Design és Biztonság – megnyitóbeszéd

Mélyi József

Akár Strasbourgig is elmegyek! Az elzászi város neve az elmúlt években a magyar közéletben leginkább ebbe a fordulatba foglalva jelent meg: azok, akiket súlyos sérelem ért, és nem bíznak abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás valóban nekik szolgáltat igazságot, megígérik, hogy ha kell, a lehetséges legmagasabb instanciáig elviszik ügyüket. Strasbourg ebben az összefüggésben Európát jelenti, pontosabban Strasbourg az igazságot jelenti.

Ha magyar képzőművészek mennek el Strasbourgig, akkor az első kérdés, ami felvetődik: mi az összefüggés a művészet és az igazság között. Bonyolult kérdés, és ha jobban a mélyére tekintünk, pillanatok alatt Heidegger, Gadamer, Lukács vagy Adorno gondolatainál járunk, akik a művészetet többek között az igazság filozófiai fogalmával kapcsolták össze. Egy olyan igazságéval, amely tudatos reflexióval nem, vagy csak korlátosan ragadható meg. A fent említett filozófusok igazsággal és művészettel kapcsolatos gondolatait a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdték rendszeres kritika alá vonni, mégpedig elsősorban a műalkotás fogalmából kiindulva. A műalkotás, amely korábban a művészetelmélet legszilárdabb eleme volt, ebben az időben kezdte végleg elveszteni körvonalait, hogy aztán teljesen feloldódjon a nyitott műben, ahol a művészet és a nem-művészet között a határok elmosódnak, ahol a műalkotás már nem választható el az őt körülölelő valóságtól. E bántóan rövid művészetelméleti kitérő után már rendelkezésünkre is állnak azok a fogalmak, amelyekkel a Gruppo Tökmag kiállításának anyagát vizsgálhatjuk, s ezek az igazság és a határvonal.

A Gruppo Tökmag projektjének középpontjában egy strasbourgi börtön épülete áll; ha van valami, ami látszólag távol áll a művészi igazság problémájától, akkor az éppen ez. Egy gondosan körülzárt, megfigyelőkamerákkal és jól képzett személyzettel őrzött intézmény, amely a sok európai sztenderd miatt valószínűleg nem sokban különbözik francia vagy német társaitól. Egy furcsaság azonban mégis akad, s ezt vették észre a nyitott szemmel arra vándorló magyar alkotók: a nyolcvanas években épült épületen díszítések találhatók. Első látásra a híres osztrák építész, Adolf Loos 1908-as esszéjének a címére asszociálhatnánk: Díszítés és bűn. De itt nem elsősorban az ornamentikáról van szó, nem az építészet purizmusáról vagy a művészet és erkölcs problémájáról. Mintha a strasbourgi épület falain a művészet rég eldobott elemei jelennének meg: az avantgárd romjai, rendszerbe helyezett színek, absztrakt formák, geometrikus jelek, szándékosan vagy egyszerűen ott felejtve. A Gruppo Tökmag alkotása ezeknek az elemeknek a felfedezésével, válogatásával, kiemelésével kezdődött, és a feldolgozásukkal végződött. Lehatároltak valamit, amiben tetten érhető művészet és nem-művészet határvonalának láthatatlansága. Valamit, amiben a harminc évvel ezelőtti Nyugat-Európa humanizmus-felfogásának lenyomata válik kitapinthatóvá. Valamit, amiben a hatalmi struktúrák egy pillanatra előtüremkednek. 

Eszközeik sokfélék: hol a méreteket, hol az anyagokat, hol a médiumokat változtatják. Nagyítanak és kicsinyítenek, kasíroznak, kereteznek és vágnak. Műveikben nemcsak a műalkotás fogalma, de az alkotó is megkérdőjeleződik; a Gruppo Tökmag mint csoportos alkotó mellett most a börtönlakók nevei jelennek meg a művészet létrehozói között. Tábori András és Kovács Budha Tamás felvették a kapcsolatot a bent élőkkel, s arra kérték őket, hogy rajzolják le az épületet, vagy egy általuk jellemzőnek tartott részét. Nem maguk kérték fel erre a törvénytől sújtottakat, hanem egy közvetítőn keresztül jutottak át a igazságszolgáltatás által húzott határvonalon. Valójában minden művészi lépésük a közvetítésre épül, s ez nemcsak akkor igaz, ha a kiállított projektelemekből kiindulva tudományos módszerekkel részekre bontjuk és úgy vizsgáljuk a tevékenységüket, hanem akkor is, ha a közösségi művészet fogalma, vagy éppen a kint és bent problémája felől közelítünk hozzájuk.

 

Az igazság az, hogy akármerre indulunk, a határvonalak fogalmához érkezünk. Az 1987-ben egy helyi építész által tervezett, posztmodern jegyeket mutató épület határainál, az absztrakció és a figurativitás, a hasznosság és a haszontalanság két irányból megközelíthető demarkációs vonalainál járunk. Ha jól megnézzük a vonalakat, akad ennek a munkának egy érdekes és távoli párhuzama. 2005-ben Jochen Gerz, a köztéri művészet elmúlt évtizedeinek egyik legnagyobb alakja, Karlsruhéban, a német Alkotmánybíróság székhelyén hozta létre az Alapjogok terét. Művében 48 ember válaszai jelennek meg arra a kérdésre, hogy mit jelent számukra a jog és az igazságosság; 24 bíró, jogász, ügyvéd mellett 24 olyan ember is megszólalt, akiket a törvény sújtott, vagy akik még nem kerültek kapcsolatba az igazságszolgáltatással. A válaszokat Gerz egy zászló egyik és másik oldalára írta fel, s ezáltal nemcsak az igazság két oldala vált láthatóvá, de átvitt értelemben a köztérbe került a hatalom, az egyén és a közösség közötti viszony problémája is. A Gruppo Tökmag projektje teljesen más eszközökkel ugyanezekhez a kérdésekhez jut el. Hol van a köz- és magántér határa? Hogyan jelenhet meg az egyén látásmódja – főleg korlátozott látási viszonyok között? Hogyan jelenhet meg a közösség véleménye? Milyen reprezentációs formában válik mindez láthatóvá? Ki teszi láthatóvá? És: ki teszi láthatatlanná?  

A Gruppo Tökmag műegyüttesében az egyik legfontosabb elem a láthatóvá tétel, a bemutatás módja, s ezen belül a nagy reprezentációs formák átalakítása. Jó példa erre az átlátszó üveggúla, amely egyszerre sérülékeny és biztonságos elhatároló, s amely itt lekicsinyítve foglal magába egy szintén miniatürizált, értelmetlen építészeti tagozat-együttest. Ez a gúla: modell. Egy monumentális köztéri reprezentációs eszköz kicsinyített makettje. Önmagában jelentés nélküli, üres. Kontextusba helyezve: a kint és a bent, a hatalmi határvonal vizuális és plasztikus megjelenítője. Értelmetlen dizájntárgy, de egyben a tudatos reflexió számára nem, vagy csak korlátosan megközelíthető igazság hordozható emlékműve.  

Az, hogy a Gruppo Tökmag tagjai ezért az igazságért Strasbourgba mentek, sokat mond el a mai világról is. Például a magyar művészek jelenlegi helyzetéről, akik a nagy Nyugat-Európában még mindig mint két szegénylegény jelennek meg. Érdekes kérdés, és messzire mutatna, ha a „még mindig” kérdését járnánk körül, ha mondjuk ezt a projektet, vagy annak ötletét tíz, húsz vagy éppen harminc évvel ezelőtti időkre helyeznénk vissza. Kiderülne valószínűleg, mennyire más volt a szabadságfoka Európában és Magyarországon a művészetnek, mennyivel könnyebben, akadálymentesebben került volna közel a hatalom vagy a határvonalak kérdéséhez egy-egy művészi gondolat. De persze mindez itt és most, Szentendrén, a galéria biztonságos falai és üvegablakai között is világosan látszik.

 

Gruppo Tökmag: Design és Biztonság
Helyszín: Mank Galéria (2000 Szentendre, Bogdányi út 51.)
Megtekinthető: 2019. március 10-ig

full_005282.JPG
Az autizmus mint metafora – megnyitóbeszéd

Egy cikket vagy kiállításmegnyitót mindig könnyű etimológiával kezdeni. Autizmus és metafora: a cím mindkét szava mentén kézenfekvőnek tűnne a megközelítés, de maradjunk most az autizmusnál, amely az „autos”, azaz „önmagában” görög szóból ered. Ezt érthetjük magányként, de lehet olyasvalamire is gondolni, ami egymagában megáll. Míg az első értelmezés az autizmus lényegéhez vezet el, addig a második jelenleg távol áll attól, hiszen a fogalomra manapság mindenekelőtt fejlődési zavarként gondolunk. Ez az újabb kettősség is elbizonytalanító, hiszen valójában nem tudjuk pontosan meghatározni sem a fejlődés, sem a zavar fogalmát. A szóelemzéssel így végtelen örvénybe kerülünk, amelyből felfelé valószínűleg nincs út. Mi történik viszont akkor, ha magából az örvényből indulunk ki? Ha azt a tényt, hogy 2017-ben egy kortárs képzőművészeti kiállítás nyílik Magyarországon az autizmus és a művészet metaforikus összefüggésére támaszkodva, egy időörvényből kiindulva vizsgáljuk.

full_005788.png
„Hiszünk a halál előtti életben” – megnyitóbeszéd

Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének egyik legfeszültebb jelenetében a nékoszos fiatalok a Dubniczay-palota előtt állnak szemben az egyházi iskolásokkal. A film vége felé járunk, az újonnan hatalomra került ifjúsági vezetők már a terror elméleti és gyakorlati lehetőségét mérlegelik. Az állítólagos provokációkra hivatkozva a mozgalmi dalokat éneklő kommunista fiúk és lányok először máglyát készítenek elő az egyházi könyvekből, majd új rigmusokba kezdve ellenfeleiket behajtják a palotába: „Nem állunk meg félúton, reakció pusztuljon! Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni! Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot!” A háttérben és a tér fölé kifeszítve vörös és fehér alapra festett jelszavak állnak: „Egységes ifjúságot!”, „Szabadságot az ifjúságnak!” és „Erőszakra erőszakot!” Felcsendül az Avanti popolo, és a radikális nékoszosok kövekkel kezdik dobálni a málladozó vakolatú palota ablakait. Csörömpölve törnek be az üvegek; az egyházi iskolások az utolsó jelenetekben már nem tűnnek fel.

full_005962.png
Secret City Art Budapest – megnyitóbeszéd

Rendkívül nehéz és kellemetlen helyzetben vagyok. Ugyanis amikor ezt a kiállításmegnyitót kitaláltuk, abban állapodtunk meg Jochannal, hogy együtt fogunk beszélni – bár nem ez áll a meghívón. Ki is dolgoztunk egy felállást, mégpedig úgy, hogy én felvetek néhány művészettörténeti és művészetelméleti problémát, amelyek megfogalmazódtak bennem a művei kapcsán, ő pedig mintegy ellenpontozva ezeket, tömören értékeli, személyesen kontextusba helyezi a munkákat. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem sokkal ezelőtt – mint ezt láthatták is – kiderült, hogy nem tud eljönni a megnyitóra, így meg kell bocsátaniuk nekem, hogy az esemény egy kicsit féloldalas lesz, és inkább a problémákra, a nyitott kérdésekre fog koncentrálni.