KÖRKÉP – Lois B. Torf grafikai gyűjteménye
Lois B. Torf bostoni mecénás és műgyűjtő 1965-ben vásárolta meg első alkotását, Shikō Munakata egy fametszetét – ekkor kezdte gyűjtői hivatását. 2020 szeptemberében, kilencvenhárom éves korában bekövetkezett halála előtt hiánypótló kollekciót állított össze, amelyben a 20. század minden egyes évtizedéből megtalálhatók méltán (el)ismert darabok, s amelyek közül jó néhányra le lehet csapni a Christie’s szeptemberi aukcióin.
A Christie's idén ősszel több, mint háromszázötven grafikát árverez el Lois B. Torf kollekciójából egy offline (szeptember 15., New York) és egy online (szeptember 2–16.) aukción – A Graphic Dialogue: Prints from the Collection of Lois B. Torf (Grafikai párbeszéd: nyomatok Lois B. Torf gyűjteményéből) címmel.
Az 1960-as évek elején Lois Torf ismeretlen területen vetette meg a lábát, s elkezdte felépíteni Amerika végül egyik legjelentősebb grafikai gyűjteményét. Az autodidakta gyűjtő és filantróp magabiztos fellépéssel és intuíciós érzékkel vágott bele a műgyűjtésbe. Torf lánya, Adrienne, aki nonprofit pénzügyi tanácsadó, hivatásos zongorista és zeneszerző, mesélt arról, hogy édesanyja sokat utazott, gyakran látogatott el aukciókra, járta a múzeumokat és galériákat. „A 60-as és 70-es években nem volt magától értetődő, hogy egy férj nyugodtan tűrje, ha a felesége úgy utazgat, ahogyan azt édesanyám tette, hogy felépítse ezt a gyűjteményt” – nyilatkozta Adrienne néhai, vállalkozóként tevékenykedő édesapjáról, aki mind anyagilag, mind érzelmileg támogatta Lois grafikák iránti elkötelezettségét. „Hatalmas büszkeséggel töltötte el anyám tevékenysége. Megértették egymást, és fontos volt számukra, hogy mindketten kövessék saját szenvedélyüket.”
Torfék otthonának – a Mary Otis Stevens és Thomas F. McNulty építészpáros által 1971-ben tervezett, brutalista stílusú betonháznak – szinte minden négyzetcentiméternyi falfelületét műalkotások borították – mint egy szalonban –, s további művek százait tárolták mappákban. A mappák gyakran előkerültek, minden egyes darabnak megvolt a története, anekdoták egész sorát mesélte el Lois lányának. A vásárlásokat is folyamatosan nyomon követte, figyelte az eredményeket. „Ez volt az egyik öröme – az eladások után a katalógusok átnézése és az árak feljegyzése –, nem kifejezetten azért, mert anyám a befektetése megtérülését nyugtázta volna, hanem sokkal inkább, mert helyes ösztöneiről tanúskodtak” – mondta Adrienne.
Lois több mint harminc éven át gyűjtött grafikákat, s végig ugyanolyan ösztönösen kapcsolódott az emberekhez, mint magukhoz a művekhez. Művészek, kereskedők, kurátorok és persze a gyűjtőtársak mind a hatása alá kerültek: vonzotta őket személyisége, lelkesedése és hogy meg akarta mutatni másoknak is, milyen gyümölcsöző is lehet a gyűjtő élete. Amellett, hogy számtalan művet adományozott és kölcsönzött kiállításokra, Torf seregnyi Boston környéki művészeti intézmény igazgatótanácsában és bizottságában dolgozott. Több mint harminc évig volt a bostoni Museum of Fine Arts kurátora (1983-ban a múzeum galériát nevezett el Torfék adományozásainak tiszteletére), valamint több mint húsz évig a bostoni Institute of Contemporary Art kurátora. „Anyám magabiztosan beszélt a kurátorokkal. Azt mondta nekik, hogy egy múzeumnak merészebbnek kell lennie” – mesélte Adrienne. „Eltartott egy ideig, amíg az emberek megszokták, hogy nem köntörfalaz. Nem volt kegyetlen vagy keménykezű; harcias volt, de temperamentumos vérmérsékletű ember is kellett ahhoz, hogy valaki az 1960-as években úgy döntsön, hogy betonházat épít, vagy német expresszionista grafikákat vásárol” – mondta.
Lois Torf kezdő gyűjtőként megfizethetőségük miatt választotta a grafikákat. Idővel egyre magabiztosabbnak érezte magát a témában és egyre több ritkaságot szerzett meg, de még ekkor sem csábult el: minden vásárlását alapos kutatómunka előzte meg, nem voltak impulzív döntései. A japán Munakata 1938-as The Visitor (A látogató) című fametszetének megvásárlása után Torf a német expresszionisták felé fordult, például Max Beckmann felé, akinek önarcképe, az 1921-es Selbstbildnis mit stiefem Hut (Önarckép csizmás kalappal) 40 ezer és 60 ezer amerikai dollár (11,7–17,6 millió forint) közötti becsértékkel szerepel az árverésen. Amikor a német expresszionizmus egyre kevésbé lett megfizethető számára, az Egyesült Államokban zajló történésekre koncentrált. Így kezdte el gyűjteni Jasper Johns, Robert Rauschenberg, Roy Lichtenstein és Cy Twombly grafikáit.
Az árverésen olyan kiemelkedő művek jelennek meg még, mint Twombly Untitled I (Cím nélkül I., 1967) című, ritkaságszámba menő, nagy méretű munkája, valamint Rauschenberg Booster, from Booster and Seven Studies (Booster, a Booster és hét tanulmányból, 1967) című alkotása. A Twombly-kép becsült ára 150 ezer és 200 ezer dollár (44,1–58,8 millió forint) között mozog, míg a Rauschenberg-művet 100 ezer és 150 ezer dollár (29,4–44,1 millió forint) közötti értékűre saccolják. A gyűjtemény, amelynek darabjai az első becslések szerint többnyire 400 és 150 ezer dollár (117 ezer és 44,1 millió forint) között mozognak, összességében több mint négymillió dollárért (1,1 milliárd forint) kelhet el.
Források: christies.com, barrons.com, maisonglobal.com