Gold und Liebe III. – Mesék mutánsoktól
Beszélgetés Tina Kulttal és Várnai Ágnessel kollaboratív történetmondásról, kortárs sámánokról és körkörös narratívákról
A (New) Constellation, vagyis a T(n)C Várnai Ágnes és Tina Kult 2017-ben alapított együttműküdése. A Bécsben élő művészek a legkülönfélébb médiumokban dolgoznak, beleértve a virtualitást, a 3D szobrokat vagy a divattervezést. A T(n)C különböző diszciplínák ötvözésével kapcsolja össze a digitális és fizikai realitásokat és teremt immerzív installációs szituációkat; az együttműködésen keresztül keresi a kollektív történetmesélés határtágításának területeit.
Tina Kult (1991, Semipalatinsk) Bécsben élő médiaművész. Digitális művészetet tanul a bécsi Iparművészeti Egyetemen, egy vendégévet töltött az UdK Berlin kísérleti film osztályánál. Különféle médiumokkal kísérletezik, mint a virtuális realitás, a 3D és az animáció. Munkáit többek közt a bécsi Kunstraum Niederösterreich (2018) és a Krinzinger Projekte (2017), valamint az Art+Text Budapest (2017) állította ki.
Várnai Ágnes (1990, Dunaújváros) 2017-ben diplomázott a Bécsi Iparművészeti Egyetem divat szakirány mesterszakán. Munkáinak gyakori témája korunk rejtett mítoszainak feltárása. Ezek a narratívák olyan hétköznapi rituálékhoz kötődnek, melyek egy társadalmi közegben, fogyasztási szokásban vagy választott életmódban gyökereznek. Az elmúlt években munkáit többek között a budapesti Knoll Galériában a Kunstraum Niederösterreich-ban és a belgrádi U10 galériában is bemutatták. Várnai 2018-ban tagja lett a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületének. Ugyanebben az évben részt vett egy 3 hónapos rezidencia-programon a németországi Pforzheimban.
Molnár Ráhel Anna: Mesélnétek arról, hogy kezdtetek együtt dolgozni, és mit jelent számotokra a kollektíva, amiben együtt léteztek?
Várnai Ágnes: 2017-ben találkoztunk először, amikor még mindketten az Angewandtén tanultunk. Én a divat szakon voltam végzős, de ekkoriban már nagyon belefáradtam a szakunk merev szabályaiba. Csinálni akartam egy videójátékot a diploma-kollekciómból, ehhez a projekthez kellett nekem egy csapat. Tina a digitális művészeti szakon tanult, ismertem az animációi stílusát, és nagyon örültem, amikor igent mondott az együttműködésünkre. Ráéreztünk egymásra és már nem is számított, hogy az eredeti játék ötlete sosem lett kész... Azóta is együtt dolgozunk.
Mivel más-más háttérből jövünk, az elején más ritmusban és módszerekkel dolgoztunk, de az elmúlt három év alatt kialakult egy új együttműködési forma, amiben mindketten megtaláljuk magunkat. Őszintén szólva számomra ezt jelenti egy kollektíva. Mások a skilljeink, más a személyiségünk, így mindig tanulhatunk egymástól valami újat.
Tina Kult: A tanulás nagyon fontos ebben a folyamatban. Azt hiszem, egy kollektívában való létezés azt is jelenti, hogy aláveted magad egy célnak. Mindketten elhivatott emberek vagyunk, egymást is motiváljuk – részben kritikán keresztül –, hogy átlépjük a saját gondolkodásunk határait. Ez egyben nagy kaland is.
Hogy jött a nevetek: The (new) Constellation?
T. K.: Ez a név tulajdonképpen a Glue in Reality (GIR) munkafolyamata alatt jött. Egy részlet a vallásokról, azok intézményeiről, a spiritualitás marketingjéről folytatott beszélgetéseinkből. A GIR-t a mozgalmi kultúra koncepcionális elemeire építve terveztük, a The (new) Constellation pedig az általunk teremtett társadalom neve. Mi is e mozgalom követőivé váltunk. Az elején nem is gondoltunk arra, hogy kollektívát alapítsunk, egyszerűen csak logikusnak tűnt, hiszen állandóan együtt dolgoztunk.
A. V.: Úgy éreztük, hogy a jövőbeli munkáink is a GIR világában gyökereznek majd. Magunkkal akartunk vinni valamit ebből a világból. Alapvetően jellemző ránk, hogy narratív projekteken dolgozunk – olyannyira, hogy az egész munkánkat egy nagy elbeszélésként lehet nézni.
A videojáték ötletéből végül a Glue in Reality lett. A projekt kritikusan vizsgálja a kortárs kultúra életmód-trendjeit mind a fizikai, mind a virtuális térben – az e kultúrát uraló 5 különböző karakteren keresztül. Sámánokon, papokon és prófétákon. Beszélnétek erről a munkáról?
T. K.: A spirituális gondolkodás is változik, távolodik a hagyományos hitvilágoktól – főként a mi generációnk számára. Alapvetően ez motivált minket, a mondás, hogy „nem hiszek semmiben”, a „hit” fogalmának megbélyegzése. Persze a hit nem tűnt el, de változtak a prioritások és velük együtt a spiritualitáshoz való viszonyunk és a napi rituáléink is. Mégis miben hiszünk? Milyen tevékenységeket kapcsolhatunk ma a hit fogalmához? Minek szentelünk időt és figyelmet? A GIR-ben ilyen kérdésekkel foglalkoztunk. Például azzal kapcsolatban, hogy mi az egészséges, vagy mennyi időt tölt valaki azzal, hogy az emésztéséről gondolkodik.
A szépségipar szintén jó példa – milyen szépségideált követsz, és mit vagy hajlandó megtenni, hogy a közelébe érj? Mit teszel, hogy „jól érezd magad a bőrödben”? Ezek általános példák, de rengeteg hasonló trenddel és ideológiával foglalkoztunk. Az egészet leszűkítettük néhány olyan témára, mint az adat, az étkezés, a szépség, a tőke és a gyűjtögetés. A projektben a különböző trendek prófétái is mint mozgalmi idolok jelennek meg, ezek a trendek pedig összekapcsolódnak: együtt alkotnak meg egy életmódot, amivel az ember azonosítja önmagát; másrészt nagyon erősen kapcsolódnak a közösségi médiához. Ezeken a platformokon bárkinek lehetősége van a tudásmegosztásra, és bárki és bármi vezetővé válhat. Egy vezetőnek pedig követői vannak.
A. V.: Azt hiszem zavarosnak tűnhet, hogy mi is tulajdonképpen a GIR sorozat. Hat multimédia-installációt készítettünk ezen a koncepción belül, amelyek mindegyike egyszerre jelenik meg a fizikai és virtuális térben. A fizikai installáció fontos része egy falrész, amit triggerként használtunk – a virtuális világra nyíló ajtóként. A látogatók le tudták tölteni az applikációnkat. Ha a telefonjukkal vagy tabletükkel belőtték ezt a trigger felületet, az AR világ (ami szorosan összefügg a fizikai installációval) is megjelent számukra. Van ebben egy együttműködésen alapuló, szinte performatív jelleg. Ahogy felemeled a telefonod, hogy megnézd a virtuális szobrokat, magasan fel kell emelned a kezed. Ez a gesztus az imák mozdulatsoraira hasonlít. Ha megfelelően viszed végig az utasításokat, a GIR digitális istenei megjelennek és beszélni kezdenek hozzád. Ez a komplexitás közben megnehezíti a munka dokumentációját is.
A munkáitokban van egy erős (és egyszerre kedves) kapitalizmuskritika is – a lineáris növekedés narratíváit vonják kérdőre. Közben mégis a hős archetipikus figurájával dolgoztok. A hőssel, aki a par excellence kiválasztott; aki megment és legyőz, aki elválaszthatatlan céljának elérésétől és egyben a narratíva kiteljesítésétől. Tehát egy alapvetően modernista karakter. Hogy viszonyultok ehhez a hős szereplőhöz?
T. K.: A GIR-ben sokkal inkább a különböző vallások és spirituális mozgalmak ikonográfiai reprezentációjával foglalkoztunk. A próféták számunkra pusztán a saját trendjük reprezentációi – se több, se kevesebb. Más szóval csakis a tömegek tekintetén és cselekedetein keresztül léteznek és tűnnek el újra, amint a követőik másfelé fordulnak. Később viszont nagyon fontosak lettek számunkra az archetípusok.
A. V.: Ezek a karakterek tényleg inkább egy ikonográfiát szimbolizáltak, mint tényleges perszónákat. De őszintén szólva én nagyon is tudok azonosulni ezekkel a torz, feloldódó, szétnyúló testekkel, a tágra nyílt, eksztatikus tekintetekkel. Van, hogy szembesülök azzal, milyen ideákat kergettem mondjuk egy héten keresztül, olyankor tényleg így érzem magam.
T. K.: Az hiszem, ez az identifikáció egyben a munka kritikus része is. Felmerül, hogy végül is mivel töltöd az idődet, mitől hittem el, hogy ez vagy az a dolog épp a legjobb nekem?
Most épp a második nagyobb munkátokon dolgoztok. Ahogy a Glue in Reality, a The Tent is fejezetekből építkezik – The Tent, The Beast, Lessons for Mutants; ez a gondolkodás az archaikus történetmondáshoz, a folklór és tündérmesék szférájához is kapcsolja a projekteket.
T. K.: A történet két szereplőről szól, akik saját disztópikus világukból próbálnak kitörni, egy mitikus helyet keresnek. Mielőtt beléphetnek erre a helyre, különböző átalakulásokon mennek keresztül. Ezekben a hagyományos tündérmesék narratív eszköztárának részletei segítik őket, míg leérnek saját testük virtuális tájaira. Az installáció ezzel a környezettel együtt mozog, a főszereplők viszont már nem a film karakterei, hanem maguk a nézők. A virtualitás és materialitás közti határokkal is játszunk. Nincsenek nagy különbségek a film és az installáció között.
Az „archaikus történetmondás” szép kifejezés erre. Először mindig nagy témákból kezdünk körözni, a beszélgetéseink során viszont egy téma gyorsan több projektre oszlik, így egy világhoz több külön munkát készítünk. Ezt mindketten imádjuk. Úgy is mondhatjuk, hogy szenvedélyes mesélők vagyunk.
A. V.: Már több mint egy éve vagyunk ebben az új fejezetben (The Tent), úgyhogy mostanra a legtöbb ehhez kapcsolódó munka kész. Ennek a projektnek egy film az alapja – amit részben Magyarországon, részben Bécsben forgattunk –, és egy nagy méretű installáció. De kapcsolódik egy kisebb fotósorozat is, (Lessons for Mutants), néhány virtuális szobor és talán egy pár print... Számunkra a The Tent egy jelenség. Az egész ötletet a hiperobjekt-élmény inspirálta. A The Tent tulajdonképpen egy érzet, ami felénk kerekedik, befolyásolja a mindennapi életünket, és ugyan térben és időben létezik, mégsem tudjuk teljességében megtapasztalni.
A történet szereplői egy kiszáradt világba születtek – a felosztások és az elveszett hit világába. Tekinthetjük egy poszt-GIR állapotnak. Az egész projekt kiindulópontja a sötét űr volt, amelybe egy ember belép, ha a hitrendszere vagy a világrendje kibillen. A filmet és a virtuális szobrokat egy online kiállításon – NEW FUTURE – mutatjuk majd be először, amit a brnói Industra szervezett. 2021 februárjában pedig a bécsi Waf galériában szervezzük meg az első nagyobb önálló kiállításunkat, ahol ezek a művek más, kisebb munkák közt lesznek kiállítva.
Meg tudjátok ragadni, milyen érzés ennek a mitikus helynek a keresése?
A. V.: Ezt a mitikus helyet én valójában azokban a ritka pillanatokban látom, amikor képes vagyok kitörni a saját viselkedési és szokásrendszeremből. Ilyenkor belépsz egy helyre, ahol csak végtelen lehetőségeket látsz. Ez nagyon intenzív élmény, ami velem csak néhány alkalommal történt meg, de mindig sötétebb időkhöz kapcsolódott.
T. K.: Én azt hiszem, hogy ezt a teret tudatosan és rendszeresen is el lehet érni. Ebben a projektben a saját részvételünk is sokkal személyesebb volt. Rengeteget beszéltünk a saját démonjainkról és a velük való találkozásokról. Ez gyakran nagyon közeli élmény volt, ami nyilvánvalóan a munkán is meglátszik.
Mondhatjuk, hogy ez az űr a két karakter végcélja is?
T. K.: Én átmeneti térként írnám le ezt az űrt. Ez a tapasztalat valamiféle teszt a bátorságról is, hiszen az önmagaddal való találkozás elég kellemetlen tud lenni.
V. A.: Mindenképpen cél, de nem nevezném végcélnak. A film valójában egy loop, ami épp erről szól.
A cikk a Summa Artium támogatásával jött létre.