„A buborékban néha elfogy a levegő, vagy én leszek épp túl nagy…”
A 11. Bánkitó Fesztivál képzőművészeti programjáról
„Nekik buborék, nekünk tenger” – szólt az idei Bánkitó Fesztivál hivatalos mottója. A fesztiválé, amely egy hosszúhétvége erejéig megsokszorozza az apró nógrádi település lélekszámát, és amely már jó pár éve tudatosan, az aktuálisan tematikához illeszkedve készül képzőművészeti kísérőprogramokkal is.
Idén már 11. alkalommal került megrendezésre a Bánkitó Fesztivál, amelynek közönsége javarészt a belvárosi kocsmák törzsközönségéből és a művészeti egyetemek hallgatóságából verbuválódik. Idén – mintegy önvizsgálatot tartva – a „buborék” volt a hívószó, amely köré zenei, civil-aktivista és művészeti kísérőprogramok szerveződtek. A korábbi évek témái valamivel provokatívabb szellemiségben születtek, mint például a „kerítés”, amely az akkori, migrációs jelenségekre reflektált vagy később a „korrupció”, amely a mindenkori kelet-európai rögvalóságunk alapjait cibálta meg. Ezekhez illeszthető még a tavalyi, utópiát vizsgáló témafelvetés, amikor is a coach-szemléletű osztályfőnökök szellemét megidézve egy 10 évvel későbbi állapotot kellett elképzelni „Bánkitó 2028” jeligével.
A hívószó mellett a képzőművészeti kísérőprogram koncepciója is változott. Az előző években a képzőművészet dömpingszerű jelenlétével találkozhattunk – installációk, kiállítások és intervenciók hálózták be a stégeket, az elhagyatott bakterházat, szinte mindenütt beléjük futott az ember. Idén koncentráltabb lett ez a jelenlét. Két installáció készült: az egyik a tó mellett – a fesztivál dupla szívcsakráját tükrözendő –, míg a másik az éjszakai koncerteknek és a sátortábornak helyet adó gyermektábor területe mellett, a focipályán.
A tó melletti alkotás, a Nappali szomjoltó a Laci&Balázs (Hatházi László és Antal Balázs) művészpáros munkája, amely a Rómában található Bocca della Verità kőfaragványt idézi. A filmtörténet kedvelőinek a Római vakáció című, Audrey Hepburn és Gregory Peck főszereplésével készült filmből lehet ismerős, mindenki más számára pedig a ’90-es évek jellegzetes plázaenteriőrjéből, ahol a mű replikája 100 forintért jósgépként működött, rendszerint a gumilabda- és rágóautomaták mellett. Itt a „buborék” tematika nem szociológiai, mégis szociális olvasata kerül előtérbe, ugyanis az installáció valójában kútként, vízlelő helyként funkcionál, amely a jellemzően meleg fesztiválnapokon kincset ér – különösen a megfáradt és dehidratálódott testek számára. (A Hepburn filmből ismert legenda, miszerint a hazugok kezét leharapja a kifaragott Neptunusz, itt nem jelenik meg. Legrosszabb esetben nem jutunk vízhez, mert az előttünk érkezett sorstársak már kiapasztották azt, de végső soron az életre nevel itt, a klímakrízis előszobájában.)
A tábornál Kocsi Olga Házikó a tónál című installációjával, environmentjével találkozhattunk. Kocsi első látásra az ismertőjegyeivé vált nyúlmotívumokkal, a Holy Olga alteregóval, a szikrázó fémes, aranyszínű felületekkel és bájosan giccses megoldásokkal dolgozik, de valójában a „buborék” kipukkasztása a cél azáltal, hogy egy bánki lakos minden nap fogadóórát tart – kérdezhetnek tőle a település történetéről, a lakókról, a lakosság és a fesztivál viszonyáról. Így felkínálva a kapcsolatfelvételt az egyébként csak párhuzamosan létező – legfeljebb a szolgáltatói szektorban összekapcsolódó – két közeg között. Mindemellett praktikus vetülete is volt a felépített pavilonnak: éjszakánként hősugárzóval várták a látogatókat, amelynek már a gondolata is megmelengethet mindenkit, aki valaha eltöltött egy éjszakán a gyorsan lehűlő, nógrádi völgyekben.
Holy Olga: Házikó a tónál. Fotó: © a művész jóvoltából
A két fenti helyspecifikus alkotáson felül a „buborék” tematikára készített videóművek válogatását lehetett megtekinteni a kijelölt helyeken – hol egy sátorban, hol a tószínpadhoz tartozó lelátó gépésztermében –, illetve a gerillamarketing módszereket felhasználó önkéntesek mobiltelefonjain, akik a fesztivál egész ideje alatt töretlenül terjesztették a műveket a közönség felé. Egyes alkotások pályázat útján kerültek be, de ami koncepció szempontjából érdekesebb alapállást biztosít, hogy a legtöbb mű páros felkérésre készült, így a megvalósult – és meg-nem-valósult – műveknek két, összepárosított alkotója volt. Így olyan – egymással ritkábban kooperáló – párok jöttek létre, mint például a grafikus és a slammer, a kurátor és a drámapedagógus, a színházi rendező és a fotós. Ha nem lennénk tisztában a közös hívószóval, talán csak egy-két mű esetében tudnánk felderíteni bármilyen kapcsolatot, mivel nagyon széttartó műfajokkal és minőségekkel játszanak az alkotók. Láthatunk kézi kamerás, dokumentarista habfürdőzést, performanszdokumentációt, animációkat, videó-chatet, mobilos felvételeket és meghackelt, országgyűlési közvetítést egyaránt. (A videók egyébként elérhetőek a fesztivál YouTube-csatornáján, az alábbi linken.)
A videó-chateknél megszokott, osztott képes esztétikát használja Csepella Olivér és Herczog Noémi közös műve. Csepella a Halisten grafikusi közösségének tagja, de a szélesebb közönség valószínűleg a Csaknekedkislány együttes frontembereként ismeri, míg Herczog Noémi neve főképp színházi berkekben cseng ismerősen, hiszen a Színház folyóirat szerzője és szerkesztője. Az alig háromperces etűd csattanója, hogy valójában az egymást látszólag nem ismerő emberek is azonnal megtalálják a kapcsolódási pontokat, mivel mindketten budapesti kötődésű művészeti-kreatív szakemberek, végső soron ugyanannak a faluméretű szubkultúrának a tagjai, akik például rögtön egymásra tudnak hangolódni a főpolgármesteri előválasztás kapcsán.
Csepella Olivér – Herczog Noémi: A kopasz énekesnő
Kevésbé személyes, inkább generációs hangvételű Bilak Krystyna és Pauer Emánuel Közös kód című videója. Bilakkal fotósként találkozhattunk már számos kiállításon, míg Pauer íróként tevékenykedik. Ők kinyitották az alkotófolyamatot: Facebookon hoztak létre egy digitális panaszfalat, amelynek termését aztán kánonban olvasták rá a Budapest belvárosában készített vágóképekre, ezzel összekapcsolva a mindennapok látványát a mindennapos szorongásokkal.
Pauer Emánuel – Bilak Krystyna: Közös kód
A Kelemen Kristóf és Schuller Judit által manipulált parlamenti közvetítésből kölcsönöztem a címadó idézetet. Kelemen Kristóf színházi rendező – az inkább képzőművészetben járatos olvasók a Pálinkás Bence Györggyel közösen jegyzett Magyar akác kapcsán ismerhetik a nevét –, Schuller Judit fotósként végzett Finnországban, munkáiban rendszerint családi emlékezettel, archívumokkal foglalkozik. A Confessiones címet viselő, másfél perces anyag Orbán Viktort mutatja kissé unott, de lelkesen tapsoló frakciója körében jó pár évvel ezelőtt, mivel még Schiffer Andrást is láthatjuk egy vágókép erejéig. Orbánt látjuk, de nem az ő hangját halljuk és nem is az ő szavait. Egy őszinte vallomást adnak a szájába arról, hogy milyen rétegei lehetnek különböző buborékoknak, hogy a család szeretete, hogy a protekcióval látogatott orvos és a szakmai elismerések mind egy-egy buborék, amelyek szembe mennek például a Blaha Lujza tér transzparens nyomorával. A monológ legfontosabb állítása, hogy a buborékból csak „gondolkodással, fantáziával és együttérzéssel” lehet kitörni. Így végső soron mégiscsak ugyanolyan harcias jelszóvá tehető a buborék, mint a korrupció vagy a kerítés – fesztivál szintjén működik a buborék kipukkasztása, de a módszer kiterjesztése és széleskörű adaptálása jelenleg még várat magára.
Kelemen Kristóf – Schuller Judit: Confessiones
Bánkitó Fesztivál
2019. július 10–13.