Szubjektív eufória
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Eufória? című kiállítása egyetlen szóval leírva (ahogy az alcíméből is sejthetjük) a rendszerváltással foglalkozik. Harminc éve történtek az államszocialista rendszer leváltásának legemblematikusabb eseményei, így a kiállítás időzítése nem hagy kérdést maga után. De lehet-e még újat, érdekeset mondani egy kiállítás keretein belül a történelemkönyvekből, filmekből és dokumentumokból még a fiatalabb generációk számára is köztudott történésekről? Természetesen lehet, ha nem a jól ismert narratívához nyúlunk.
A kiállítás kurátora, Mucsi Emese az Eufória? esetében a közös emlékezet helyett a személyes történeteket választotta sorvezetőnek, a személyes elbeszélések pedig fotókkal, fotódokumentációkkal illusztrálva kerülnek egy „kötetbe“. Nem véletlen a nyomdaipari hasonlat – a kiállításra a kurátori koncepció is egyfajta antológiaként, képes olvasókönyvként hivatkozik.
A kiállítás három „fejezetre“ tagolódik. Az első egység teret enged a szubjektív kurátori válogatáson túl a közreműködéseknek is: tíz felkért művész és művészeti szakember válogatott fotókat, képzőművészeti alkotásokat és plakátokat a rendszerváltás időszakából, amelyek mellé a kurátor által készített interjúk szöveges kivonatai kerültek. Megtudhatjuk, mely fotókat válogatta Beke László a Camera Austria hasábjaira 1992-ben, hogyan ért el Korniss Péterhez az 1956-os forradalom megfelelő feldolgozásának igénye már 1988-ban, Orosz István pedig első kézből meséli el „rendszerváltó plakátjának“ történetét. Wessely Anna Lakner Antal Irányok című művét elemzi, amely az 1993-as Polifónia kiállításra készült – a kiállításon szintén szereplő Sugár János-mű történetét pedig maga a művész tolmácsolja.
Egyfajta előszóként értelmezhető Hámos Gusztáv 1989 – A híradó hatalma című filmje a kiállítás legelején. A csaknem egyórás filmben az 1989-ben a híradó által közvetített eseményeket Aczél Endre, a tévéhíradó egykori (1990-ben eltávolított) főszerkesztője és Hámos nagymamája kommentálja. A film egésze finom vizuális és tartalmi áthallásokra épül a nagymama mindennapi tevékenységei és a televízióban sugárzott témák között.
Mivel nincs kötelező bejárási útvonala a kiállításnak, tekintsük második fejezetnek az archívumokra épülő projektek termét, amely egyúttal a „nem hivatalos“ fotográfiák szekciója. Itt betekintést nyerhetünk az Artpool Művészetkutató Központ dokumentumaiba, amelyek a rendszerváltás alatt betiltott, majd 1989 decemberében újra megrendezett Magyarország a Tiéd lehet! című kiállítást őrzik. Rodolf Hervé videómontázsán a budapesti underground kultúra eseményeibe csöppenhetünk rég elfeledett helyszíneken, Almási J. Csaba fotógyűjteményének darabjairól pedig Király Tamás divattervező munkái köszönnek vissza. Forgács Péter installációja a kor privát fotóiból mutat be egy csokorral, kommentárként pedig egy rövid interjú filmet tekinthetünk meg Forgáccsal, amelyben elmeséli a Privát Fotó és Film Archívum alapításának körülményeit és indokait, és azt is, mi minden derül ki egy család privát fotóiból, és hogyan értelmezhetők a családi fotók szimbólumai. A kiállításban (több egyéb kötet mellett) Szegő György videóinterjúban is bemutatott Privátfotó Szimbólumszótárát is lapozgathatjuk. Érdekes gyöngyszem a privát archívumok között Eperjesi Ágnes installációja, amelyben a művész a rendszerváltás előtti időkben illegálisan sokszorosított pornográf képekből álló gyűjteményét dolgozza fel. A kártyalap méretű, amatőr felvételeket csak egy tükör segítségével, egészen közel hajolva láthatjuk, miközben saját, „leskelődő“ arcképünkkel is szembesülni kényszerülünk.
A tárlat harmadik részét a a szubjektív dokumentarista fotográfiának szentelte a kurátor. A kiállított fotók a rendszerváltás nyilvános történéseit örökítik meg, de korántsem riportszerűen. A személyes hangvételű fotók között találkozhatunk olyan hosszú távú projekttel, mint Benkő Imre harminc éven át készült fotógyűjteménye, amely az Ózdi Kohászati Üzemek leépítését és megszűnését dokumentálja, de gyakorlatilag egy nap leforgása alatt készült felvételeket is megcsodálhatunk, így Szilágyi Lenke sorozatát, amely a romániai forradalom utózöngéit mutatja be. Urbán Tamás fotográfiái, amelyeket Zsida térségében készített a Belügyminisztérium felkérésére, szinte megmosolyogtatóan egyszerűen (és teljes valójában) ábrázolja a történelmi jelentőségű eseményt, a határ lebontását. Számomra a kiállítás egyik legfontosabb darabja Kodolányi Sebestyén fotósorozata. A művész tizenkilenc éves korában, a drogok és a nyugati zene által befolyásolt párhuzamos, belső világba süppedve készítette a felvételeket, amelyeken többnyire barátokat és családtagokat örökített meg. Minden kép egy lakásba zárkózva készült, mindegyiken érződik a felszabadult képi kísérletezés, a művészi szárnypróbálgatás. Ezek a fotók bemutatják: az is egy álláspont, ha nem veszel tudomást valamiről.
Éppen azért ilyen nagyszerű az Eufória? kiállítás, mert a bemutatott pozíciók közé helyezi a kívül helyezkedést, a figyelmen kívül hagyást is. De nem kizárólagos a kiállított anyagok médiumát tekintve sem: a kiállításon egyaránt kapnak helyet művészi fotók, sajtófotók, köztéri installációk, archív dokumentumok, videók és plakátok is. És bár a tárlaton megjelenő szövegek mennyisége nem feltétlenül elégíti ki a 21. század kapkodó látogatóját, ezúttal megéri hosszan elidőznünk a kiállítótérben, hiszen a szubjektív anekdoták bemutatása emlékeztet bennünket, hogy a történelem sosem egyetlen síkon, egyetlen idővonalon zajlik, hanem szerteágazó visszaemlékezések sokaságából tevődik össze.
Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról
2020. február 23-ig
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
A zárónapon 15 órától Topor Tünde és Winkler Nóra szubjektív tárlatvezetését 17 órától Andrej Ujică Out of the Present című dokumentumfilmjének vetítése követi.