Gold und Liebe VII. – Utca & Karrier
„A kollaborációk azok, amikkel érdemes foglalkozni”
Az Utca & Karrier (U&K) egy underground platform, melynek fókuszában a politika, a kultúra és a művészet állnak. Célja, hogy reprezentálja a kritikus, fiatal alkotói közeget, teret biztosítson új véleményeknek, gondolatoknak és intézményellenesen építsen intézményt. A magazin 2018-ban alakult Budapesten, azóta is folyamatosan bővülő alkotói és szerzői körrel működik. Az eddigi öt lapszámot követően (Application, Violence, Knifes, Flames és Golden Age) az U&K jelenleg a hatodik, Phoenix című kiadására készül.
Tremmel Márk: médiakutató, médiamunkás, a Független Médiaközpont munkatársa. Szabadúszó újságíróként publikált az Átlátszó, a Magyar Narancs, a Mérce és a Magyar Nemzet lapoknál.
Cserna Endre: képzőművész, kritikus. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület társelnöke 2020 decemberétől.
Kiszler Dániel: operatőr, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem média design szakos hallgatója.
Lődi Áron: képzőművész, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tagja 2020-tól.
Molnár Ráhel Anna: Mi volt a kiindulópont, hogy kezdtetek az Utca & Karrieren dolgozni?
Tremmel Márk: Felismertük, mennyire hiányoznak azok a platformok, ahol fiatal alkotók és írók szabadon megjelenhetnének. Az alulreprezentáltság probléma, és nem igazán volt, aki ezt a kezébe vette volna.
Lődi Áron: Ezt nyilván mind éreztük, de eleinte ez nem volt tudatos. 2018-ban kezdtük el összeszedni a gondolatainkat arról, hogy milyen formában jelentessünk meg tartalmakat. A közösségi része organikusan fejlődött. Az első kiadásnál ennek sokkal inkább zine formátuma volt még, mintha egy művészcsoport lennénk. Aztán valahogy összefűztük a magazin potenciáját azzal a tényállással, amit a közeg bizonyos szereplőinek alulreprezentáltsága hoz. Innen kezdtünk el mások bevonásával munkálkodni ezen. Fiatal alkotókat kezdtünk megjelentetni, bármilyen háttérrel. Az is lényeges volt, hogy a tartalom fókuszáljon és reagáljon valamilyen módokon a saját helyzetünkre Magyarországon.
Kinyitottuk külföldiek felé is, most már érkeznek be munkák Venezuelából, Kínából, Németországból, Amerikából, Hollandiából. Vegyes. A magazin nem kétnyelvű, fordítások nincsenek, viszont minden eredeti nyelven jelenik meg, ahogy kézhez kapjuk. Viszont ezek mind jól kommunikálnak a mi perspektívánkkal és reflektálnak is arra a szituációra, amiben mi élünk egy hibrid rezsim alatt.
Tremmel Márk: Érdekes volt látni, hogy a magazin külföldön jóval több emberrel rezonált. A saját kelet-európai kontextusunkból indultunk ki, de gyorsan bejöttek a nemzetközi kapcsolatok. Ezek gondolatiságukban is jól kapcsolódtak hozzánk és minőségben is magasabb színvonalat hoztak.
L. Á.: És sokkal könnyebb volt rávenni őket a közös munkára. Talán nekik kevésbé ismeretlen egy ilyen kezdeményezés. A hátterünkkel mondjuk kevésbé tudnak azonosulni, egy német grafikus nem éli át azt, amit mi magyar művészként. Az viszont csalódás és folyamatos kérdés is bennünk, hogy miért kevesebb a helyi alkotó, akit rá tudunk venni az együttműködésre. A magazin jelenleg önfinanszírozásból működik. Most, az ötödik számnál jutottunk el oda, hogy majdnem nullára jöttünk ki. Haszon nincs, és egyelőre a szerzőknek sem tudunk fizetni.
Cserna Endre: Az intézményi hiányosságok motivációként is szolgáltak. Ha valaki bekerül ebbe a közegbe és intézményrendszerbe, megjelenik egy törekvés, hogy legyél aktív és láttasd magad. Ellenben nincsenek intézményi lépcsőfokok erre. Nincs egy folyamatossága a munkád bemutatásának, hiányoznak a fórumok. A MOME-n a legnagyobb aktivitás, amit el tudsz érni, hogy lesz veled egy interjú a designissón. Amit szintén hallgatók működtetnek. Sok pozitív visszajelzést kaptunk rögtön – nem feltétlen a mi korosztályunkból – azzal kapcsolatban, hogy milyen fontosak az alulról szerveződő platformok. Bennem viszont folyamatosan kérdés, hogy miért sokkal nehezebb megtalálni azokat az embereket, akikkel folyamatos aktivitásban lehet együtt dolgozni a közegünkben. Sokakban van egy görcs, ami a szabad kreativitást gátolja, visszatartja.
Molnár Ráhel Anna: Magyarországon a helyi szerzők behálózása azt hiszem, a nagyobb magazinok számára is nehéz. A mi korosztályunkból úgy tűnik, egyébként is nagyon kevesen írnak, ezen belül pedig egy újabb, még kisebb metszet az, amiben valaki az ismert intézményeken, kulturális magazinokon kívül képviseli magát íróként. A nemzetköziséggel kapcsolatban pedig az is meghatározó, hogy a független zine- és kiadványkultúrának talán eleve több példája működik egymás mellett, de esztétikájában is képvisel az U&K egy olyan irányt, amihez könnyű globálisan kapcsolódni. Mint egy generációs trend.
L. Á.: Az írók hiánya két feladatot is hoz számunkra. Egyrészt aktívan, folyamatosan keresni kell a szerzőket. Ilyen szempontból ez egy kutatómunka, hogy előszedjük az intézményekből – most főleg egyetemekre gondolok – az embereket. Másrészt az is feladatunk, hogy okot adjunk nekik a megjelentetésre. Hiszen nem ivódott be a szellemiségükbe, hogy megéri dolgozni egy ilyen kis projektnek. A láthatóságunk nem olyan végtelen, de azért nem is rossz.
T. M.: A formátum is ezt próbálja kommunikálni. Viszonylag hamar elhatároztuk, hogy egy tartalmilag is koherensebb magazin formát tartunk.
L. Á.: A trendiséget rá lehet sütni a magazinra, de ez cserébe nem baj, hiszen merhetünk trendi lenni abban az esetben, ha tartalmilag is tartunk egy színvonalat.
Molnár Ráhel Anna: Én a vizuális trendet inkább abból a szempontból értettem, hogy a saját művészeti munkátok esztétikája nyilvánvalóan hatással van a magazinra is. Ez pedig szűrőként is működik – olyan szerzők, témák, attitűdök jelennek meg, ami ehhez a típusú művészethez kapcsolódni tud. Talán nem korstílus, de generációs szinten meghatározó és globálisan jellemző esztétika és látásmód.
L. Á.: Nem kell feltétlen elhatárolódni a korstílus fogalomtól sem. Talán még jobb is ezt használni. Vannak bizonyos kérdések, amik egységesen felvetődnek egy generációban. Ezek nem annyira lokális problémák, mint ahogy azok sem, amiket a magazin hoz be. A törekvés, hogy legyen egyensúlyban a tartalom és a külalak, oda vezetett, hogy jött egy váltás az ötödik kiadványunknál. Tényleg látszik a változás az első négy és a mostani között, mert talán a legutóbbinál találtuk meg leginkább ezt a hangot.
T. M.: Igen, ekkor vált tárggyá. Nemcsak a valóságos dimenzióit tekintve, de egy nagyon konzisztens és koherens munka lett.
Molnár Ráhel Anna: A következő kiadás lesz a Phoenix. Hogy választjátok a tematikákat? Hogy születnek ezek a fogalmak és hogy fejtitek vissza a tartalmakat?
Cs. E.: Ez szinte véletlenszerű. Az egész így is kezdődött el. Volt egy év, amíg tulajdonképpen nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk, flesseltünk azon, hogy mit lehetne csinálni, bennünk is éltek a görcsök. Kevesen írnak, mert az az alaphelyzet, hogy az elméletis írjon szöveget, a fotós fotózzon, a színész színészkedjen – alapvetően gyanús, ha valaki kilép a saját közegéből. Szerintem izgalmas lenne, ha több a fiatal kortárs művészettel foglalkozó alkotó publikálná írásban is a gondolatait, meglátásait vagy próbálná ki magát adott esetben más területeken, mint amit egyetemen tanult. Az a hozzáállás, hogy a kultúra lehet nyitottabb, interaktívabb és kísérletezőbb dolog, amiben nem kell magad szerepekhez kötni, itthon ritkán jelenik meg. Hogy pozitív példát is mondjunk, a T+U-nál (Technologie und das Unheimliche) ez megvalósul.
T. M.: A tematikák, amiket érzelmi hasraütésből ötlünk ki, mind teret engednek az ilyesfajta kísérletezésnek és kibontásnak. Az első még az Violence, a második Application, aztán Knives, Flames és a Golden Age. Ezek mind viszonylag elvont fogalmak. Akármilyen távolról is, de ezekre fel lehet kapcsolódni. Adunk az alkotóknak egy lehetőséget, hogy megpróbálják valahogy ezekkel a fogalmakkal interakcióba hozni a saját munkáikat.
L. Á.: Ez általában úgy megy, hogy a fogalom jön előbb és csak azt követi a kutatás. Mégis mit tudunk erről, mint jelent számunkra és hogy illeszkedik az eddigi munkásságunkba? Egy csomó relációt így fedezünk fel. Ezekre fel lehet építeni egy konceptuális hátteret. A Phoenixhez a tágasabb kontextusok mellett maga a magazin újjáéledésé is hozzátartozik. Az elmúlt egy év számunkra is jóval lassabban telt – nem csak a vírus miatt. Át is alakítottuk a magazint, ezek pedig nagyobb feladatok voltak. Az alkotók felkeresése pedig teljesen nyitott. Ha alkalmazkodsz hozzá, az jó, de lehet nagyon távolról is nézni ezeket a tematikákat. Olyan munkák is jönnek, amik csak a szerkesztés végén találják meg a helyüket.
T. M.: Azért 2020-ban sem voltunk tétlenek. Eddig a Képzőművészeti Egyetem és a MOME hallgatói úton útfélen találkoztak a magazinnal, de egy csomó egyetemhez és hallgatóhoz még nem jutott el ennek a híre. Felvetettük az ELTE Média Tanszéken, hogy az ottani diákokat is megszólíthatnánk valahogy ezzel a gondolatisággal és módszerekkel, magával a magazinnal. Így közösen dolgoztunk hallgatókkal a tavalyi tavaszi, illetve őszi félévben is.
Molnár Ráhel Anna: Emellett más típusú eseményeket is szerveztek. Kiállítást, bulit, beszélgetést.
L. Á.: Fontos kihangsúlyozni, hogy az U&K nem egy magazin. A magazin a fő manifesztációja a tevékenységünknek, de a kurzusok, workshopok, a kiállítás, a buli, a beszélgetés, a vetítés és a többi is mind fontos része. Az U&K mint katalizátor van jelen, a kollaborációk azok, amikkel érdemes foglalkozni, és a magazin végtermék ebben a folyamatban.
Kiszler Dániel: Ezek az események sokkal több emberhez el tudnak jutni, mint a magazin. Olyan messzi emberekkel is találkozunk akár az ISBN-ben, akikről nem is gondoltam volna. Ez tényleg katalizátorként működik. Próbáljuk hangsúlyozni, hogy valósítsák meg az elképzeléseiket azok, akik az intézményük által elhatárolva érzik magukat a szabad alkotástól. Mert azt érzik, hogy ha van egy feladat, arra teljesíteni kell. Többen akarnak csinálni valamit a magazinba, de aztán ez gyakran átmegy egy kergetőzésbe.
Molnár Ráhel Anna: Ez folyamatos munka, nem? Magamon legalábbis ezt tapasztalom. Újra és újra le kell bontanom, hogy milyen elvárásaim vannak magam felé, mennyire és miért értékelek fel egy platformot, aminek épp dolgozom. Ezeket mindig felül kell írni. Mindez talán erről is szól, hogy ebben a közös gondolkodásban, együttműködésben közösen le lehet bontani mindazt, amit tanultál egy intézményrendszertől.
L. Á.: A buliélmények túl is nyúlnak a szórakozáson. Létrejönnek párbeszédek, amik egyébként nem jönnének létre. Nem is találkoznánk. A folklegenda-hangulat, amit érzünk időnként a magazin körül, nagyon jót tesz. Mi négyen nagyon sokat fejlődünk ebben. Összemérhetetlenül többet tanulok ezekből a folyamatokból és azoktól az emberektől, akikkel együtt dolgozunk, mint az egyetemi képzéstől, amin átestünk vagy átesünk éppen.
Cs. E.: A művészeti oktatásból hiányzik, hogy ténylegesen megtanítson, hogy egy városban vagy egy szubkultúrában hogyan jön létre „művészet” vagy kulturális termékek. Kapsz egy témát és arra akkor csinálj valamit. Egy bizonyos működést lemodellez, de kollektivitásról és közösségről kevesebb szó esik, ezek elvesznek. A mi kísérő eseményeink is arról szólnak, hogy élő alternatívát teremtsünk egy száraz, intellektuális hozzáálláshoz képest, aminek nem látjuk értelmét. Az óvodától az egyetemig arra vagyunk nevelve, hogy parancsot teljesítsünk. Akkor kapsz pozitív feedbacket, ha teljesíted a parancsot. A kritikus gondolkodás, a vita vagy a kreativitás még mindig devianciaként van számontartva. Ezt folyamatosan tanuljuk, hogy hogyan lehet (nem művészetet, hanem) kultúrát is együtt csinálni/létrehozni.
A cikk a Summa Artium támogatásával jött létre.