb hatással olyan könyvek voltak rám, amelyek különböző emberi kapcsolatok mélyfúrásait adják. Elena Ferrante négy kötetes remekműve, a Nápolyi-regények két nő párhuzamosan alakuló életútjáról, barátságáról és egyben versengéséről szól, amelyhez a folyamatosan változó, a vulkán szomszédságában fortyogó Nápoly adja a hátteret. Hasonlóan jónak ígérkezik Zadie Smith Swing Time című könyve, amit most kezdtem el olvasni, csak a doktori írása kicsit háttérbe szorította. Itt szintén két gyerekkori barátnő életét követhetjük Londonból indulva, és nagyon kíváncsi vagyok, hova fog jutni a történet a kezdeti közös szenvedélyük, a táncórák után.
Nagyon felkapott lett, de nem véletlenül Sally Rooney Normális emberek című könyve, ami egyszerű, szikár, de mégis nagyon érzékeny stílusban meséli el két fiatal, Connell és Marianne kapcsolatának több éven át tartó történetét, amelyben a ki nem mondott szavak, az elhalasztott pillanatok és a váratlan egymásra találások dominálnak. Egy hasonlóan letaglózó, de immár több évtizedet átívelő, csak nagyon sokára és csak részben beteljesülő szerelmi történet Murakami Haruki A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvének fő témája, ami azt a kérdést feszegeti, mennyire lehet hosszú távon a saját álmainkban és vágyainkban élni, és mikor jön el az a pont, amikor ez már akadályozza a valósághoz és a mindennapokhoz való viszonyunkat. Maggie Nelson Bluets című könyvét egy barátnőmtől kaptam, a szerző kék szín iránti rajongásában rögtön magamra ismertem. Nelson pontokba szedve beszél a kék szín különböző metaforáiról és jelentésrétegeiről, ám ahogy összefonódnak a kultúrtörténeti kitérők a személyes és intim szövegrészekkel, úgy egyre markánsabban jelennek meg a depresszió és a visszautasítás, a magány témái is.
Nelson könyve néha szinte versszerű, ahogy az eredetileg költő, Ocean Vuong prózája is. A Röpke pillanat csak földi ragyogásunk tulajdonképpen egy levél, az elbeszélő írástudatlan anyjának. Vuong elképesztően szép nyelvezetében egy nagyon személyes és vallomásszerű hangvétel bontakozik ki, amelyben feltárulnak az amerikai–vietnámi bevándorló család életének nehézségei, a beilleszkedésért folyó küzdelem, az elbeszélő gyerek- és kamaszkora, saját szexualitásához való viszonya, első szerelme és az amerikai kisvárosok kábítószerfüggő fiataljainak kilátástalansága. És végül, de nem utolsó sorban anyjához, felmenőihez és Vietnámhoz fűződő sokrétű kapcsolata.
Heszky András
Az elmúlt egy évben olyan regényeket olvastam, amelyekben egy világtérkép távoli helyszíneit járhattam be: Bolaño Vad nyomozókja Mexikóvárosba, Mathias Énard Iránytűje a Közel-Keletre, Salman Rushdie Fúriadühe és Sylvia Plath Üvegburája New York tájékára, Le Clézio Ragája Óceániába, Arundhati Roy Az apró dolgok istene Délnyugat-Indiába szúrt le egy láthatatlan gombostűt, amit körüljártam.
A távolságok élménye eleve megteremti az érdeklődésem, és fenntartja az olvasási fegyelmet, mert tudom, hogy teljesen új világhoz érek, amihez a legszélesebb fantáziára és angol nyelvű Wikipédiára lesz szükség. Például Mathias Énard gyönyörű szerelmes regényében egy beteg, inszomniás bécsi zenetudós emlékezik vissza saját útjaira, többek között Palmürába és Teheránba, amelynek apropóján személyes hangú és tudományos elbeszélésében Európa és a Közel-Kelet kultúráinak és történelmének metszéspontjairól beszél évszázadok példáin keresztül. Olyan alakokkal lep meg, mint Halil Şerif Pasha, Delacroix egyik legfontosabb, egyiptomi gyűjtője, akinek Courbet A világ eredetét festette, Annemarie Schwarzebach, aki Thomas Mann lányának szeretője volt, eszement utazó és drogfüggő, vagy a török szultánnak koncertező Liszt Ferenc. Bár kevéssé regényes, és romantikus Le Clézio esszéfüzér jellegű könyvecskéje, de hasonlóan gazdag történetekben: például a régió rabszolga-kereskedéséről, blackbirdingről lehet benne olvasni, helyi teremtéstörténetekről vagy Vanuatu Gol ugrásáról, ami Erzsébet királynőt is lenyűgözte. Legutóbb Arundhati Roy könyvét tettem le, Az apró dolgok istenét, akinek ez az első regénye, 1997-ből, pedig olyan, mintha évezredeken át azt gyakorolta volna, hogyan írjon szépen és jól. Nagyon nehéz sok hasonlatot írni majdnem ötszáz oldalon úgy, hogy ne váljon egy idő után modorossá, az ő képei azonban általában telitalálatok, amikért lelkesedni lehet. Ebben az igazi posztmodern regényben, ahol a gyerekek visszafelé olvasnak, és a történet furcsa kronológiában íródik, egy anglofil keresztény család évtizedeiről olvasunk, miközben a történelemről kapunk hírt. „Ráhel úgy siklott bele a házasságba, ahogy az utas siklik egy üres szék felé a repülőtéren." Egy sokalakos, rettentően jól rétegzett regény egy masszív országról: régmúltjának, kultúrájának, társadalmának összetettségével csak felgyorsult, 20. századi közelmúltjának bonyolultsága versenyez. Ezekben a távoli és közeli időkben állnak a szereplők, és innen bomlanak ki a sorsaik, amelyeket az író nagyon sok beállításból és különféle optikákkal vesz fel nem mindennapi érzékenységgel, miközben olyan sorai vannak, hogy: „Gyakorlati szempontból ez reménytelenül gyakorlati világ".
Vári Hunor
Aki komolyan veszi a gyerekkorában népszerű slágereket, annak könnyen lehet „denehéz” a táskája. Kiváltképp, ha az olvasási szokásaira a legkifejezőbb terminus a random. Általában van velem 3-4, 4-5 könyv, és ritkább, amikor szertartásosan nekiülök az olvasásnak. Kis hézagokat az időben viszont remekül fel lehet tölteni így, itt egy „valakikésik”, ott egy „vonatazorromelőtt…”. Szóval éjjeliszekrény minden pad, váróterem, bárszék és pázsit.
Sokat vonatozom egyébként. Inkább élvezetből. És például a Budapest–Bukarest–Kisjenő–Odessza oda-vissza viszonylaton a kabinban kényelmesen elfért az emelt magyarhoz szükséges klasszikus irodalom jelentős része. Ovidius Intercity, Odüsszeia Euronight. Azóta az éjjeliszekrényem a vasúti szerelvények összes kis asztala is. És van egy babzsákfotelem, egyik oldalán lámpa, másikon könyvespolc. Ikeás Ideális díszlete a szertartásos olvasásnak.
Sokkal több olyan könyv van, amiről már most tudom, hogy el szeretném olvasni, mint amennyit feltételezek, hogy egyáltalán képes leszek valaha. Közhely, de... Ezt nehezítendő, hogy a számomra fontosakat időről időre újraolvasom, akárcsak a lenti lista első két szereplőjét.
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca. Pontosabb és kifinomultabb leirata az időnek, még nem akadt a kezembe. Steven Hawking Az idő rövid története című könyvének magyar kiadása 256 oldal, ehhez képest Rakovszky Zsuzsa 56 oldallá sűríti az időt. Ez a gravitációs erő, ami miatt vissza-visszatérek a könyvhöz, mint a meteorrajok a nagyobb gravitációs vonzással rendelkező objektumokhoz.
A tizenkettedik pohár után is tiszta, érthető és főleg: bölcs beszéd. Tragikus, posztumusz kötet. Nehéz. Fekete. Fehér. Málik Roland: Báb. Egy gyűjteményes kötetnyi belső munka, az alkoholizmus két szemébe történő mélyen belenézés. 2014-ben kaptam a Műút folyóirat Deákpoézis című pályázatán különdíjként. Azóta időszakosan magamnál hordom, mint az esőkabátomat.
Sosem éreztem honvágyat igazán, mígnem hazajöttem Venezuelából. Cserébe körülvettem magam tárgyakkal, amiket onnan... Hogy a következő utazásig... Edgar Méndez Poemas blancos című vékony verseskönyve az egyik ilyen. Bár egész’ sok latin-amerikai szerzőtől olvastam már egész’ sokat, róla nem hallottam korábban. A szerző Zulia állam szülötte, ahol egész évben 35 fok van, „öröknyár”, könnyednek tűnik, és tűnnek a kötetben lévő haikuk is, de azért „Hay en las cosas / un oscuro temblor / de soledad”.
Ha tehetném, budapesti dzsentri lennék a századelőn. (Vagy bárki a 2004-es NBA bajnok Pistonsból.) Az önéletrajzok pedig sosem vonzottak igazán. Úgy képzelem, hogy a 10-es, 20-as évek Budapestje és kulturális élete hasonló lehetett a maihoz, intenzitásában legalábbis. Csáth Gézát nem kell bemutatni. Egyrészt. Másrészt az Úr volt rajtam a vágy címmel kiadott, 1906 és 1914 között vezetett naplóin keresztül megteszi ezt ő maga, és mivel ő maga teszi meg, végtelenül őszintén teszi meg, meséli el, leplezi le, milyen Brenner doktor, ha praktizál.
Faludy György: Pokolbéli víg napjaim. Régóta tervezem elolvasni. Sokan ajánlották már. És sokkal jobb élmény, mint vártam, pedig alapvetően számítottam rá, hogyha más nem, mindenképpen érdekes lesz. Sokkal több annál, és rengeteg mondata érvényes ma is. Pedig valahogy sohasem vonzottak az önéletrajzok.
Nemes Márton
Egyik reggel munkába indulás előtt találtam az étkező asztalon ezt a könyvet. A lakótársam kapta az édesanyjától Budapestről. Megörültem neki, mert pont nem volt könyvem a reggeli metrózasaimhoz, ezért felkaptam es magammal vittem. Minden nap nagyjából másfél órát metrózom a műterem-workshop-otthon körben, tehát elkél a könyv az utazáshoz. Londonban a metrón nincs térerő, ezért az ember vagy játszik a telefonján, vagy csak nézi az embereket, esetleg olvas. Én miután mindenkit alaposan megnéztem, olvasni szoktam. Ritkán olvasok novellákat, de ez a könyv most mégis magával sodort. Szinte mindegyik rövid történet közben, végén könny szökött a szemembe. Némelyiknél szabályosan sírtam a tömött metrón. Az emberek azt gondolták, biztos szakítottam vagy meghalt valaki. És tényleg meghalt. Ezekben a mesterien kitalált, néhol kaffkai, néhol bulgakovi minőségben megírt rövid történetekben kicsit nekem az élet értelme, értelmetlensége, de mindenképp a gyönyörűsége ölt testet egy meglehetősen különleges, női nézőpontból. Én jobb emberré váltam tőle. Mindenkinek szívből ajánlom.
Dallos Ádám
Nekem éjjeliszekrényem nincs, egy régi oroszlánlábas asztal van az ágyam mellett, arra halmozom a könyveket és a dolgaimat. Én egyszerre több könyvet olvasok, négyet-ötöt, és a kedvem szerint választok közülük, mindegyiknek nagyjából a felénél tartok. Balatoni vonaton olvasom Jókai Annától a Tartozik és követelt, a nagyszüleimre emlékeztet, és fiatalságukat képzelteti el velem, olyan szavakkal, mint kis stafírung. Szombathelyen találtam a régi könyveink között. A Hajós-uszodában úszás után olvasom Gerőcs Péter Árvaképek című regényét. Olvasom Nádas Péter és Richard Swartz Párbeszédét. Márciusban Alsó-Ausztriában voltam, ott kezdtem el Thomas Bernhard Egy innsbrucki kereskedőfiú bűnét, ami az osztrákokról szól és ott játszódik. Ha elutazom valahova, szeretek olyan könyveket olvasni, amik helyiekről szólnak vagy helyi író írta őket. Mellettük van az asztalon egy sárga Rimbaud-kötet, Napfény és hús, amit tizenöt évesen vettem, és Petronius Arbiter Satyriconja Csehy Zoltán fordításában. Legalul művészeti albumok vannak, most egy pozsonyi kiadású Mednyánszky és egy Géricault.
Éder Krisztián
Az elmúlt öt évben, akárcsak egy mazochista, kényszerből zártam el magam elől a magyarul írt vagy arra lefordított könyveket.
Amikor az Egyesült Államokba költöztem, a még hiányos angoltudásom megkövetelte, hogy inkább angolul olvassak. Ezért jelenleg többnyire angol nyelvű könyvek vannak az éjjeliszekrényen.
Mielőtt belekezdenék a felsorolásba, szeretnék megemlíteni pár könyvet, melyek nem feltétlenül szépirodalmi alkotások, de fontos mérföldkövei az életemnek: Nietzschétől a Human, All Too Human; Spinoza Etikája és Helen Schucman A course in miracles könyve – mind meghatározzák, hogyan gondolkodom.
Az egyik kedvenc kortárs szerzőm, Geoff Dyer es műve, azOut of Sheer Rage. A könyv eredetileg egy D. H. Lawrence-tanulmánynak készült, de valójában az alkotói válságról szól – méghozza arról, hogy hogyan nem sikerült megírnia a Lawrence-ről szóló kötetet. Dyer elképesztő humorral részletezi, miként futott partra a könyv eredeti terve.
(Szakirodalmi ajánlatom a szerzőtől a The Ongoing Moment, mely prominens 20. századi fotográfusok stílusjegyeit és témáit boncolgatja. A kötet rávilágít arra, hogy ezek a művészek bár önkéntelenül, de újra és újra ismétlik egymást és önmagukat.)
Slavoj Žižek Jokes című kötete, egy csodálatos gyűjtemény a 20. századi filozófus vicceiről. A fergeteges és szórakoztató antológia kiválóan demonstrálja az egyébként komoly filozófus egyéni stílusát, melynek szerves része a populáris kultúrával, filmekkel és triviával kapcsolatos humor.
Charles Bukowski vitatott hímsoviniszta felfogásával a legkevésbé sem tudok azonosulni, de nyelvhasználatát és írói stílusát nagyon csípem. Mivel nyelvi megfogalmazása közel áll a beszélt nyelvhez, ezért nagyon egyszerű olvasni.
Utolsó regénye, a Pulp hozza a szokásos nyers, szertelen és szexista hangvételt, ennek ellenére nagyon szeretem sorai életszerűségét és részletességét. Szinte minden sorát – mint egy tökéletes nyugati forgatókönyvet – tisztán látom magam előtt.
Pár könyv kommentár nélkül, melyeket jelenleg olvasok:
Joseph O’Neill: Good trouble: Stories
Xavier de Maistre: Voyage Around My Room
Oliver Sacks: Hallucinations
Tombor Zoltán
Hosszú idő után költöztem haza Magyarországra, és biztonságban érzem magam, mert van újra szép nagy magyar könyvespolcom. Az olvasás terén kissé renitens vagyok, gyakran 3-4 könyvet bújok egyszerre, melyeket változó ritmusban teszek magamévá. Vannak egyhétvégés szerelmek, míg másokkal hónapokig bénázom. Most éppen három könyv van az éjjeliszekrényemen, melyből kettőt már befejeztem.
A sorban az első Nyáry Krisztián Festői szerelmek című kötete. Ez a könyv személyesen fontos nekem, mert a magamfajtáról szól, nem vagyok ugyan festő, de majdnem. Könnyen érthető és közvelten, kicsit olyan, mintha Krisztián élőben beszélne hozzám, pont ez az, ami a legtöbb művészettörténeti írásból hiányzik: a mesélés. Én is beszélni vágyom a képeimmel, bár a fotóban a műfaj némasága révén ezt más eszközökkel tesszük. A Festői szerelmek benfentessé tesz, mert beavat az alkotók magánéletébe, érzelmeikbe, megismerhetem habitusukat, erényeiket és kicsinyességeiket is, így ruházva fel műveiket sok-sok újabb réteggel és tartalommal. Krisztián írásának tükrében jobban értem, hogy Lotz Károly miért a saját nevelt lányáról festette legszebb aktjait, hogy Mednyánszky László magányt és a kiszolgáltatottságot sugalló tájképei mögött szerelme, Kurdi Bálint halála rejtőzik, hogy Czigány Dezső gyönyörű csendéleteit egy valódi sorozatgyilkos festette, vagy hogy Márffy Ödön múzsája és felesége valójában Ady Csinszkája volt.
A Festői szerelmek remek bevezetőjének szerzője, Kieselbach Tamás hívta fel a figyelmemet a második könyvre, Francois Gilot Életem Picassóval című életrajzi regényére. Pablo negyven évvel fiatalabb szerelme, Paloma és Claude anyja részletes kronológiában foglalja össze viharos viszonyát a maestróval. Ebből az egy könyvből többet tudtam meg a festészetben alkalmazott képi megjelenítésről és a 20. századi avantgárdról, mint az ezt megelőző összes írásból együttvéve. Nyilván a korábbi ismereteim tükrében érzem így, de mégis. Picasso álló csillagából végre mezítlábas, húsvér ember lesz, aki végtelen önző és nagyképű, féltékeny és zsarnok, aki nemcsak magát, hanem a környezetében mindenkit a saját művészete oltárán áldoz fel. Egy szó mint száz, pokoli talentum.
A harmadik könyvet már rég figyeltem a polcon, kíváncsi voltam, mi következik Az Ajtó után. Most már tudom, hogy Szabó Magda Ókútját egy éve kellett volna kézbe vennem, mielőtt a Hazafelé sorozatomon dolgozni kezdtem. Az Ókút mentén újra rá kell jönnöm, hogy igaza van Eriksonnak és Mahlernek, a belső lényegünk durván 8 éves korunkra kifejlődik, a személyiségi és érzelmi vázunk megszilárdul, nem változik tovább, kicsi testben a már kész lélek munkálkodik. Nemcsak attól egyedi ez a könyv, mert oly sok hasonlóságot fedezek fel az írónő gyermekkori (és persze felnőttkori) érzései és sajátjaim közt, hanem attól is, hogy ezeket az emóciókat nem romantizálja túl, nem érzeleg és affektál, hanem annak a konok és cserfes gyereknek a lencséjén át mutatja be, akit oly közelről ismerek én is, és akinek csak reakciói vannak, érvei még nincsenek. Az a ritka érzés kerít hatalmába, hogy ez személyre szabottan nekem szól, nagyon érdekel, amiről ír, és hasonlóan szórakoztató is, ahogyan teszi ezt. Bár, ha a gyerkőcöknél tartunk, akkor a Dragomán A fehér királya és Máglyája holtversenyben a csúcs, de Magdi néni családi krónikáját akkor sem szabad kihagyni.
Farkas Zentai Lili
Mostanában nagyon sok könyvbe belekezdek, félbehagyom – és sok esetben nem azért, mert nem tetszik. Csak valahogy nem „kap el” az adott időszakban. Van ez így. Ráadásul már nem is erőltetem úgy, mint régen – hagyom, hogy megérjen; pont akkor és pont ott. A karantén alatt pedig volt egy pár ilyen... Mivel leginkább autóval járok – egy átlagos hétköznap oda-vissza cikázom Pest és Buda között, legalább kétszer –, munka után pedig legfőképp a kislányomé vagyok, esténként van időm olvasni. Bár a számomra fontos és aktuális köteteket az éjjeliszekrényen tartom, olvasni abban a bizonyos sárga fotelben szoktam, ami a tágas monokróm nappalink tulajdonképpeni egyetlen színes pontja. A sarokból jól belátom az egész teret, az állólámpa klassz fényburkot képez körülöttem – megnyugszom. Jó fajta magánypillanat; az elmúlt időszak egyik fő menedéke volt a számomra.
Még a karantén előtt kezdtem el olvasni Edith Eva Eger A döntés című könyvét – a négy közül ez az egyik kötet, amit jelenleg az éjjeliszekrényemen tartok. Az utóbbi idők egyik legfontosabb könyve a számomra. Fantasztikus életút, hihetetlen erő és kitartás – hogyan dolgozd fel a téged ért traumákat úgy, hogy aztán az örömöt és a szabadságot tudd választani? Azt hiszem, ez most elég aktuális. Meg voltaképp bármikor. A benne idézett latin közmondást – „tempora mutantur, et nos mutamur in illis” (jelentése: változnak az idők, és velük együtt változunk mi is) – pedig felírtam magamnak és azóta is ízlelgetem.
Közvetlenül utána kezdtem el olvasni F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye kötetét, amely legutóbb a legjobb nemzetközi film Oscar-díjára esélyes művek szűkített listáján szereplő, Tóth Barnabás által rendezett, Akik maradtak című film alapjául szolgált. „Szép-emberi” történet a túlélésről. Aldó és Süni találkozása, tiszta barátsága, amely felette áll minden társadalmi normának. Edith Eva Eger kötetének gyakorlatilag egyfajta folytatása – a jó döntésekről, a fontos kapcsolódásokról és arról, hogy képesek legyünk minden körülmény között az életet választani.
Az éjjeliszekrényemen található további két kisebb kötet; Simon Márton írásai. A Dalok a magasföldszintről és a Rókák esküvője, amiket mióta megvannak, mindig kéznél tartok. Kicsit olyanok nekem, mint Ancsel Éva összes bekezdése vagy Weöres Sándor A teljesség felé című könyve. Bármikor jó belelapozni. Pörgetni az ujjaim között, aztán hirtelen egy oldalnál megállítani és elolvasni – vajon ma mit üzen?! Őszinte, meztelen versek – rólam, rólunk. Belső horizont. Hálás vagyok Herbert Anikónak és Forrai Ferencnek, hogy az alkotásaiknak köszönhetően megismertettem Marci szövegeit, és így azóta is velem vannak!
Kollár Dalma Eszter
Szeretem, ha egy könyvnek van története. Mármint, ha magának a tárgynak is. A jelenleg az éjjeliszekrényemen található három könyv (a képen a kertben vannak, mostanában ott többet olvasok, miközben feltöltöm D-vitamin tartalékaimat) mindegyike ilyen, és mindhárommal más-más fázisban tartok, ami az elolvasásukat illeti.
Az első könyv Mihail Bulgakov A Mester és Margaritája, egy igazi klasszikus, ráadásul A Világirodalom Remekei sorozat egyik darabjaként került a kezembe. Házi könyvtáram építgetéséhez nagyban hozzájárult, hogy legutóbbi lakhelyemen kvázi örököltem vagy 40 darabot a mindenki által ismert, kopott szivárványszínű sorozatból. A Mester és Margaritát ugyan már egy-két hete kiolvastam, mégsem tettem el az éjjeliszekrényemről. Talán azt remélem, segít a számtalan jelentésréteg azóta is tartó fejtegetésében, ha a kezem ügyében tartom. Majdnem, mintha a párnám alá tenném. Újraolvasáshoz is ajánlom.
A második könyv, amibe még nem kezdtem bele, de már jó előre magam mellé készítettem: Esterházy Péter: Harmonia cælestis.
A tartalmáról épp ezért nem nyilatkoznék, de történetem ehhez is akad. Lelkes fosztogatója vagyok a könyvmegállóknak. A karantén időszakát édesanyámnál töltöm vidéken, ahol a szó legpozitívabb értelmében kultúrsokként ért, amikor úgy egy éve felfedeztem, hogy az apró falu buszmegállóját könyvmegállóvá alakították a helyiek. Néhány hónapja hoztam el innen a vaskos kötetet, amelynek címoldala a szólásszabadság ékes bizonyítéka. Előző tulajdonosa ákombákom betűkkel a következőt véste a szerző neve fölé: „hazaáruló”. Édesapám saját példányában sokkal vidámabb dedikálás van, elegánsabb kézírással, az író tollából: „A Kollár családnak az Esterházy család.”
A harmadik könyvnek nagyjából a felénél járok, ez Tandori Dezső kisregénye, az „Itt éjszaka koalák járnak”. A fent említett vidéki könyvmegállóból származik ez a kötet is. Néhány hete, már a járvány alatt, amikor arra jártam, pár másodpercig kellett csak fürkésznem a polcokat, hogy a kis fekete könyvet bevágjam a szatyromba és hazahozzam. Itthon fedeztem fel, hogy az 1977-es kiadást Maurer Dóra fotómunkái illusztrálják. Nagy megelégedéssel töltött el, hogy ismét remek darabbal bővül majd a könyvespolcom, együttálltak a csillagok, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre most már tudom, milyen képes újságpapír-kollázsokat olvasni, és arra is kezdek rájönni, hogy a regény cikázó gondolatmenetei szépen rímelnek a jelenlegi helyzet miatt a fejemben kialakult káoszra.
Király András
Miután elolvastam Michel Houellebecq új, Szerotonin című könyvét, és erről beszélgettem barátaimmal, Erhardt Miklóssal és Esterházy Marcell-lel (abc sorrendben), ők említették az eggyel ezelőtt megjelentet, amiben egy képzőművész „kalandjain” keresztül mutatja be a szerző a társadalmunkat. Mondtam, hogy persze, persze megvan, de nem emlékszem belőle semmire.
Odamentem a könyvespolchoz, belelapoztam, és rájöttem, hogy nem olvastam, érintetlenül ott sorakozott Houellebecq többi könyvei között. A térkép és táj című könyvben az van, amit keresek: fordulatos cselekmény, filozófiai bölcselet, erotika és az alkotás folyamatának bemutatása. Szeretem, ha a művek foglalkoznak saját szakmai környezetükkel, a művész személyes problémáival: egy filmes, aki bajlódik a következő filmjével, egy festő, aki nem akar festeni, egy író, akinek esze ágában sincs írni – de ahogy olvassuk, tudjuk, hogy van „ágában”, mert leírta.
Ennél az köt le még jobban, amikor olyan könyvet kezdek olvasni, ahol a főhős nagyon hasonlít rám (vagy akarom, hogy hasonlítson). A Szerotonin főszereplője 47 éves, agrármérnök, aki „válás” közben van. Bumm.
Király András (1972) festő, Budapesten él és dolgozik. Korábbi számos művészeti, és festészeti díj mellé 2011-ben munkáival elnyerte az Esterházy Díjat. Az MMA körül kialakult helyzetre reagáló, cseles szóviccekkel tűzdelt plakátjai és a barokk vásznak képi világát idéző, különleges felületkialakítású festményei után az utóbbi években fokozatosan a geometrikus absztrakció felé mozdult el.
Szilágyi Róza Tekla
Lassan két és fél éve viszem az Artmagazin Éjjeliszekrény rovatát, én még sosem ajánlottam könyvet. Most is csak azért, mert a rovat múlt heti posztjában egy fél mondat igazán elkapta azt az érzést, ami bennem is mocorog az önszántamból bevállalt otthonmaradós napokban. Ariel Helyes, aki már bokáig a koronavírusos napokban járva kapta meg a felkérésemet, ezt írta: „ezekben a mostani időkben van valami fontos esetlegesség, és a tárgyaink, köztük a könyvek, hirtelen a nyakunkon maradtak, ahogy megszűntek a hétköznapok körülöttünk”.
Az elmúlt időszakban sokat bosszankodtam a helyzetet szépíteni próbáló szövegírói húzásokon: „végre lesz időd olvasni”, „belekezdhetsz az összes könyvbe, amire eddig nem volt időd”. Azért bosszankodtam, mert szeretném azt hinni, hogy az én életemben nem az vitte el az időt az olvasástól, hogy ki tudtam menni a szabadba, találkoztam a barátaimmal vagy éppen bejártam a szerkesztőségbe dolgozni. Másrészt pedig alapvetően most sem arról van szó, hogy mi mindannyian, otthon maradók, eldobjuk a munkát és belekezdünk egy nagy közös nyaralásba. Sokan – azon szerencsések, akiknek még van milyen munkát otthonról végezniük – a konyhában, nappaliban, teraszon megejtett nagy mélázásokkal tűzdelt munkanapok közepette ugyanúgy igyekszünk produktívak maradni és a megváltozott, első napokban kényelmesnek, majd egyre inkább irreálisnak tűnő szituációban hatékonyan folytatni a feladatainkat.
Ahogy teltek az otthon lézengős napok, rájöttem, hogy meglepő módon számomra éppen ebben, a nagy olvasási szabadságnak kikiáltott helyzetben vált egyre nehezebbé az elmélyült olvasás (innen küldöm minden elismerésem azoknak, akik most vágnak bele az Ulysseshez hasonló nagyobb kihívásokba – meséljetek, hogy csináljátok). Annak ellenére vált nehezebbé az olvasás, hogy minden nap szemeztem a szekrényemen felgyülemlett könyvhalommal – válogatott izgalmak, évek óta vadászott obskúrus dizájn- és művészetelméleti kiadványok, romantika korabeli szerelmesek és pikírt kortárs főhősök vártak, elég lett volna egy könyvet felemelnem a halogatásaimat megtestesítő halomból. Szóval tényleg éreztem: itt vagyok én, összezárva az összes tárgyammal, köztük könyveimmel, a bölcsész lélekben mantrázott szépen csengő olvasási ígéretek mégsem tudják legyőzni az egyszerű tényt: most túlságosan szétszórt vagyok olvasni.
Az első megnyugvást egy igazi realista nagyregény klasszikus, Balzac Elveszett illúziókja hozta meg. Édesanyámtól kaptam évekkel ezelőtt, csodaszép, bőrkötéses példány, elmondása szerint hosszú ideig vadászta, mire rátalált a neten. Majdnem két évig feküdt a halom alsó szegmensében, kinyitva cseppet el is szégyelltem magam a kedves ajándékozó üzenet végén olvasható dátumon: 2018. augusztus. Habár a könyvet éppen azért halogattam, mert azt képzeltem: mértéktelen türelem kell egy hasonló regényhez, most mégis Balzac szereplőinek sokszor a realista regény stílusából adódó túlságosan részletes és kedveskedő leírása, a nemesi, polgári és munkás rétegeket képviselő karakterek néhol indokolatlanul cizellált párbeszédei voltak az első írott szavak, amik igazán lekötötték a figyelmem. Sőt éppen olyan karaktereket szerettem meg, akiket – ha minden saját magam által ismert tulajdonságom tükrében ítélek – bizonyosan ferde szemmel, két lépés távolságból kellene méregetnem. Szóval ha karakterrajzról van szó, Balzac tudja a dolgát – annyira, hogy Lucien monológjainál sokszor még édesapámnak is kinyomtam a telefont, amit szökőévente egyszer szoktam megtenni és biztosan nem olvasás okán.
Balzac mellett mostanában csak a rövidebb könyveknek van esélye – azok, akiknek sokszor kifejtettem a „könyvet nem a hossza alapján ítélünk” gondolatmenetet, üzenem: nyertetek. Darian Leader: Why Can’t We Sleep? Understanding Our Sleeping and Sleepless Minds könyvét egy nyári nagyon lelkes olvasás után lapoztam át újra a héten. Reméltem, hogy az ismerős gondolatmenetek között találok valamilyen választ az új keletű problémámra: az önkéntes otthonmaradás és lelki nyugalom megőrzésének idejében pontosan mennyit is indokolt aludni? És vajon elmúlik-e az az évek óta tartó intenzív érzésem, miszerint az alvást sokszor a 24/7 vágyott produktivitásom és kreativitásom (mondjuk ki: termelésem) akadályaként élem meg?
És pont a Darien Leader-könyvről jutott eszembe egy másik füzetem, amit nagy érdeklődéssel, de zsigeri kritikussággal olvastam. A Louis Vuitton és Off-White guru, a dizájnerként ismert Virgil Abloh Harvard University Graduate School of Designban tartott előadásának könyvesített verziója. Ő az előadás egy részében – sok megkérdőjelezhető rész van, de tény, hogy érdekes témákat feszeget – éppen arról beszél, hogy milyen jó érzés nem perfekcionistának lenni, mert így párhuzamosan sok dologba is belevághat, talán anélkül is, hogy azok befejezésére kényszerítené magát. És hogy mi a legjobb ebben? Jóízűen tud aludni éjszaka.
Ha teljesen nem is értek egyet ezzel, az biztos, hogy az elmúlt időszakban én is csak szemezgettem a könyvespolcomról és éjjeliszekrényemről – inkább könyvek közötti összefüggésekkel szórakoztattam magam, mintsem egy-egy adott könyv szétszálazásával. És bevallom őszintén, régen volt ilyen, szórakoztatóbb is, mint gondoltam.
Sziasztok korábbi válaszadók, ezúton is mindenkinek nagyon köszönök mindent!
Ariel Helyes
Mindenki máshogy olvas, és én a magam részéről azt hiszem, egy „rossz” olvasó vagyok. Folyton több könyvet olvasok egyszerre, sokat félrerakok, újra előveszek, másokat be se fejezek. Emellett esténként ritkán vagyok otthon, viszont rengeteget megyek ide-oda, így aztán a könyvek velem utaznak körbe-körbe, amíg végül abszolút tarthatatlan állapotba nem jutnak. Olyankor általában befejezés nélkül felrakom a polcra vagy elajándékozom őket.
Általában azt tartom, hogy könyvekhez felesleges túlságosan ragaszkodni, és a legtöbb örömet épp azok tudják okozni, amik véletlenül jönnek szembe, csak azért, hogy aztán eltűnjenek. Most pénteken bezárt az egyetem (végre! Akit érdekel az e körüli balhé ajánlom az @rca_painting oldalát Instagramon és a jelenleg is aktív petíciót) és vele a műtermeink. Én önkaranténban vagyok a barátnőm lakásában, egy csomó cuccal, amit kimenekítettünk, hogy tudjunk tovább dolgozni ezalatt a ki tudja meddig tartó időszak alatt.
Ezekben a mostani időkben van valami fontos esetlegesség, és a tárgyaink, köztük a könyvek, hirtelen a nyakunkon maradtak, ahogy megszűntek a hétköznapok körülöttük. Így hirtelen nekem is lett állandó könyvespolcom, egy halom ennek a frissen stúdióvá változott lakásnak az egyik sarkában; viszonylag esetleges találkozása könyvtári könyveknek, amit még épp nem tudtam befejezni és rajtam maradtak, kölcsönkért köteteknek, amiket nem tudtam visszaadni, mert az illető egy lezárt városban találta magát a világ másik felén, és néhány saját kötetnek, amit egyébként a műteremben tartok.
Lázár Dóri
Ó, kedves „lóbetörő trósz és ércinges akháj daliák + asszonyok”!
Olvassatok bármit! Mit is ajánlhatnék? Egyszerre több mindent! Akármit! Kötelezők röviden
4.: „Estragon és Vladimir ismét azon tanakodnak, hogy most mit csináljanak.”
Tömör, velős olvasmány.
“De értsd meg ha kiáltozok – – (…)
Hát jöjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!”
A zuglói Zelk Zoltán lehet remek olvasmány, ha az ember verskedvelő.
Most a fejemben éppen egy kelet(?)-közép(?) európai emigráns sirám, a Gogoldiszkó
szól, eszelős a buli! Rövidke regény 2015-ből, az egzotikus Észtországból, Paavo Matsin
tollából/klaviatúrájából. A legelhíresültebb pop idézet belőle:
„A kupleráj szent dolog, de ha a kuplerájt szentelik, na, akkor aztán tényleg kupleráj van!”
Nem tudok észtül sajnos, de nagyon szép magyarul a szöveg, nem hangzik semminek, by
Lengyel Tóth Krisztina.
„Most már végképp nem ért semmit. – Hagyjátok abba!“ – ezt meg már Devecseri Gábor, az Íliász fordítója kéri a Bikasiratóban. Ő is csodás figura!
„Az Íliász a világirodalom egyik legtöbbet emlegetett alkotása.” – állítják a
hangoskönyv.net-en. Akkor azt ajánlanám leginkább, hisz ennyi ember fecsegése nem
tévedhet, nemde?
Az Íliász mókás elnevezésű nyolcadik énekében, A félbehagyott harcban a Magyar
Elektronikus Könyvtár hangoskönyvében vaddisznó is van, ha kellene, hallani, ahogy
lapoz az olvasó, és akkor olvasni se kell!
Ez a péntek esti éppen éjjeliszekrényem.
Szombat Éva
Vincent Price: A Daughter's Biography by Victoria Price
Vincent Price egy színész volt, aki a negyvenes években kezdte a karrierjét, de a legismertebb a hatvanas években lett egy csomó gótikus horrorfilm főszereplőjeként, az utolsó filmszerepe pedig az Ollókezű Edwardban volt. Igazi camp figura volt, aki sokszor nagyon gonosz embereket játszott, de mindig látszott rajta, hogy közben nagyon élvezi, és mindig egy nagyon szórakoztató ember benyomását keltette, akinek a jelenléte engem mindig fel tud vidítani. Rengeteg filmjét láttuk már, úgyhogy érdekelt a magánélete is, ezt az életrajzot a lánya írta, az elején máris kiderült, hogy Price nagypapája fedezte fel a sütőport!
H.P. Lovecraft: Onnan túlról
Lovecraft minden jel szerint egy szörnyű ember volt, de horrort tudott írni. Lefekvés előtt mindig olvasok pár oldal iszonyatos rettegést és elmondhatatlan borzalmat.
Babarczy Eszter: A mérgezett nő
A fenti két könyvet hónapok óta olvasom, de Babarczy könyvét két nap alatt elolvastam. Tanított az egyetemen, a jelenléte sokáig megmaradt bennem, ez a könyv pedig segített az akkori Babarczy Esztert visszamenőleg is megérteni. Két nap alatt olvastam el, de egyáltalán nem könnyű olvasmány, nem ajánlom lefekvés előtti kikapcsolódáshoz, de ahhoz igen, ha meg szeretnénk ismerni egy női psziché legrejtettebb zugait.
Kútvölgyi-Szabó Áron
Bár a nemrég befejezett lakásfelújítás miatt egyelőre nincsen kimondott éjjeliszekrényem, de valószínűleg amúgy sem használnám, mert nekem inkább a fotel és a kanapé kötődik az olvasáshoz, mint az ágy. Úgyhogy közvetlenül a könyvespolcról szoktam csemegézni, abszolút attól függően, hogy aznap épp milyen ingerek halmozódtak addigra fel bennem – „sósra édeset, édesre sósat“ alapon.
Ha túl sok politikai cikket olvastam már, akkor mostanában leginkább Krusovszky Dénestől az Akik már nem leszünk sosemet veszem le, vagy a még mindig be nem fejezett Nádas Párhuzamos történetek második kötetét, esetleg Bartis és Kemény beszélgetését (Amiről lehet). Ha viszont aznapra még nem telítődtem hírekkel, de a fragmentált inputok helyett valami átfogóbbra vágyom, akkor mostanában Dorosz Dávid Az idő szorításában című, frissen megjelent könyvét vagy ebookként Timothy Snyder A szabadság felszámolását folytatom telefonról.
Ha pedig egyik sem működne, akkor van 2-3 teljesen más hangvételű kötet, ami szóba kerülhet a spektrum látszólag „szórakoztatóbb“, de ismeretterjesztő feléről, például Dean Burnett Az idióta agy vagy Hans Rosling Tények című könyve, illetve a nemrég elkezdett Semmi nem igaz, bármi lehetséges Peter Pomerantsevtől. S bár az ő legfrissebb könyve (This is not propaganda: Adventures in the War Against Reality) már talán a szakirodalom kategóriájába esik, de ennek ellenére valószínűleg akkor is elolvasnám, ha épp nem lenne rá szükségem a doktoris kutatásomhoz.