Lábjegyzetek három csatornára
Naaem Mohaiemen bangladesi származású történész, a Columbia Egyetem antropológia Phd hallgatója, Guggenheim ösztöndíjas képzőművész és a 2018-as Turner Prize jelöltje. Munkáiban főként a „Harmadik Világ” és a globális baloldal hidegháborús múltjával, a szocialista mozgalmak rejtett történeteivel és be nem teljesült dekolonializációs küzdelmeivel foglalkozik. Mozaikszerű sorozatokba rendezett publikációit, (videó)installációit és filmjeit egyaránt központi kutatási témájának feldolgozásához és bemutatásához használja. Történészként a szokatlan párhuzamok, különös kapcsolódási pontok érdeklik, legyen szó akár az iszlám a hip-hop zenei történetében játszott kulturális szerepéről vagy a jótékonysági koncertek mára kialakult modellje és Banglades függetlenedése közötti összefüggésről.
Kiemelés
Nyári utóízként az Artmagazin tematikus merítése – ha úgy tetszik kiemelése – következik a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé seregszemléjéből.
Világok találkozása
Idén Palermóban van a Manifesta. A kétévente, mindig más európai városban megrendezett kiállítás The Planetary Garden. Cultivating Coexistence címmel a globális együttélés lehetőségeit és kihívásait vizsgálja.
A levegő mumifikálása
Az angol szobrász, Rachel Whiteread (1963) turnézó mobil életműkiállítása tavaly nyitott a Tate Britainben, és jövőre Saint Louisban fejezi be világkörüli útját, de július végéig még elérhető közelségben lesz hozzánk.
A beton illata
Az osztrák építészeti színtér legjelentősebb kiállítóhelyén Bécsben, az Architekturzentrum Wien-ben augusztus elejéig látható a háború utáni legizgalmasabb irányzatot, a brutalizmust bemutató kiállítás.
Királynők, csillagközi utazók és neodadaista kalandjáték a Kolorádón
Biztosan másnak is feltűnt, hogy a Kolorádónak idén elég jó művészeti programot sikerült összeraknia. A kisebb nyári fesztiválokon megszokhattuk, hogy az összes belvárosi alter hely – a Lumentől a Gólyáig – kitelepül, a civil szervezetek mindenféle beszélgetést tartanak, és általában fiatal művészek, akiket egyébként már a Fekete kutyából jól ismerünk, létrehoznak egy játékos installációt vagy bemutatják valamelyik munkájuk egyszerűsített verzióját, ami mintegy kiegészíti a fesztivál látogatók élményeit. Ezzel mindenki jól jár: a nézőnek nem kell feszengve kulturálódnia, a programok emelik a fesztivál színvonalát, az alkotók pedig amellett, hogy karszalagot és csekély honort kapnak, kísérletezhetnek és közelebb kerülhetnek a közönséghez. Idén viszont több olyan, (a még mindig elég meghitt hangulatú fesztivál méreteihez képest) nagyobb volumenű színházi produkció is volt a kínálatban, ami miatt konkrétan megérte jegyet váltani. A BajuSS-t és a Queendomot például azért vártam, mert egyik budapesti bemutatóra sem sikerült idáig eljutnom, a DEEPER-nél pedig arra voltam kíváncsi, hogyan működik a darab másfajta térben.
Mindent a szemnek, semmit a kéznek
Átfogó lengyel és magyar dizájn kiállítást ígér a május végén záró STEPS AHEAD névre keresztelt tárlat a FUGA-ban. A kirakatban csillogó Laokoon-lámpa hívja fel magára a járókelők figyelmét – ennél jobb „hirdetőtáblát” aligha választhattak volna a kiállítás kurátorai. A kérdés csak az, hogy mi vár ránk odabenn?
„állítólag tényleg negyven millióan vannak!”
Permanens forradalom! Trockista kiállítás a Ludwig Múzeumban Fabényi Julia gondozásában! Milyen meglepő! – gondolhatná az ember. Pedig nem erről van szó. A budapesti intézményben a kortárs ukrán képzőművészetet bemutató kiállítás nyílt április 5-én. Európában az eddigi legátfogóbb tárlatot láthatja a magyar közönség.
Művészetről és ideológiáról Weiler Péter Godot Galériás kiállítása kapcsán
Semmi kortárs nincs abban, hogy valaki vesz magának egy kiállítást vagy méltatásokat a kiállításról. Régebben is voltak festegető bárónők, műkedvelő grófok vagy művészkedő patronok, akik például szalonokat alapítottak és ott állították ki műveiket – mindegy volt, milyen színvonalon, aki a herceg kegyeltje akart lenni, az nagyon szerette a gyümölcstálakat, lovas akvarelleket és áradozott a színkompozíciók harmóniájáról, vagy mindegy is miről, hiszen abban sincs semmi kortárs, ahogy csúsznak-másznak, dörgölőznek a pénzhez, és ahogy a nagy igyekezetben kiderül, hogy „a képeket nézve párásodik a szem” vagy hogy „toplistás kiállítást láttam, láttunk”.
Ha még élne
Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.
A kevesebb több
Embert próbáló, három órás előadás – egyetlen életmentőnek bizonyuló szünettel – a Maladype Színház új Csehov-feldolgozása. A bárszék mintázatát, amin nyomorogtam, máig viselem. A Három nővér inkább belül, mint kívül bonyolódó életét a művészettörténet ikonikus képein keresztül megidézni, értelmezni kezdetben nagyon ígéretes felvetésnek tűnt. A nyitókép trecento szárnyasoltára a már előre szentté avatott glóriás nővérekkel, a szinte néma, lélegzetvételt metronómmá alakító hangokkal és azt ezt követő reneszánsz és barokk szentképek jeleneteivel még nagyon ült. A százféleképpen csavarható vörös, zöld, bordó selyemköntösök és a különös, kifacsart mozdulatok, kezek játéka ajándék volt a szemnek. De amikor sorjázni kezdtek szédítő iramban a direkt képimitációk, akkor a rácsodálkozás élménye – mellettem egy harsányan örvendező nézővel súlyosbítva – egyre tompult, a vége felé pedig már inkább könyörögtem volna, hogy ne legyen több, hogy ez vagy az ne jusson eszükbe. De eszükbe jutott. És meg is csinálták.
A MENYÉT ÉJSZAKA VADÁSZIK
Az nem kérdés, hogy már megint rossz lett a Dan Brown-film, ezúttal az Inferno. Az már kérdés, hogy vajon miért. Miért nem lehet mozira vinni egy könyvet, amely már eleve olyan, mintha forgatókönyv volna, csupa üldözés, futkosás, lövöldözés. Lehet a baj a rendezővel vagy az operatőrrel, bár a kettő élesen nem szétválasztható, miért nem szól rendező operatőrnek, ha már megint rossz irányban keresgél. Lehet, hogy mégsem annyira jó az a forgatókönyv, egyszerűen azért, amitől annyian szeretik a könyvet: valamennyit mégis magyarázni kell. Hiába nevetséges, van, akinek el kell mondani, ki volt Dante, ki a sokat emlegetett Beatrice, és ennek mi köze Firenzéhez.
Lóg a levegőben – Kreativitás űrrepülés nélkül
Mérei Ferenc a pedagógiai módszertan fejlődését három fázison keresztül mutatja be. Hagyományosnak nevezi azt a pedagógiát, amelynek célja egy általános műveltség átadása; ez Mérei szerint válságba jutott, mert nem tudott lépést tartani a társadalmi és a tudományos előrehaladással: „Az ismeretek dinamikus fejlődéséhez viszonyítva a tankönyv és a tananyag csigalassúsággal változott.” Ezt a merev rendszert váltotta fel az ismereteknek az alkalmazhatóságára koncentráló oktatási attitűd, amelynek középpontjában az intelligencia áll. Azonban, írja Mérei, ez a koncepció is elérte a korlátait, hiszen továbbra is meglévő, szerzett ismeretekre alapoz, amely pedig oda vezet, hogy „gyanakvóbban tekintsen az újra, ha az nemcsak az alkalmazásban, hanem a szemléletben is új”. Kora pedagógiájának orientációjaként a kreativitást jelöli meg: a kreatív emberek „nem alkalmaznak, hanem létrehoznak; nem megtanulnak, hanem rátalálnak vagy kitalálnak”. Ugyanakkor, állítja, bár a kreativitás adottság, mégis fejlesztendő.
A kép mint teher
I.
„Mondhatnám, hogy Dél-Afrika adja a munkáim tartalmát
és Hollandia a formát,
ugyanakkor, a képek, amikkel dolgozom
majdnem mindenhol és mindenki számára ismerősek.
Másodkézből szerzett képekkel dolgozom és közvetlen tapasztalatok alapján.”
(Marlene Dumas, 1994)1
Fények nyomában
„Mehr Licht” mondta a derengő fényű hálójában halála előtt Goethe, amely kijelentésre – egyesek szerint tévesen, mások szerint joggal – aztán egy egész eszmerendszer, a felvilágosodás épült. Kisebb léptékben, de hasonlóan megtermékenyítő hatású volt az UNESCO idei felhívása is. A világszervezet 2015-öt a Fény Nemzetközi Éveként hirdette meg, amely jó alkalmat kínált a vizuális kultúrával foglalkozók számára a téma által ihletett események szervezésére. A hazai közönség például ennek keretében találkozhatott Csáji Attila lézermunkáival a Műcsarnokban. Párhuzamosan az Új Budapest Galéria egy reprezentatív, a fénnyel, a fényművészettel kapcsolatos tudásunkat rendszerező csoportos kiállítás szervezésére vállalkozott. Bár ebben az esetben nem csak a Fény Nemzetközi Éve jelentette az apropót, hanem Paksi Endre Lehel áttekintő igényű doktori kutatása is, aki kurátorként a tárlat címében szintén Goethe utolsó szavait idézi meg, a kiállításban pedig a fény jelenlétének mágiájáról beszél.