Látens ízélmények
Az elmúlt időszakban több olyan kezdeményezéssel is találkozhattunk, amelyek az étkezés jövőjével kapcsolatos kérdéseket járták körül – többek között ilyenek Mucsi Emese és Szalipszki Judit, a MENÜ imaginaire néven futó páros projektjei. A kurátori kollektíva tagjai legújabb kiállításukon ismét az ételt, az étkezést helyezik középpontba, ám ez alkalommal a vizuális befogadás, tapasztalás oldaláról közelítik meg. A Capa Központban látható kiállítás rendkívül fiatalos, üde és nem utolsó sorban jó adag humorral átitatott – s bár a látványra helyezi a hangsúlyt, egy cseppet sem felszínes.
Ma már senkinek sem kell magyarázni, hogy mennyire meghatározta az elmúlt időszakot a koronavírus-járvány, hiszen mind megtapasztaltuk tornádószerű, romboló hatását az élet összes területén. Van azonban egy komponense a fertőzésnek, egy veszélytelen tünete, velejárója is, amire mindezidáig kevés fény vetült látszólagos banalitása miatt: a szaglás és ízérzékelés rövid, illetve hosszú távú zavara. Amíg nem tapasztaljuk meg, milyen ízek és illatok nélkül élni, el sem tudjuk képzelni, mennyire nélkülözhetetlenek a mindennapokban – gondoljunk csak arra, hogy egy-egy ismerős íz emlékek egész sorát tudja előhívni. Márpedig mindezek hiányában úgy tűnhet, hogy a napi rutincselekvések során csak árnyékai vagyunk önmaguknak: elveszik az új ízek és illatok felfedezésének élménye és az étkezés öröme, vagy éppen furcsa, oda nem illő, már-már kellemetlen fantomérzetek jelentkezhetnek.
A CAPAZINE – LET’S EAT (EGYÜNK) pont egy ilyen, kérdésekkel átszőtt időszak kellős közepén jött létre: az intézmény immár harmadik alkalommal meghirdetett kezdeményezésén, amelynek során különféle művészek, szakemberek dolgoztak együtt egy workshop keretében – a járvány miatt persze mindez az online térben zajlott. A közös munka alatt az étkezés, az étel és a fotográfia kapcsolatát vizsgálták, az eredmény pedig a Capa Központ kiállítóterében és a kiadott zine-ben is látható és olvasható.
A kiállított munkák nagy része a kollektív emlékezet és az egyéni szokások, hagyományok közötti különbségekkel vagy éppen azonosságokkal foglalkozik. Matók Zsuszi és Sztrehalet Oxána Gusztus című fotósorozata a színek, textúrák és formák játékával alkot meg ízkombinációkat, anélkül, hogy komplex ételek szerepelnének a fotókon. Munkájuk a szinesztéziára épít, amelynek során (többek között) „ízeket láthatunk”. Kiindulópontjuk arra a tézisre épül, miszerint a látvány önmagában is képes megkonstruálni az ízélményt, s egy-egy szín – mint mondjuk a kurkuma élénk narancssárga színe – vagy textúra – mint a kelkáposzta puha, ám annál inkább barázdált felszíne – képes előidézni egy sajátos, korábban már megtapasztalt ízvilágot. A képeken emberi testrészek is feltűnnek, amelyek pedig a tapintást, az étellel való személyes, testközeli kapcsolatot hozzák előtérbe: bár a taktilis befogadás más-más fázisaiban (pl. főzés-sütés közben vagy még később, a kóstolás alatt) kerülnek elő, a vizuális megjelenítés által ugyanúgy megidézik az emlékeket, a tapasztalatokat.
Az emlékek egészen más megközelítésből kerülnek előtérbe Szabó Eszter Ágnes és Vedres Ági organikus gyümölcsök_indusztriális formák című projektjében. A művészpáros a legendás Melódia csokoládé, a Szerencsi Csokoládégyár egyik termékének történetét kutatta fel. A termékfejlesztőkkel folytatott interjúkból megtudták, hogy milyen fontos szerepe volt a friss gyümölcsöknek és az aromáknak, fűszereknek az édesség gyártása során. A kutatás alatt készült képek és fellelt dokumentumok mellett Vedres Ági fotósorozata is látható a kiállítótérben, amelyeken a csokoládé fémesen csillogó csomagolásában rejtett el különféle gyümölcsöket – ezzel megidézve a jelenséget, ahogy a csokoládéipari termékek magukba zártak, konzerváltak egy-egy jól megszokott íz(kombináció)t.
Az emlékek nemcsak egy-egy legendás termék kapcsán jöhetnek elő, hanem a magyar konyha közkedvelt, jól bejáratott fogásánál is: a rántott húsnál. Ahány konyha, annyi szokás – szokták mondani. Pont ez jellemzi ezt az egyszerű, ám annál változatosabban elkészíthető ételt is. Rostás Bianka és K. Takács Márton utánajárt, hogy valóban ennyi lehetőség rejlik-e a vasárnapi ebédek sztárfogásában. Szubjektív riportjukban különböző embereket és vendéglátóipari egységeket – a nagymama konyhájától az elegáns éttermekig – látogattak meg, hogy megtudják, mi a jó rántott hús titka, illetve milyen emlékek kapcsolódnak hozzá: előmelegített sütőben, bő olajban, fagyosan, szuvidálva, ropogósan, szaftosan, naturális ízvilággal vagy épp születésnapi tortaként készültek, gyertyával. Ezek a tippek és történetek elevenednek fel a „A téma ugyebár a rántott hús” című fotósorozat képein és a göcsörtös rántott hús formáját idéző, tekergő szövegfoszlányokban.
A magyarországi vasárnapi ebédek egy másik sztárja is előtérbe kerül a kiállításon: Ladocsi András, Máté Balázs és Vékony Dorottya Ménage à trois (Hármasban) című videómunkájukban a húsleves elfogyasztását kollektív élményként jelenítik meg. A művészek arra a kérdésre keresték a választ, hogy az evés mennyiben lehet közös, egymással megosztható élmény. Videójukon körbeülnek egy asztalt, s egy „közös testként”, egyetlen kanál segítségével, meghatározott koreográfia nélkül fogyasztanak el egy tányér húslevest. A folyamat során nagy szerep jut a kéznek is: egymást etetik a szétcincált húscafatokkal, ezzel is erősítve a közösségi vonalat, s háttérbe szorítva a szubjektív érzeteket. A közelség, az intimitás, valamint a verbalitás hiánya is abban segít, hogy a legkülönfélébb jelek, a szereplők mimikája is levehető legyen a rítusszerű étkezés alatt. A háromcsatornás videó mellett egy-egy kép is helyet kapott, amelyek a művészek húslevessel kapcsolatos személyes ízélményeit mutatják be – a különféle színek és textúrák, felismerhetetlen komponensek arról árulkodnak: merőben más élmények tapadnak ugyanahhoz a klasszikus ételhez.
A magyar konyha ikonja, a kolbász – és itt kell megjegyezni, hogy mérhetetlenül húscentrikus a gasztronómiánk, s így a kiállítás anyaga is –, amely amellett, hogy közkedvelt terméke a hazai húsiparnak, számos asszociációt hív életre. Sándor Emese és Simon Zsuzsanna Csak az nem szereti a kolbászt, kinek nincsen című fotósorozatának – illetve a kiállításon tapétaként megjelenő sormintájának – határozottan deklarált célja a kolbász mint fallikus szimbólum megidézése. Vidám kompozícióik a kolbászt és a húsevést a női test eltárgyiasításával kapcsolják össze, s kritikájuk a patriarchális szemlélet fricskájaként jelenik meg. A tapétákon egy másik asszociáció kerül előtérbe: a „nincs kolbászból fonva a kerítés” szólás analógiájára építve jelenítik meg a húst mint a bőség szimbólumát, esztétikus és humoros tálalásban.
A bőség Fajgerné Dudás Andrea, Hodosy Enikő és Matók Zsuzsi Marigold című fotósorozatának is központi eleme. A képek előhívója Midász király legendája, akinek érintésére minden arannyá változott, miután felelőtlenül ezt kérte Dionüszosztól (arannyá lett többek között az étel nevét és a kiállítás címét adó lánya is). A fotósorozaton Marigold jelenik meg, de nem mint áldozat, hanem mint a mohóság szimbóluma: az asztalon fekve, telt idomait felfedve, s nemcsak teste, de a körülötte fellelhető összes élelmiszer is arany színben tündöklik. A klasszikus szimbólumok, mint a bűnbeesést jelképező alma vagy a számos egyházi jelentéssel társított gránátalma mellett tömeggyártott iparcikkek is láthatók, mint a chips vagy a párizsi. A vanitas csendéleteket megidéző kompozíciók a telhetetlenség, a mértéktelenség napjainkban is oly releváns jelenlétét tükrözik. A sorozat azonban kiegészül egy olyan komponenssel is, amely kiutat kínál a túlfogyasztásból: az ultramarinkék háttér (az ultramarin a reneszánsz festők legdrágább alapanyaga volt) a víz színeként a feloldozás, a megtisztulás lehetőségét is magában rejti – akárcsak Midásznál, aki a Paktolosz folyóban megválhatott (volna) átkától.
Hogy mekkora szerepe van a mohóságnak abban, hogy létrejött az ún. öt másodperces szabály, nem derül ki Kocsi Olga és Szabó Eszter Ágnes Öt másodperces szabály – Irma5second karakterkísérlet című munkájából. Él egy általános legenda arról, hogy ha egy étel leesik a földre, akkor még megmenthető, ha öt másodpercen belül felvesszük. Ez azonban nélkülöz mindennemű racionális érvet, pusztán egy mítosz. Erre a jelenségre reflektál „a leesett falatok védőszentjé”-nek, Irma5secondnek a megalkotása, aki, akárcsak az egyházi történetekben, védelmezőként jelenik meg a földre hullott sültkrumplik, kesudiók és egyebek mellett. A fiktív karaktert a művészek ételekből készült ékszerekkel is felvértezték, ami nemcsak Irma szerepére kíván reflektálni, hanem egyúttal utal az újrahasznosítás, a D.I.Y. kultúrára is, mint a megmentés jótét (szent) erejére.
CAPAZINE – LET’S EAT
Kurátor: Mucsi Emese, Szalipszki Judit
Kiállító alkotók: Fajgerné Dudás Andrea, Hodosy Enikő, Kocsi Olga, Ladocsi András, Matók Zsuzsa, Máté Balázs, Rostás Bianka, Sándor Emese, Simon Zsuzsanna, Szabó Eszter Ágnes, Sztrehalet Oxána, Takács Márton, Vedres Ági, Vékony Dorottya
Közreműködő (szakíró): Wágner Máté
Helyszín: Capa Központ – Project Room
Megtekinthető: 2021. október 16-ig
Kapcsolódó program: CAPAZINE – LET’S EAT – Beavató tárlatvezetés, 2021. október 15., 18:00