Férfiuról szólsz nékem, Múzsa?
Enyedi Ildikó filmje, A feleségem története, úgy tűnik, nem mindenkinek tetszik. Találgathatunk, hogy hol húzódnak a választóvonalak: az európaiaknak igen, az amerikaiaknak nem? Az idősebbeknek igen, a fiataloknak nem? A férfiaknak nem, a nőknek igen? A valaha volt budapesti alternatív kultúrát ismerőknek, a Balázs Béla Stúdió filmjein felnőtteknek igen, vagy nekik pont, hogy nem? Illetve ott van még az is, hogy akik olvasták a Füst Milán-regényt, azok csalódnak-e?
Én először úgy éreztem, csalódom. Hogy túl hosszú. Ha hagyományos kosztümös film volt a cél, miért nézzük hosszan hajók farvizét? Vagy a városképeket, amiben a szereplők mászkálnak.
Miért kopognak így a párbeszédek? Egyáltalán, ez az utószinkron... Miért kellett például egy Zsótér Sándorhoz hasonlító színészt Zsótér Sándornak szinkronizálnia a pszichológus szerepében? Miért Hajduk Károly a főhős magyar hangja, miközben egy kisebb szerepben ő maga is feltűnik? Nem telt el már több, mint harminc év a Psyché forgatása óta? Mert ott élt Bódy Gábor ehhez hasonló megoldásokkal, ott hangzottak így a párbeszédek.
És különben is, miért cigarettázik állandóan mindenki, pont, mint a nyolcvanas évek Budapestjén? Amikor majdnem minden rólam készült fényképen ott a cigi a kezemben.
Hupsz...
De akkor miért nem tudtam szabadulni a filmtől, miért rohantam megnézni még egyszer, és miért nézném meg bármikor újra?
Aki látta az Eszkimó asszony fázik című filmet, nem felejti el, hogy annak a végén sokáig lehet bámulni egy Amerikába tartó hajó keltette hullámokat. A hajó Méhes Mariettát, a nyolcvanas évek szuperidolját vitte magával – a valóságban is, mert a New Yorkban élő Gát Jánoshoz ment ki, feleségül. Gát Jánost egyébként egy másik Enyedi-film kapcsán saját jogon lehetne emlegetni, hiszen a Simon mágus párizsi jelenetei az ő fiatalkori performanszain alapulnak, csak a filmben már Halász Péter az, aki real time színházi előadásként éli köztéren, közönség előtt az életét. Aki valóban ezt csinálta a hetvenes években, Magyarországról először Párizsba szökve, az a nemrég Reigl Judit visszaemlékezéseit, pontosabban a beszélgetéseiket könyvformában kiadó, New Yorkban galériát működtető, most már újra Budapesten élő Gát János volt.
De vissza Méhes Mariettához: Lea Seydoux nagyon hasonló karakter, csak élénkebb és öntudatosabb, mint az a játékbabaszerű méhesmariettai, ami inkább csak szexuális kihívásként volt jelen akár a már említett Eszkimó asszony fázikban, akár Xantus János Női kezekben című diplomafilmjében (ott Méhes Marietta egyenesen hableány). Mindenesetre a férfi főhősök számára az összes nőalak kiismerhetetlen.
Van tehát ez a rejtett nyolcvanas évek-gondolatiság, amin úgy lebeg a film cselekményszála, mint Störr hajója a hatalmas vízen, de más elemek is úgy működnek A feleségem történetében, mint amikor a Coca-Cola képét bevágják egy villanásra a nagyfilm kockái közé: Balázs Bélá-s kísérleti filmek emlékét hozzák elő és zúdítják a nyakunkba a nagyfilm-kliséktől eltérő megoldások. A legintenzívebben az a Bach-zene, ami a szerelmi-érzelmi csúcspontoknál kúszik a képek alá hosszan, épp úgy (és épp az a darab, Bach F-moll zongoraverseny, 2. tétel), mint Klöpfler Tibor Lakatlan emberében.
Egyáltalán, a klasszikus zenék hosszas használata is a magyar underground filmekre jellemző eszköz, amivel akkoriban egészen költői hatásokat lehetett elérni a kis költségvetéssel előállított képsoroknál is. A szerzői jogok érvényesítésében még paradicsomi állapotok uralkodtak – a felhasználók szempontjából. Itt most biztos hatalmas összegekért lehetett megvenni akár a Bach lassú tételt, akár a szexjelenet alatti Brucknert.
Aztán a jelmezek: Störr kapitány miért van ilyen munkáskabátszerű egyenruhában? És a nőkön az utcai ruhák miért olyanok, mintha az Ecseri piacon válogatta volna össze őket a jelmeztervező, Flesch Andrea? Jól emlékszem, a nyolcvanas években, amikor a film ötlete először felmerült Enyedi Ildikó fejében, valamennyien az Ecseri piacra jártunk jól szabott, a régi világ egzotikus perfekcionizmusát nyomokban őrző ruhákat venni. Fiatalkoromban, és így a rendezőnő és a jelmeztervezőnő fiatalkorában is, és köreiben a fiúk pont ilyen sötét, nehéz, nem műszálas kabátokra vadásztak (télikabátként és világos vászonzakókra nyárra), ilyen ingekben jártak, és a lányok semmit sem szerettek volna jobban, mint kifogni ilyen fekete selyemruhákat, kimonószerű felsőket az Ecseri piac használtruha-halmaiban. Vagy egy ilyen fazonú, mindig is a táncosok fő kellékeként szolgáló cipőt, amit elsőként pillantunk meg a főhősnőből, amikor feltűnik a vásznon.
Akkor éltünk így, a nyolcvanas években, pont olyan felbolydult érzelmi és családi viszonyok között, mint amilyen a Füst Milán-regény keletkezésének időszaka is lehetett. A feleségem története elvileg egy férfi monológja, aki megpróbálja összerakni, mi is történt vele, hogyan nem tudott összekapcsolódni egy másik emberi lénnyel, a platóni felfogás szerinti másik felével. Nézzük egy kapcsolat stációit, de abban az utolsó pillanatban megörökítve, amikor a férfi és női szerep még a hagyományos felfogás szerint alakul, és abban az első pillanatban, amikor ennek tarthatatlansága már kezd nyilvánvalóvá válni, vagyis a húszas évek végén, a harmincas évek elején.
A nő még otthon ül és várja haza a nagyvilágban teljesen más törvények szerint, sőt itt extrémen férfias közegben működő férfit, de már nem valami Pénelopéként, hanem modernül. Nem szőve-főzve, hanem állandóan olvasva, társaságba járva, esetleg más férfiakkal kalandokba bonyolódva.
A regényhez képest azonban, amelyben az olvasó kizárólag Störr kapitány elbeszélésére, feltételezéseire, következtetéseire kénytelen hagyatkozni, és tulajdonképpen egy személyiség széthullását, de legalábbis becsavarodását követi nyomon, a filmben magukat a történéseket látjuk, ráadásul több nézőpontból; a rendező nem tud ellenállni, annyira erős hősnőt teremtett, hogy néha átvált, és a feleség, Lizzy szemével nézzük a dolgokat, például az órát, szex közben. (Füst Milán is megérne egy misét, például miért Lizzynek hívnak egy elvileg francia nőt?) A film tényleg csak ürügyként használja a regényt, leegyszerűsítve a történetet, teljesen máshová helyezve a hangsúlyokat, az alapproblémát azonban megőrizve: bízhatunk-e egy másik emberben, ha a társadalmi környezet nem kényszeríti hűségre, mi pedig nem bízunk magunkban eléggé. Illetve bízhattunk volna-e benne?
Csodálatosnak tartom, hogy egy nő készít filmet ezzel a címmel: A feleségem története. Jó nagy csavar, arra számíthatnánk, hogy egy férfi fejével próbál majd gondolkodni, az ő érzelmi állapotait megérteni, de szinte azonnal kiderül, hogy a rendező valójában a hősnőjével van, bár (és ez szerintem elég ritka) nem magáról mintázta a karaktert. Viszont pont attól, hogy keveri a hagyományos nagyfilmes megoldásokat a kísérleti filmek elemeivel, olyan játék-film jön létre, ami az egész filmkészítést visszavezeti a gyerekkori gyökerekhez. Mintha Enyedi Ildikó megkapta volna végre a Lea Seydoux-babát, amire már régóta vágyott, és most felöltözteti (öltöztetteti), eljátszatja vele azokat a helyzeteket, amik foglalkoztatják, illetve – talán – amilyenekben szeretne lenni.
Közben meg az a néző érzése, mintha a Lea Seydoux-karakter mögött valami nagy női tudás húzódna, mintha a filmbeli Lizzy kísérletet folytatna az útjába akadt, még talán formálható személyiségű férfival: „ne rontsd el” – mondja mindig, amikor a hagyományos férfilogika vagy valami hülye sztereotípia jönne elő a Jakab/Jacques nevű főhősből. És szuper nézni a rezdüléseket, a fel-feltámadó reményt, és aztán a csalódásokat, amikor valamelyikük mégis elrontja.
A feleségem történetében az a kivételes, és azért fontos információ, hogy több mint harminc éven át érlelődött a film terve, mert valahogy egyszerre képes megjeleníteni, hogy mire vágytunk a nyolcvanas években, hogyan képzeltünk el egy olyan világot, ami klasszikusabban mondén, mint az akkori FMK, és megtartva ugyan a régi vonzódásokat, hogyan lehet mindebből olyan professzionális, klasszikus nagyjátékfilmet csinálni, ami a mostani, nemzetközi piaci/filmforgalmazói elvárásoknak is megfelel.
Jó, az amerikaiaknak esetleg nem, vagy akik nem cigiztek és buliztak annyit a nyolcvanas években Budapesten, azoknak sem, de az a fricska még nekik is bejöhet, hogy egy női rendező nem nőket ugráltat meztelenül a fedélzeten vízzel locsolva egymást, hanem fiúkat.
És akkor az ámbráscetekről, amelyek olyan furcsán lebegnek, majd meredeznek a tudattalant jelképező mélységben, még nem is beszéltünk.
A feleségem története
magyar-német-olasz filmdráma, romantikus film, 169 perc, 2021,
Rendező: Enyedi Ildikó
Füst Milán regénye nyomán a forgatókönyvíró: Enyedi Ildikó