Híres művészbarátságok
Az esetleges rivalizálás elkerüléséhez egészen különleges barátságra van szükség művész és művész között. Íme néhány olyan baráti kapcsolat, amelyek hosszú éveken keresztül az elismerések – és azok esetleges hiánya – között is kiállták az idő próbáját.
Yayoi Kusama és Donald Judd
A világ két különböző felén nagyjából egy év eltéréssel született két művész fiatal korában találkozott egymással, az 1950-es évek New Yorkjában. Találkozásuk apropója többek között az azóta elhunyt Judd Kusama első New York-i egyéni kiállításáról írt beszámolója volt. Ezután barátokká váltak, akik hosszú ideig szoros kapcsolatban maradtak egymással – egy rövid ideig még romantikus kapcsolatról is beszélhetünk. Judd első Kusamáról írt pozitív kritikája nagy löketet adott a távolról érkező művész karrierjének megalapozására. Az 1960-as években mindketten egyre ismertebbekké és elismertebbekké váltak – ezt követően 1961-ben ugyanabba a stúdióépületbe költöztek.
Munkásságuk során mindketten többször megcáfolták a kereskedelmi szempontok mentén működő művészeti világot, és olyan műveket készítettek, amelyeket sokak szerint túl nehéz volt eladni. Életük jelentősebb részét egymástól nagy földrajzi távolságban töltötték – Kusama 1973-ban visszaköltözött Japánba –, ám Judd 1994-es haláláig szoros levelezésben maradtak egymással.
Andy Warhol és Jean-Michel Basquiat
Amikor egy közös barát javaslatára formális keretek között találkoztak egy ebéden, azonnal jóban lettek – valahol az apa-fiú, mentor-mentorált, művész és múzsája közötti kapcsolatok határvonalain mozgó szövetség alakult ki köztük. A találkozás 1982-ben történt, amikor Warhol már nemzetközileg is ismert művész volt, a Warholnál fiatalabb, ekkor 32 éves Basquiat pedig éppen kezdett ismertté válni New Yorkban graffiti művészként. Míg Basquiat régóta felnézett Warholra, hiszen hasonló hírnévre és elismerésre törekedett, Warholt arra inspirálta Basquiat, hogy karrierje későbbi szakaszában is megtalálja az innováció lehetőségeit. Warhol találkozásuk után hat évvel halt meg, a két művész mindaddig szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Warhol elvesztése hatalmas ürességet hagyott Basquiat életében – ez az űr pedig egy különösen önpusztító magatartáshoz vezetett. Basquiat egy évvel később hunyt el.
Salvador Dalí és Man Ray
Egy 1934-es, az amerikai író, Carl van Vechten által készített képen Dalí és Ray meredten, tágra nyílt szemekkel néz a kamera lencséjébe. Játékosnak, mégis idegennek tűnnek – a közös kép ugyanazt az életérzést adja át, amelyet a két művész munkáira tekintve érezhetünk. Ray 1921-ben amerikaiként emigrált New Yorkból Párizsba, ahol hamar a város lendületes dada és szürrealista közösségének részévé vált. Dalí öt évvel később látogatott életében először a francia fővárosba, majd 1929-ben hivatalosan is csatlakozott a szürrealistákhoz. Több munka kapcsán is kollaboráltak egymással – ezek egyike az 1933–34-ben készült Joella portréja című mű. Sőt Man Ray munka közben is fotózta Dalít, mielőtt a második világháború hajnalán kénytelen volt visszatérni Párizsból az Egyesült Államokba. Ray különösen fontos barátságot kötött Salvador Dalíval – annyira, hogy amikor Dalí és Gala a második világháború elől menekülvén nyolc évig élt az Egyesült Államokban New York és Kalifornia között ingázva, akkor újra találkoztak Man Rayjel is.
Robert Rauschenberg, Jean Tinguely és Billy Klüver
Jean Tinguely 1960-ban készült hatalmas, önmegsemmisítő műalkotása, az Homage to New York (Hódolat New Yorknak) volt Rauschenberg és Tinguely barátságának katalizátora. A két művész akkor találkozott először, amikor a svájci Tinguely 1960-ban New Yorkba érkezett, hogy kinetikus szobrát elkészítse a MoMA számára. Rauschenberg – aki a mű részeként egy pénzkiadó kenyérpirítót készített, ez volt a találkozás apropója – ekkoriban festett asszemblázsain dolgozott és lenyűgözte, ahogyan Tinguely a technológiát arra használta munkáiban, hogy áramló, mozgásban lévő műalkotásokat hozzon létre. Rauschenberg, többek között Tinguely által inspirálva, nem sokkal később hang aktiválta fényeket kezdett használni munkáiban.
Tinguelynak a MoMA kertjébe készített Homage to New York létrehozása kapcsán felmerülő technikai akadályok leküzdésében a Bell Labs egyik mérnöke, Billy Klüver segített. Klüver és Rauschenberg barátokká váltak – olyan barátság ez, amely később fontos szerepet játszott Rauschenberg technológia iránti elkötelezettségében. A közös érdeklődésnek köszönhetően az 1960-as évek elején Klüver és Rauschenberg több multimédia-alapú művön is dolgozott együtt.
Helen Frankenthaler és Grace Hartigan
Az 1950-es évek végén egy röpke pillanatra a figyelem középpontjába kerültek az Egyesült Államokban dolgozó női festők, köszönhetően többek között egy, a tevékenységüket glamurizáló 1957-es LIFE magazin megjelenésnek. Habár ez a figyelem hamar újra a férfi művészek felé fordult, Helen Frankenthaler és Grace Hartigan, az időszak két kiemelkedő művésze a kettejük közötti szoros kötelék fenntartása mellett kitartóan hitt abban, hogy a nők számára igenis van hely a művészet világában. Frankenthaler és Hartigan olyan festési stílusokkal és kísérletezésekkel sokkolták kortársaikat, amelyeket kritikusaik akkoriban túl férfiasnak tartottak a női művészek számára. Monumentális méretű, energiával teli vásznaikon keresztül mindketten folyamatosan a festészet fogalmának újradefiniálásán dolgoztak.
Frankenthaler és Hartigan New Yorkban találkoztak közös ismerősi köreiknek köszönhetően. Annak ellenére, hogy mindketten közelebbi kapcsolatban voltak már nagyobb hírnévvel rendelkező férfi művésztársaikkal – Jackson Pollock és Willem de Kooning –, ők maguk mégsem tettek szert nagyobb áttörésre az ismertség terén.
Később, amikor már mindketten elismertebbek voltak és munkáik nagyobb sikernek örvendtek – Frankenthaler 1966-ban szerepelt a Velencei Képzőművészeti Biennálén, míg Hartigan egyedüli nőként bekerült a MoMA 1956-os Twelve Americans (Tizenkét amerikai) című csoportos kiállítására –, mindkét művész igyekezett szembeszállni az absztrakció konvencióival azáltal, hogy festményeiken egyre gyakrabban és felismerhető formában jelenítették meg a mindennapi élet történéseit. Az absztrakt expresszionizmus műfaján túllépve később írásos forrásanyagokat is beépítettek festményeikbe.
Források: news.artnet.com, artsy.net, phaidon.com