IDÉN NEM ÍTÉLTÜK ODA A BEST BOOTH BY ARTMAGAZIN DÍJAT
Az Artmagazin már több mint tíz éve szemlézi a hazai art fairek standjait, és osztja ki az Artmagazin-zsűrinek legjobban tetsző kiállítónak járó díjat. Olyan vásári jelenlétet keresünk, ahol amellett, hogy az adott stand ellátja fő funkcióját – tehát eladásra kínál műtárgyakat –, egységes és átgondolt kínálattal találkozhatnak az érdeklődők.
A vásár új helyszíne – és a standok megépítettségének a vásár területén belül is eltérő, hullámzó minősége – kisebb teret enged az egységes stand-koncepciók megvalósításának és a szó szoros értelmében szép standok kialakításának. Így idei látogatásunk tanácstalanságának eredményeképp egyik kiállítónak sem adtuk át a Legszebb stand díját. Mivel azonban zsűrink minden tagja látott számára kedves részleteket, úgy döntöttünk ezeket mindannyian megírjuk, hogy a pozitívumok ne maradjanak említés nélkül.
Topor Tünde:
Úgy tűnik a Bálna adottságai ellene mennek a mi Legszebb stand-koncepciónknak. Az, hogy az egyes kiállítók saját felületeit néha a folyosó adja (ahol elő-előbukkannak a közraktár-építészet megőrzött elemei, és ahol a fény teljességgel szabályozhatatlan), vagy be kell menni közös terekbe, ahol a szomszéd gipszkartonjára helyezett művekért már nem lehet felelősséget vállalni, eleve lehetetlenné és igazságtalanná teszi az értékelést. Ehhez jön még az is, hogy némelyik stand a festékfoltos padló és az enyhén szólva is eltérő minőségben összeillesztett és lefestett gipszkarton lapok, vagy ki tudja milyen falak miatt inkább néz ki építési területnek mint egy eleganciára törekvő nemzetközi művészeti vásár egy-egy kis darabjának.
Egyetlen galéria tudott kiválni ebből az általános látvány-káoszból, az Einspach Fine Art & Photography - őket sajnos összeférhetetlenség miatt nem díjazhatjuk. Egy másik kiállító, a Monolog, aki a szerb-amerikai Branislav Jankic munkáit mutatja be, szintén túl tudott lépni a kedvezőtlen adottságokon: az egyik hátsó teret festette feketére és abba videókat vetítő tornyot épített.
A vásár fotó-szekciója letisztultabb volt, onnan a Mymuseum standját, és a mellette lévő szarajevói galéria, a Duplex egyetlen projekt egymással összefüggő műveit bemutató egységes standját emelném ki.
Mindentől függetlenül: néhány számomra ismeretlen, vagy épp először itt kiállított művet nagy öröm volt látni (például egy korai Birkás Ákost a Knoll Galériánál, vagy egy szintén korai Szőnyei Györgyöt az Einspach-standon, illetve egy kis Kemény György-munkát a Vintage-nál), és a sokféle találkozás lehetőségének megteremtése is fontos hozadéka ennek a pár intenzív napnak. A régió kortárs galériáit, illetve a műveket a közönséggel összehozó rendezvényre mindenképpen szükség van – a körülményeken talán érdemes lenne változtatni.
Szilágyi Róza Tekla:
Az idei vásárról gondolkodva hamar az átlátás szó jutott eszembe (köszönhetően ezt némiképp az FFS hasonló címen évekig futó projektjének). Merthogy a vásár egészének területén művek, vizuális világok, kevésbé összetartozó látványok olvadtak össze a szemem előtt. Szinte bárhonnan bárhová átlátni, ellátni. Távozás után kevés összességében – akár kiállításként is kezelhető – koherens stand látványának emléke maradt meg bennem, talán azért is, mert a Bálna sajátos gipszkarton fal elrendezése sok ígéretesnek induló helyzetet tör derékba azzal, hogy a galériák standjai összefolynak, váratlan falfelületeken érintkeznek egymással sokszor mellbevágó vizuális hatást keltő korok, generációk és technikák. A művészet történetében ezek a találkozások sokszor gyümölcsözőek – azonban ha a cél a legszebb stand megtalálása, a helyzet valamivel nehezebb. Persze fontos megemlíteni, hogy a helyzet nem csak a magukat képviseltető galériásokon múlik – hiszen bevétel-függő, hogy egy adott évben ki milyen pozíciójú, méretű és adottságú standon tudja képviseltetni magát. Egy kevésbé szerencsés adottságú standon nehezebb csodát tenni.
Mindezek mellett amúgy idén is voltak kedvenceim: az Einspach Fine Art & Photography a műáradat helyett a falakat elegánsan kihasználó, a műveket létezni hagyó standja, valamint a fotó szekció Duplex nevet viselő galériája, ahol Louis Jammes 1993 és 1995 között a város ostroma alatt Szarajevó utcáin fotózott, majd szárnyakkal kiegészített figuráival találkozhatunk. Amellett, hogy a stand fekete-fehér képeinek letisztult vizuális világa és az installálás során választott levegős elrendezés rögtön felhívta magára a figyelmem, a falszöveg elolvasása után külön jelentőséget nyert az is, hogy a munkák egy része poszter-szerűen egyenesen a falra volt ragasztva. Hiszen Jammes ezeket a képeket – miután “szárnyasította” – őket hasonló technikával ragasztotta fel a város lerombolt épületeinek falaira.
Cserna Endre:
Idén nem tudta igazán elkapni a figyelmemet az elburjánzó, gipszkartonfalas műtárgyrengetegben egyetlen galéria sem. Egy demokratikusabban és logikusabban kitalált stand-rendszerben talán egyszerűbb dolga lett volna a kiállítóknak – jelen felállásban, a Bálna plázákat idéző gyomrában viszont rendkívül meg voltak nyirbálva a kitűnni vágyó galériák lehetőségei. Néhány üdítő kivétel azért akadt: példának okáért a belgrádi X Vitamin neve már önmagában, party-kulturális utalásával meglepően eltért az elegáns galerista-miliőtől. A kiállított munkáik, amelyek a transzgresszív disney-trash és a blaszfém balkáni pop art kategóriáiba sorolhatók álprovokatív módon álltak a budapesti vásárlóközönség előtt. A dél-amerikai országok reprezentációját erősítő Adrián Ibáñez galériájának munkái (legfőképpen Alejandro Sánchez műanyagszobrai) tűntek ki a maguk szerencsésen elszeparált sarkában.
Itthonról a Kisterem mind generációs, mind esztétikai szempontból igen diverz válogatásának örültem, bár náluk sem beszélhetünk egységes stand-koncepcióról. Mindezek mellett a fotó szekcióban a Főfotó és alma materem, a MOME fotográfia szakának alkotásai némiképp igyekeztek ellensúlyozni az Art Photo Budapest giccs áradatát.
Kergyó Zsófia:
Amikor még nem volt belépő hatványozottan igaz volt – és az ismerőseim körében még most is azt látom –, hogy a vásár sokakat bevonz, akik egyébként nem látogatják kereskedelmi galériák tárlatait, illetve általában kortárs képzőművészettel is csak elvétve találkoznak. Ha a vásárnak nem is elsődleges célja vagy egyáltalán nem missziója a művészetközvetítés, érdemes lenne elgondolkodni a kihagyott zicceren. Az eseményszerűség, a monumentalitás látszata csábító – mintha egy korzóval a Bálna épületében képbe lehetne kerülni. A mindent felülíró piaci szempontokat és egyenlőtlenségeket egy gondolatjáték erejéig zárójelbe helyezve: használhatnák ezt a teret a galériák statement-standjaiként. Hogyan lehet egy korlátozott méretű alapterületen sűríteni (semmiképp nem műtárgy/négyzetméter fordított arányosságával) a szellemiséget, az új irányokat; 2022-ben kinek a képviselete, milyen műtárgyak közvetítése mondja el leginkább, hogy mit vállal a galériás? A jelenlegi felállásban azonban nem emelnék ki senkit, csak az igényt, hogy változzon a vásár.
Nyitókép: Louis Jammes