A Lear asztala

William Shakespeare: Lear király

Topor Tünde

Sajnos a fotókon nem igazán érzékelhető, hogy nagyon erősen lejt a színpad a Lear királyban. Mindjárt ránk csúszik a hatalmas asztal, ami kerek ugyan, de úgy ül körülötte a 13 szereplő, mintha az Utolsó vacsorát néznénk, ami egyébként ugyanígy kicsit magasabban van. Itt Pesten mi, a nézők ugyanúgy nézzük (mondjuk csak ha nem az erkélyre szól a jegyünk) hogyan ebédelnek egy másik világban, mint ahogy Milánóban a turisták, vagy ahogy valaha a Santa Maria delle Grazie kolostor szerzetesei.

Erős látvány-felütés, ami azonnal még tágabb dimenzióba, még egyetemesebb kontextusba helyezi a birodalmát három lánya közt felosztani akaró király népmesei motívumát. Aztán amit az egyik kezével ad a látvány, azt a másikkal vissza is veszi, mert ha fejben helyreigazítjuk az eltúlzott arányokat, akkor egy lepusztulófélben lévő polgári ebédlőben, sőt a sok ajtó miatt inkább egy hallban vagyunk, a polgári lakásoknak abban a legidegesítőbb képződményében, amin mindenki ugyanúgy állandóan átjár, akárcsak a Kárpát-medencén. Az egyetemes jelentőségű történet tehát ide helyeződik, a mi kispolgári, színházbajárós közegünkbe, egy olyan pesti bérházba, ahol nem sikerült a lakógyűlésen megállapodni a közös költség emeléséről, hogy abból aztán meg lehessen javíttatni a tetőt, és meg lehessen szüntetni a beázást. Visszatérve a ferde síkokhoz, módosított arányokhoz: ezek jó eszközei annak, hogy a néző érzékelése összezavarodjon, és még jobban kibillenjen abból a biztonságérzetből, aminek időleges elvesztéséért éppen itt ül, kifizetve a színházjegyét. Így csak nézi azt, csak kis ízelítőt kap abból, amit a spanyol polgárháború ideje alatt néhány különlegesen kialakított börtönben a foglyoknak igazán át kellett élniük: egy Alphonse Laurencic nevű szlovén származású francia építész, képzőművész ugyanis olyan cellákat tervezett a köztársaságiak megbízásából, ahol semmi sem volt derékszögű, lejtett az ágy, a padlóból is geometriai alakzatok nőttek ki – az egész olyan volt egyébként, mint egy konstruktivista kép, csak három dimenziósan. A falakra Kandinszkij és Klee inspirálta mintákat festett, de volt olyan cella is ahol Bunuel Andalúziai kutyájából vetítették azt a jelenetet, amikor egy pengével elvágnak egy (ökör)szemet. De nemcsak ez a motívum rímel a Lear király cselekményének brutalitására hanem az is, hogy Laurencicet később kivégezték a francoisták, az pedig a rendezés humoraival cseng össze, hogy állítólag a konzervatív gondolkodású falangisták kibírhatatlanul szenvedtek ezekben a cellákban, miközben az egymást is néha bebörtönző anarchisták sokkal jobban tűrték, hogy megfosztották őket az érzékelésük biztonságát adó támpontoktól (köszönet Sugár Jánosnak, hogy minderre felhívta a figyelmet egy, a művészet és a bűn közötti átjárásokat taglaló Tilos rádió-adásban).


Fotó: Dömölky Dániel / A Radnóti Színház jóvoltából

A nagy asztal egyébként nemcsak étkezésekkor játszik, hanem annak metaforájaként is funkcionál, hogy milyen beszorított közegben kell a történet szereplőinek működniük. Asztal alatt, vagy székekből házat építve kell előadniuk a jeleneteket, mint ahogy a gyerekek játszanak, de az érzet nem az, hogy bevonódtunk valami szép fantáziavilágba, hanem előjönnek a rossz gyerekkori emlékek, amik arról szólnak, hogy nem vagyunk a magunk urai, és sem a korlátainkkal, sem a lehetőségeinkkel nem vagyunk tisztában. És életünk végén ugyanebbe az beszorítottságba jutunk vissza, még akkor is, ha a gyereklét idealisztikus vonásait hordozó gyerekünk visszatér értünk, mint valami megváltó.
Annál a képnél, amikor a halott Cordéliát játszó Sodró Elizának hosszú-hosszú percekig kell az asztalra hátrahanyatlottan feküdnie a női nézők valószínűleg erősebb impulzusokat kapnak, és nemcsak a testhelyzet kényelmetlenségét élik át, hanem azt a fajta szexuális kiszolgáltatottságot is, amit mondjuk Marcel Duchamp Étant donnés (Adva van, 1946–1966) című utolsó művét nézve érezhetünk. Szentjóby Tamás egyik művében párhuzamot von az Étant donnés ajtóra fúrt lyukon át megleshető nője, és egy Maulbertsch-festmény, a Krisztus az olajfák hegyén főalakjának testtartása között. Szentjóby direkt összefüggést is feltételez a két mű között, mert Duchamp járt Münchenben, ahol ez a Maulbertsch kép található, és láthatta is akkor a művet. Szentjóby a két kép reprodukcióját egymás mellé helyezve létrehozta saját művét, ami a 65. Artmagazin címlapján szerepelt. (A műről később hosszú tanulmányt közöltünk: Duchamp St.Turba színe előtt. Marcel Duchamp és Szentjóby Tamás „művészetének” metszete).
Én nem gondolom, hogy attól, hogy Alföldi Róbert esetleg láthatta ezt a címlapot, a rendezésében az utolsó kép a Szentjóby-mű hatását mutatja. De azért lehet. Már csak azért is, mert a fotógyűjteményét ismerve, amit kb. két éve lehetett látni a Mai Manó Házban, ő fokozottan érzékeny mindarra ami az emberi testtel történni tud. Akár kínjában, akár mást nem találva, akár felszabadítólag használja valaki kifejezőeszközként, akár a sajátját, akár másét. És arra is képes, hogy mindezt mindkét nem szempontjából, egyszerre tudja átélhetővé tenni. Mert a hátrahanyatló Cordéliával szemben, tulajdonképpen az erőszakoló pozíciójában Lear áll, a saját apja, ami ugyanolyan komplex képzeteket eredményez, mint a Szentjóby-mű, arról nem is beszélve, hogy a halott lánya fölött álló apa éppen a Pietá-motívum ellenkező nemű verziója.

 

William Shakespeare: Lear király
Radnóti Színház
Rendezte: Alföldi Róbert
Díszlet: Menczel Róbert

Következő előadások:
2018. április 4. 19:00
2018. április 20. 19:00
2018. május 29. 19:00
 

full_004919.jpg
„CSAK OLYAN MŰVEK VANNAK NÁLAM, AMIKBEN MAGAMRA ISMEREK”

Az Alföldi Róbert fotógyűjteményéből rendezett kiállítás megnyitóján nagyjából lehetetlen volt beszélgetni vele a tömegtől. Utána hosszabban külföldön rendezett, mi pedig szerettük volna személyesen kérdezni. Ez sokáig reménytelennek tűnt, de aztán mindenki felderült, mert átutazóban két ország között adódott egy szabad óra Budapesten. Kíváncsiak voltunk, kell-e ahhoz színházi múlt, hogy rezonáljon a képek teatralitására, hogy számára milyen az a szabadság, amit a műveken érez, hasznos-e a színházi tapasztalat a műtermekben, miért hiányzik kép a gyűjteményből, illetve hogy bulizott-e akkoriban az FMK-ban.

full_004925.jpg
DUCHAMP ST.TURBA SZÍNE ELŐTT

A kiindulópont a legutolsó metszet, ami egyúttal a legfrissebb oltvány is, vagy ha tetszik, egy olyan mutáns montázs, amely egymás mellé helyezi St.Auby Tamás, Marcel Duchamp, Franz Anton Maulbertsch és Jézus Krisztus munkásságát. A montázs fizikai dimenzióit tekintve nagyjából képeslap méretű, alkotója St.Turba Tamás, aki a műnek 2010-ben a Duchamp auf dem Ölberg (Duchamp az Olajfák hegyén) címet adta.