„Egy szeles őszi éjszakán belehaltak a muslicák Eszter kávéscsészéjébe” – ezzel a mondattal kezdődik Dorsánszki Adrienn hangjátéka, s ebből már sejthetjük a teret és az időt. „Eszter tíz év után először nem mosogatott el”, s itt már egy hús-vér emberi alak kezd kirajzolódni. Aztán lélegzés hallatszik, baljós zene indul mélyről, eső dobol; megvan az atmoszféra, hogy elképzeljük a láthatatlant.

A Vákuum című hangjáték, amelynek szövegét Mechiat Zina költő írta, hangkulisszáját pedig Dorsánszki Adrienn képzőművész, valamint Szesztay Csanád fotós és zenész teremtette meg, tulajdonképpen egy sorsfordulatról szól; egy pontosan meghatározott keretben tizenkét óra alatt lezajló metamorfózis története, amelynek során az éjszakából nappal lesz, és a főszereplő, Eszter felszabadul az önmaga – és mint kiderül, mások – által épített lelki börtönből. A börtönt elsősorban az egyre szűkebbre szorító hétköznapi konvenciók és a fojtogató családi múlt jelenti; az önmagába zárt Eszter sokféle belső hangon megszólalva teszi plasztikussá a szorongását, az elfojtott érzelmeket, a mélyre rejtett vágyképeket. A mágikus elemekkel, költői képekkel és költőivé tett hétköznapi mondatokkal teleszőtt történet nem más, mint visszatérés a gyerekkori elképzelésekhez; egy légüres térbe került ember életének átváltozása.

A Vákuum ötvenhárom percének nagy része valóban fullasztó, mintha nem lennénk képesek elhallgattatni a fejünkben kavargó hangokat. Eszter igazi hangját először tíz perccel a vége előtt hallhatjuk, ekkor szólal meg levegő után kapkodva; zihálva kimondja a múltból (egy meséből vagy talán egy nyelvleckéből) felsejlő varázsigét – „she sells seashells” –, majd káromkodva sírva fakad. Mintha víz alól bukkanna fel ekkor, még mindig fuldokolva. De a hangjátékban minden csak mintha: aki hallgatja, elképzelheti úgy is, hogy a főhősnő ezentúl képes lesz már a víz alatt is lélegezni, és onnan figyelni a vízfelszínen túli, csillogó világot. Mert a történések egyszerre zajlanak kívül és belül: a tenger morajlása összekapcsolódik a testnedvekről szóló mondatokkal; Eszter képletesen önmagából gyúr agyagszobrot, de kimondhatja azt is, hogy a „koponyám belsejére karcolom magam”.

A vákuum egyszerre a belső és külső levegőtlenség szinonimája, egyben a pszichodráma helyszíne. Belül a levegőt a múlt szívta el, a generációkon átörökített nyomorúság, a mindig elégedetlen autoritás, a kényszeresen saját képére formáló szülői hang. Kívül pedig a „jelentéktelen szózsákok” világa, az egyhangú, gépies, dübörgő külvilág nyom össze mindent, amelynek alapja a small talk és a képtelenség a valódi kommunikációra. „Buborék, üveggömb, vasgolyó a vákuum” – hangzik el a kulcsmondat, s a hangok révén szinte tapinthatóvá válik, hogyan zárult be egy évtized alatt Eszter világa. A vákuumban pedig már nem terjed a hang.

A hangjáték mindezt képes érzékeltetni, azaz hallgatója képzeletbeli vetítővásznán megjeleníteni. (Nem véletlen, hogy a rádiójáték egyik szinonimája a németben a Kopfkino, a „fejmozi”.) A vetítés legfontosabb eszköze Dorsánszki Adrienn hangja, amely megfelelően hiteles és sokszínű ahhoz, hogy ne is merüljön fel, a megjelenítéshez esetleg több színész kellene. Van, amikor besuttogja a teret, mintha fohászkodna, de képes a passzív agresszió érzékeltetésére is. Az egyetlen hang ötlete összefügg Dorsánszki doktori kutatásának fókuszával, amelyben Ernie Kovacs, a huszadik század közepének csodálatos amerikai tévékomikusa állt. Kovacs egy-egy felolvasása során képes volt egy történet összes szereplőjét egymaga megformálni. De a Vákuum lényegét mégsem a hangok bravúros megformálása vagy a történet ívének megrajzolása jelenti, hanem a szöveg és a hang, pontosabban a költészet és a zene által megteremtett képzeletbeli tér. Dorsánszki Adrienn hangjátéka valóban olyan, mintha a hallgató egy képzeletbeli búra alá kerülne, amelynek falán ott villódznának a megidézett képek.

A hangjáték képteremtő – akár úgy is mondhatnánk, képzőművészeti – aspektusa tulajdonképpen már története kezdetétől fogva létezik. Európában épp száz évvel ezelőtt jelent meg – a rádióval szinte egy időben – a rádiójáték; alig telt el néhány év, és például Németországban már olyan komoly gondolkodók látták a hangjátékban (és a rádióban mint tömegmédiumban) a jövőt, mint Walter Benjamin vagy Bertolt Brecht. Számukra még a technikai médium lehetőségeinek kiaknázása állt a középpontban – Brecht egyenesen a befogadó passzivitását akarta megtörni a „rádió átfunkcionálásával”, új kommunikációs helyzetek megteremtésével. Nem sokkal később a hangjáték már önálló művészi értékkel bírt, s két alapkérdés kapcsolódott hozzá: mennyiben lehet közösségi a rádiójáték, s mennyiben tekinthető (a képzelet révén) vizuális műfajnak? Az előbbi kérdésre inkább negatív lehetett (és lehet ma is) a válasz: a hallgatók saját külön „búrájuk” alatt ülve nem alkotnak valódi közösséget. Viszont a vizualitással kapcsolatban már évtizedekkel ezelőtt kialakult egyfajta konszenzus, amelyet egy német hangjátékíró, Wolfgang Weyrauch így foglalt össze: „a hangjáték a láthatatlannal folytatott párbeszéd.” De jogosan nevezték ezeket a gyakran rádióra komponált hangos kísérleteket „vak színháznak” is, ami Dorsánszki Adrienn alkotása esetében inkább belső színháznak tekinthető.

A hangjáték azután főleg a német rádiótörténetben kapcsolódott össze a művészeti alkotásokkal; többek között Rainer Werner Fassbinder vagy Joseph Beuys is fontosnak tartotta mint önálló műfajt, illetve kommunikációs eszközt, amely azután összefolyt olyan fogalmakkal is, mint a sound art vagy a Klangkunst. Magyarországon leginkább a hetvenes-nyolcvanas években – német hatásra – jelent meg a kísérleti hangjáték műfaja. Így készülhetett el 1979-ben a Magyar Rádió Kísérleti Elektronikus Stúdiójában Hajas Tibor Érintés című rádióperformansza, vagy így születhettek meg (a rádión kívül) Erdély Miklós hangjátékai, hangmontázsai, amelyek közül a Furcsa zokogás megtalálható az Artpool online gyűjteményében, Altorjai Sándor előadásában. De ugyanebbe a történeti sorba illeszthetők Ladik Katalin hangperformanszai vagy Szkárosi Endre rádióra komponált alkotásai. Az elmúlt másfél évtizedben a rádiójáték, illetve a hangjáték korábbi kultúrája gyakorlatilag eltűnt Magyarországon – a Rádiószínház egykori vezetője, Solténszky Tibor 2016-ban hunyt el, Szkárosi Endre pedig 2022-ben. Ennek ellenére a képzőművészeti közeghez is kapcsolódva olyan hangjátékok születtek ebben az időben, mint Páldi Lívia To Be Corrected – Abstracts for a Hörspiel című munkája a 2012-es kasseli Documentára, vagy kicsit tágabban értelmezve Somló Dávid interaktív hangalapú performanszai a Trafóban. Dorsánszki Adrienn és alkotótársai most olyan művet hoztak létre, amely minden tekintetben méltó az elmúlt évtizedek legjobb magyar hangjáték-kísérleteihez, és Németországban (lefordítva) akár még a közszolgálati rádiókban is megjelenhetne. Jellemző helyzetünkre, hogy Magyarországon ma egyetlen olyan hely akadt, ahol ezt a hangjátékot méltó módon bemutathatták: a Tilos Rádió.

A rádiójáték az Alkotás útja és a Spanyol Inkvizíció közös műsorfolyamában hangzott el 2024. június 27-én, a Tilos Rádió archívumában visszahallgatható.