Tányérok, otthonkák, énkép
Szabó Eszter Ágnes: Budapest blue – a város, ahol élek című kiállítása a Ferencvárosi Pincegalériában – megnyitószöveg
A cseréptányér egyidős a civilizációval, és a tányér a terített asztal lényegi eleme, az étel hordozója. Sokunk számára ma már annyira evidens, hogy rendszeresen étkezünk, és tányérból eszünk, hogy nem tulajdonítunk neki jelentőséget (rá se hederítünk), és ma már ritkán ünnepi az a pillanat, amikor asztalhoz ülünk. A civilizáltnak tekintett körökben többnyire már csak a gyerekek esznek figurálisan festett tányérból, noha a tányér jelentős szerepéből következően festenek rá már évezredek óta különféle motívumokat. Nagyon nem mindegy tehát, hogy mi van a tányéron. Ezek felemlítésével csak arra mutatnék rá, hogy miért hat annyira mélyen Szabó Eszter Ágnes munkája a maga páratlan ábrázolásaival. Már a falusi kultúrában is elválik, a nézésre és az evésre való tányér. Nem hétköznapi a díszített, festett tányér, különlegesebb, ha figurális rajta az ábrázolás és még inkább, ha életképi jelenet van rajta, a kritikai ábrázolás pedig egyenesen rendkívüli. Márpedig SZEÁ tányérjain pillanatképek vannak társadalmi, politikai életünkből. Ezek a képek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek alól nem bújhatunk ki, állást kell foglalnunk velük kapcsolatban.
Sínek mellett alvó apa és fia, 2015 Fotó: Tóth Gábor és Syporca Whandal Forrás: Szabó Eszter Ágnes jóvoltából
A legaktuálisabb (és korántsem megnyugtató) képeket a művész olyan tárgyakra teszi, amelyek a nyugalomnak és biztonságnak nem csupán jelképei, hanem hordozói is, lévén az az élet legbanálisabb, nélkülözhetetlen, voltaképp legalapvetőbb cselekvéséhez kialakított, szokásokkal körbefont tárgy, az állandóságot képviseli, minthogy benne az elemi lét elválaszthatatlanul összenőtt a civilizációval és urbanizációval.
Ma, a képek elektronikus előállíthatóságának, sokszorosíthatóságának és terjedésének korszakában aligha állítható bármely image-ről, hogy szokatlan volna, Szabó Eszter tányér-képei mégis azok, köszönhetően elsősorban a médium és a témaválasztás ütközéséből adódó élesen provokatív hangnak. Továbbá a címnek – azaz a téma megnevezésének, mely rendre ironikus és fájdalmas, vagy fájdalmasan ironikus; akár a sors, akár az alkotói önkény találja fel, és nem utolsó sorban a megfogalmazás-módnak, azaz a sajtófotó-szerű, a kerámiatányér műfajához alkalmazkodón átírt ábrázolásnak. Itt a kék monokrómia nemcsak egy koncentrációt segítő vizuális aszkézis volna, hanem némileg ironikus becsatolás is – az évszázados globális kultúrába, amennyiben ezt a technikát, az ún. „delfti fajanszot” Hollandiában a kínai porcelán pótlékaként azért kísérletezték ki, mert e keleti áru iránti növekvő keresletet a csökkenő export nem tudta kielégíteni. De a tányérságtól függetlenül is igen felforgatóak a képek, melyet csak fokoz az Ilauszky Tamás-féle festőiség, amint a snapshot-, kompozíciókon hajléktalanok, menekültek jelennek meg: Ételosztás az aluljáróban (2015), Embercsempész-furgont elkapó rendőrök (2015 május) Szelfiző menekültpár – ezek szögesdrót keretben, popsztár megváltó szerepben: Kerékbilincs miatt síró budapesti lányt vigasztaló Antony Kiedis (2016), de nem kevésbé meghökkentő a szépségipar áldozataként megjelenített arc: Bajuszgyantás önarckép (2016). És e téma átvezet a következő tárgycsoporthoz.
Kerékbilincs miatt síró budapesti lányt vigasztaló Antony Kiedis (2016) Fotó: Tóth Gábor és Syporca Whandal Forrás: Szabó Eszter Ágnes jóvoltából
Néhány tárgynak még a neve is kiütést okoz: otthonka. Viselet nők számára – gondolom – háztartási munkák végzéséhez, amolyan munka-, vagy háztartási egyenruha – kicsinyítő képzővel. Ez az elnevezés talán azt szándékozik kifejezni, hogy az otthonhoz – amit ugye a nő teremt – tartozik, de nem lehet komolyan venni. Nos, ilyen otthonkákra vagy változatos tarkaságú otthonkák anyagára hímezte SZEÁ további egyforma, sematikus önarcképeit – mintegy pecsétet, ami beleolvad vagy virít a textilen, amelyeknek új és új értelmezést adnak a melléjük varrott szomorú feliratok: „munka közben nem érek rá magammal foglalkozni”, „tartós figyelem”, „Jó leszek még valamire”, „Magam”, „Past continuous”.
A többi, részben korábbi munka e két csoport által felvetett kérdéseket árnyalja tovább: a menekülés problémáját a HINTS-el hímzett párna 2004-ből, további női szerep-kérdéseket egy háziasszony-kommandós Szuperhős hímzéssel, pókemberes szatyorral, végül a szépség- és szexipart egy nyomott-mintás póló átalakítása figurázza ki.
Szuperdzsörzé, 2015 Fotó: Tóth Gábor és Syporca Whandal Forrás: Szabó Eszter Ágnes jóvoltából
A művészt évtizedek óta foglalkoztató problémák szeretágazóak ugyan, mégis összetartoznak, hiszen a társadalmi egyenlőtlenségek szegények és gazdagok, kitaszítottak és letelepedettek, férfiak és nők között hasonló struktúrájú elnyomás és kizsámányolás különböző megjelenései, és többek között ezt teszi láthatóvá SZEÁ azzal a következtességel, amellyel ezeken dolgozik, és azzal is, ahogyan ezeket a húsbavágó eseteket egymás mellé sorolja. SZEÁ a mítoszokat kiforgatja, az előítéleteket nevetségessé teszi, szóljanak azok a kitalált női szépségről, sztárokról, vagy menekültekről, akiknek a „többség” megszabná, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálniuk (pl. szelfizni, azt nem).
Itthon és Otthon, SZEA feat. Hints Institute for Public Art, 2004 Fotó: Tóth Gábor és Syporca Whandal Forrás: Szabó Eszter Ágnes jóvoltából
A hímzés és szöveg-hímzés már jól ismert nőművészeti stratégiák. SZEÁ önarcképeit – az önreflexió helye – távol a magasztosság leghalványabb árnyaitól épp otthonkákra varrja. Mikor azt hihetnék, hogy már túl vagyunk a feminizmuson azzal, hogy néhány nő hozzátapadt az üvegplafonhoz, SZEÁ tovább dolgozik a feminizmus befejezetlen projektjén. A művész-egyéniség, az ún. kifejezés sem különösebben érdekli – erodálva így annak mítoszát is – a koncepció ugyan az övé, de a munka közös: Lublóy Zoltán korongozza, vagy önti formába a tányérokat, Ilauszky Tamás festi rá a képet, és nem azért, mert SZEÁ megveti a kézimunkát, hiszen tudjuk, ő nagyonis dolgozik saját kezével, pl. akkor is, amikor ready-made otthonkákat alakít át. Ami fontos, az az alkotás maga (úgyis mint folyamat és úgyis mint tárgyiasult eredmény), a tárgy közös kialakítása, és az, amit a tárgy maga körül létrehoz. Amilyen gondolatokat generál a kitalálástól a megvalósításon és kiállításon át a befogadásig.
Az ilyen megvalósulás velejárója, hogy SZEÁ könnyedén jár át a számára láthatalan falakon az ún. képző- és iparművészet, magasztos és populáris, nemes és közönséges, férfias és nőies, tragikus és komikus között. A kiállítás címéhez való visszacsatolás azonban visszavesz az optimizmusból: a „blue” utalhatna ugyan csupán a kék festésre, ahogy a „Budapest” a reprezentált szereplők és események terepére. A folytatás, „a város, ahol élek” azonban arról győz meg, hogy kevésbé egy színről, mint inkább egy helyszínről van szó, amelyben a humoros megfogalmazások ellenére korántsem vidám történések zajlanak.
Szabó Eszter Ágnes: Budapest blue – a város, ahol élek
Helyszín: Ferencvárosi Pincegaléria
Időpont: 2016. szeptember 28. – 2016. október 29., kedd-szombat 10.00 – 18.00