Szénbe száradt sikolyok
Dezső Tamás munkásságának egyik fő fókusza humán és nonhumán viszonya. Legújabb munkái az Einspach galériában megrendezett, Kóda című kiállításán pedig ezen belül is az emberi megismerés és értelmezés lehetőségeivel foglalkoznak.
A kiállítás az elmúlt években a Sierra Nevada hegyláncon pusztító erdőtüzek felfoghatatlanságát tárgyalja. 2020 óta nagyjából egymillió hektárnyi erdő pusztult el ezen a területen, és a tüzek gyakorisága és intenzitása növekvő tendenciát mutat. A kiállítást alkotó három mű – egy fotó, egy szénrajz és egy hangmunka – Dezső Tamás itt végzett terepszemléjének élményéből fakad.
Ebben a témában a tragédia kifejezésére való törekvésnél sokkal fontosabb feladata a művésznek, hogy rámutasson a tragédián túl valamire, ami mélyebben szól a nonhumán létezőkhöz való viszonyunkról, mint a felszíni érzelmi azonosulás, ezt pedig Dezső Tamás maradéktalanul teljesíti. A Kings Canyon címet viselő fotón egy kiégett fenyő törzsének a felső részét látjuk, ahogy rendíthetetlenül az égbe mered, háttérben a sziklás tájjal, és néhány még élő fenyővel. Az Átirat című triptichon egy óriási szénrajz, ami száz, a Sierra Nevadában élő madárfaj vészjelzésének a hullámformáját ábrázolja, a tűzvészben elszenesedett mamutfenyők maradványaival megrajzolva. A Tájkép1 című hangmunka pedig szintén az ott élő madarak hangjaiból torzítások útján komponált tíz perces anyag, amiben a csiripeléstől a vészjelzéseken keresztül eljutunk a tűz martalékává váló madarak hangjainak megsemmisítő erejű zajkollázsáig.
Az antropocén kor rengeteg váratlan, mindeddig ismeretlen és emberközpontúságunknál fogva nehezen értelmezhető természeti jelenséggel szembesít. Az ember hajlamos arra, hogy világát a természettől határozottan elválassza. A civilizáció és a természet dualizmusa azonban sohasem volt valós. A kettő számos ponton összeér, hatnak egymásra és végső soron szétválaszthatatlanok. Az antropocén kor az ember természetbe vetettségének felismerését is jelenti. A természettől való határozott elkülönülés gondolata nem tartható többé, azonban ez nem azt jelenti, hogy a természet és az ember összetartoznának. Ebben a bonyolult viszonyrendszerben az összes elem épp annyira idegen egymástól, mint az embertől bármi. Az összetartozás látszata valójában a létezők hálózatszerű összegabalyodása. Az antropocén kor eljötte az eddigi antropocentrikus világnézetek tarthatatlanságát is jelenti, tehát semmiféle kapaszkodónk nem marad, hogy a körülöttünk lévő világot a saját kultúránkból következő analógiákkal értelmezzük. A természet kibújik az eddigi értelmezési kereteinkből egy új, mindeddig idegen arcát megmutatva. Ebben a váratlan idegenségében válik csak nyilvánvalóvá, hogy mindig is éppen ennyire távoli volt. Véleményem szerint ma a művészet egyik legfontosabb feladata, hogy a világot a maga idegenségében megmutassa, és az ember szimultán természetbe vetettségét és attól való alteritását tematizálja.
Egy ilyen posztantropocentrikus perspektíva megteremtésének első lépése talán a nonhumán létezők másságára, a tőlük való távolságra, a bármilyen közös tapasztalat hiányára történő rámutatás. A kiállításon minden mű más és más jelrendszerrel operál és jelzi saját közvetítési képességeinek korlátait. De együtt sem akarják a megismerés teljes megvalósulását adni, sokkal inkább annak töredezettségére hívják fel a figyelmet.
A Kings Canyon egy már-már szimbolikus kép. Az elpusztult talaj nem látszik rajta, csak az egyre vékonyodó fatörzs, ahogy nyúlik az ég felé, mintha menekülni próbálna, vagy maga is egy elcsendesedő hangsáv lenne. A fenyő halálában magába záródik, végérvényes megismerhetetlenségét hangsúlyossá téve. Az Átirat ennek a bezáródásnak a finom kibontása. A szén mintha valóban magába foglalná a több ezer elhamvadt madár utolsó sikolyát. Ennek a felszínre hozásához is szükségünk van azonban egy közvetítő emberi jelrendszerre. De a triptichon néma marad, Dezső Tamás csak jelzi, hogy van, illetve valaha volt valami a jelek túloldalán. Ez a némasággal való játék is személyes élményéből fakad. Többször is említésre került a művésszel készült Wopcast adásban, hogy a leégett erdő csendje mennyire nyomasztó volt. A hangmunka talán a csend elűzésére tett kísérlet; a képzeletet helyezi az elképzelhetetlen okozta hiány helyébe. A madarak nem tudnak elmenekülni az ilyen léptékű erdőtüzek elől. A Tájképben a madárhangok eltorzulása, valami mássá alakulása új jelenségként tűnik fel, ami már a megszokott hangok és az antropogén hatások találkozásának eredménye. Hangjuk összeforr a tűzzel és gerjedő zajjá válik. Megszűnik a megszokottságuk és egy új idegenségben bontakozik ki még egyszer utoljára. Új, szörnyűséges hang képződik, ami már a gép és a madárhang torz hibridizációja. Egy idegen elrendeződés, amire korábban nem hallottunk példát, és pont a korábbi tapasztalat hiánya mutatja meg, hogy az általunk már megszokott, hétköznapi madárhangok szintén idegenek.
A Tájkép rámutat arra is, hogy a tűz – akárcsak magát a hangmintát torzító gépi moduláció – , mint egy mindent felbontó és újrarendező rendszer működik, ami a nonhumán létezők idegenségét örök megismerhetetlenséggé konzerválja. Mintha a tűz feloldaná a minden élőbe belefoglalt sikolyokat csak azért, hogy aztán azt végleg az égéstermékbe zárhassa vissza. Ebből az egyetemes csendből szabadulnak fel aztán némán az Átiratban látható madárhangok. Mégis a Tájkép talán akkor hat a legerősebben, miután elnémul a felvétel és ott maradunk a kiállítótérben a felrajzolt, megismerhetetlen madárhangokat bámulva.
1 - Birtalan Áron - Cséka György - Dezső Tamás: Tájkép, 2023, kétcsatornás hang, madárhangok, moduláris szintetizátor, 10’05”
Dezső Tamás: Kóda
Kurátor: Cséka György
Einspach Fine Art & Photography
2023. szeptember 8 – szeptember 29.