Férfiuról szólsz nékem, Múzsa?
Enyedi Ildikó filmje, A feleségem története, úgy tűnik, nem mindenkinek tetszik. Találgathatunk, hogy hol húzódnak a választóvonalak: az európaiaknak igen, az amerikaiaknak nem? Az idősebbeknek igen, a fiataloknak nem? A férfiaknak nem, a nőknek igen? A valaha volt budapesti alternatív kultúrát ismerőknek, a Balázs Béla Stúdió filmjein felnőtteknek igen, vagy nekik pont, hogy nem? Illetve ott van még az is, hogy akik olvasták a Füst Milán-regényt, azok csalódnak-e?
A jövő asztala
Tengerimalac-pörkölt, maniókás krumpli, hínárgulyás ivókürt, gombabár, földevés, csomagolásfétis és fröccsöntött ételek.
Belakott kirakatok Debrecenben
A vírus miatt átrendeződött világban meg kellett tanulnunk új, eddig ismeretlen szabályok szerint élni. A túlélés a tét, a néhány négyzetméteren zajló napi rutinunk ehhez alkalmazkodik. És mivel társas lények vagyunk, ezért nemcsak a maszk, a kesztyű és a rögeszmés tisztaság kezdi ki mentális állapotunkat, hanem a proxemikai szabályok szigorodása, társas kapcsolataink, szociális mozgásterünk fizikai beszűkülése is. Már számos publikáció született a tartós izoláció hosszú távú, negatív hatásairól, ahogyan arról is, hogy milyen alternatív megoldások segíthetnek bennünket e disztópikus helyzet kezeléséhez. A kényszerű szociális korlátozások a képzőművészeti színteret, múzeumokat, galériákat sem kímélik. A közösségi kulturális intézmények ezért a művészetet mint médiumot online csatornákon juttatják el a befogadókhoz – ami kényszerű távolságtartást jelent mű(vész) és befogadó között.
Ellentmondások a Çamlica hegyén
Az Hagia Sophia mecsetté alakítását jóval kisebb nemzetközi visszhang kísérte, mint mikor Isztambulban bő egy évvel korábban átadták Törökország valaha épült legnagyobb mecsetét. A Çamlıca-hegy tetejére épített, 63 000 hívőt befogadó épületet sokan Európa legnagyobb mecsetének tartják – annak ellenére, hogy az ázsiai kontinensen fekszik. A megaprojektet azzal harangozták be, hogy ott „pozitív diszkriminációban” részesítik az odalátogató nőket. Lássuk, mi valósult meg ebből.
Hol van Valdo?
2017-ben az Európai Filmdíj gáláján A négyzet volt a legsikeresebb alkotás, a svéd–német–francia–dán koprodukció hét jelölésből ötöt váltott díjra. A film, amely a cannes-i fesztivál fődíját, az Arany Pálmát is elnyerte, egy múzeumigazgató kényelmes, rendezett életének abszurd fordulatokkal teli összeomlását meséli el. A főszerepet játszó Claes Banget most újra láthatjuk a mozivásznon A hazugság színe című alkotásban, ezúttal kritikusként.
Hallgass az orrodra!
Itt ez a magára hagyott, kietlen kiállítási tér, Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė RYXPER1126AE című kiállítása a Trafó Galériában. Fehér falak, mesterséges intelligencia által generált, félelmetes videoloopok, egy litván népdal csontig hatoló ereje, fémrúdra felöklelt szalmabála, fura, szúrós fémtárgyak és nyálminták. Online minden látható és hallható, csakhogy a matematikai szikárságú cím egy illatot jelöl, ami ha nem lenne koronavírusos izoláció, akkor betöltené a teret. Betöltené a testünket, a tüdőnket. A belégzéssel a részünkké válna. Még csak tisztában sem vagyunk a hiánnyal, de észlelésünk, így a megismerés töredékessége is, elkerülhetetlen.
Falak közé zárt falak
Amikor hónapokkal ezelőtt elindultak a kiállítás előkészületei, természetesen még nem sejthettük, hogy már a megnyitót sem tudjuk megtartani és bizony falak közé zárul Ország Lili tárlata.
Szubjektív eufória
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Eufória? című kiállítása egyetlen szóval leírva (ahogy az alcíméből is sejthetjük) a rendszerváltással foglalkozik. Harminc éve történtek az államszocialista rendszer leváltásának legemblematikusabb eseményei, így a kiállítás időzítése nem hagy kérdést maga után. De lehet-e még újat, érdekeset mondani egy kiállítás keretein belül a történelemkönyvekből, filmekből és dokumentumokból még a fiatalabb generációk számára is köztudott történésekről? Természetesen lehet, ha nem a jól ismert narratívához nyúlunk.
Megjegyzések a Ludwig Múzeum Király Tamás. Out of the box című kiállításához
Közel öt év telt el az első Király Tamás-kiállítás óta, amely épp a budapesti Király utcában kapott akkor helyet, a tranzit.hu szervezésében, a Majakovszkij 102 kiállítóterében. Idén már a Ludwig Múzeum ad otthont a „divatellenes divattervező” retrospektív kiállításának.
„A buborékban néha elfogy a levegő, vagy én leszek épp túl nagy…”
„Nekik buborék, nekünk tenger” – szólt az idei Bánkitó Fesztivál hivatalos mottója. A fesztiválé, amely egy hosszúhétvége erejéig megsokszorozza az apró nógrádi település lélekszámát, és amely már jó pár éve tudatosan, az aktuálisan tematikához illeszkedve készül képzőművészeti kísérőprogramokkal is.
Zenélő kerámiák, buboréklámpák, egy megvadult slag és más kedvencek
Az idei Velencei Képzőművészeti Biennálé örvendetesen maga mögött hagyta elődje látványosság központú szelekcióját, hogy átadja helyét egy higgadtabb koncepciónak; a főkurátor Ralph Rugoff szavaival mintegy tükröt tartson a nyitott gondolkodás számara.
Téttel
Vajon magától értetődő, hogy tudjuk, milyen egy folyamatot az elejétől a késznek vélt állapotig végigvinni, tevékenyen részt venni benne, majd levonni a tanulságokat, esetleg később ezeket a frissen szerzett ismereteket más természetű programoknál még kamatoztatni is – legyen szó a bevásárlólista összeállításáról, egy művészeti koncepció megvalósításáról vagy akár az életünk további fejezeteinek vizionálásáról? Zavarba ejtő, hogy amennyire nehéz dolgaink koncentrált szervezésének mikéntje, annyira ritkán találkozunk ezzel, az erősen gyakorlati természetű tudással az oktatás hivatalos keretei között. Talán ez a terület az, amely, ha kimondatlanul is, a családi szocializáció terepére van rendelve. Így nem meglepő, hogy az olyan, klasszikusan polgári, kapitalista társadalomban értékesnek vélt készségek – mint a kitartás, a hosszú távú tervezés, az előrelátás, a stratégiai mérlegelés – belsővé tételében is hátránnyal indulnak azok, akik előtt gyerek- és kamaszkorukban nem állnak közvetlen példaként jó gyakorlatok, vagyis kevésbé biztos, támogató családi háttérből jönnek, vagy akár szülők nélkül, gyermekotthonban nevelkednek. Ebből a logikából fakadóan meghatározó alapélménnyé, szélsőséges esetben akár sorsfordító felismeréssé válhat egy olyan közösségi kezdeményezésben való részvétel, amely a közös témafelvetéstől a munkafázisok döntésein keresztül vezet valamely, mások számára is nyitott, megismerhető eredményig, jelen esetben egy kiállításig.
Társadalmilag elkötelezett élmény
Hogyan is kezdhetnénk hozzá egy kiállítás elemzéséhez, ha a kiállítás anyagát képező művészi tevékenység műfaját illetően bizonytalanok vagyunk? Ahhoz pedig, hogy a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban bemutatott KÉP-ÉLMÉNY kiállítás, illetve az azonos címet viselő „fotó alapú művészetterápiás és élménypedagógiai projekt”1 műfajának meghatározásába belefogjunk, először talán érdemes néhány fogalmat tisztázni. Bár a társadalmilag elkötelezett, az együttműködésen vagy épp a részvételen alapuló művészeti gyakorlatok sok esetben átfedést mutató kifejezései már évtizedek óta részei a kortárs képzőművészeti diszkurzusnak, mégis érdemes időről időre elővenni őket és megvizsgálni, melyiket is látjuk valójában az adott művészeti projektben. De valóban művészeti projekt volt a KÉP-ÉLMÉNY? Az alábbi definíciókat látva megbizonyosodhatunk róla.
A fotográfia mint a gondoskodás segítő eszköze
Hossala Tamás több mint húsz éve dolgozik a gyermekvédelemben, emellett fotográfiai tevékenységet is folytat. Már korábbi fotóin is feltűnik a gyermekotthonok világa. Szupervízió I. című sorozatában azt a közösséget fényképezte, amelyben gyermekvédelmi szakemberként maga is dolgozott. „A fekete-fehér fotók által a Zirzen Janka Gyermekotthon speciális lány csoportjáról kapunk képfoszlányokat.” (Somogyi, 2013) Hossala meglehetősen sötét és baljós képet fest alanyai sorsáról, egyfajta alászállásnak tekinthető ez a sorozat, amely vizuálisan modellezi számunkra az állami gondozottak életét érintő hangsúlyos problémákat. Homályba veszett foltok és árnyak formájában jelennek meg a fiatalok; az identitás válsága, az élet kilátástalansága és a perspektívák hiánya fejeződik ki a fotókon. „Mintha valódiságuk kérdőjeleződne meg, mintha éppen hogy csak lennének ebben a világban.” (Somogyi, 2013)
Off the Wall
A graffiti egyesek szerint már az ókori Egyiptomban létezett afféle szubverzív, ellenzéki népművészetként, de csak a 20. század második felében került közvetlenül összefüggésbe a képzőművészettel. A nyugati városok utcáiról, metróállomásairól és egyéb hozzáférhető, nyilvános falfelületeiről kezdetben áttételesen, majd egyre közvetlenebbül került be a kiállítótermekbe. Ennek ellenére a névtelen graffiti-szerzők még inkább az utcán működtek, önkifejező, illetve politikai és világnézeti állásfoglalásuk mindenki számára hozzáférhető volt. Kiderült, hogy nemcsak egyes csoportok képviselnek viszonylag könnyen felismerhető stílust, hanem bizonyos egyének is. Ennek köszönhető, hogy a műfaj tehetségesebb képviselői fokozatosan közismertté váltak, egyre több csoportos és egyéni kiállításon vehettek részt, és tevékenységük csakhamar meghatározó lett a kortárs képzőművészetben.