Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében az önkéntelen emlékezésről ír, arról az emlékezésről, amit egy madeleine-sütemény idéz elő. Hogy az élet valódi eseményei nem okoznak igazi örömöt, mert hazugságokkal és zavaró momentumokkal vannak tele. Proust az emlékezésben talál örömöt, az emlékek egy tanulási folyamat iránymutatói a jövő felé.

Az én madeleine-süteményem maga a fotográfia. Mit hoz bennem elő egy-egy kép és hogyan hat a saját gondolkodásomra? Egy fotográfiát leginkább személyes tapasztalaton keresztül tudok befogadni, hogy vannak privát előképei és azokból következő gondolatfolyamok:

1. jegyzet

Reggel van. Középkorú vagyok. Megint a kapcsolatok bonyolultságáról gondolkodom. Távkapcsolat. Hogyan képes az ember egyszerre két helyen lenni és pont a taktilitás hiányát elviselni, ami mindennél jobb. És vannak a kitüntetett találkozások, a várakozások, és a végén nézed a kezeden a vénádat, ahogy a melegben lüktet, mert azt nézed – és nem a másikat - mert tudod hogy most nagyon nagy pofára esés következik. A csalódás. Ezt mind elhessegetem, villamosra várok. És felnézek és tényleg hogy lehet, úgy volt, hogy erről most nem gondolkodom. Fent meg keresztül futnak a kábelek, össze vannak kapcsolva és eggyé válnak, működőképesek. Mostanában a bal szemem néha homályosan lát részeket. Ez most jó, mert az eget végigkarcoló vonalak is mintha megkettőződnének és izgalmas szövetet alkotnak, egy áthúzást, egy kisatírozást, egy határozott vonalat, ami inkább arról szól, hogy aktív párbeszéd van a fejem fölött, nem távkapcsolat.

2. jegyzet

Dél van. Fiatal felnőtt vagyok. Megint a családomról gondolkodom. Hogy ki miért, mit tesz úgy, ahogy teszi. És mit mond nekem, hogyan kellene csinálni. Kezdem azt érezni, hogy totálisan eljárt felettük az idő. Egyáltalán amit tanítottak, vagy amit mutattak és tettek, fogom-e ebben az életben használni? Most olvasom Knausgard Nyár című könyvét, amiben épp az író tanítja fiát biciklizni, egy igazi apa-fia program, ami sírással ér véget ugyan, de az író szerint abban a délutánban mégis benne lehet a potenciál, hogy a fia erre fontos momentumként, iránymutatóként fog emlékezni. Nem tudunk semmit előre. 

Dél van. Általában pont úgy csinálok bizonyos ételeket, mint anyám és nagyanyám, nem csak sorrendileg, hanem a mozdulatok. És ebben igazi otthonosság van. Volt mindig egy rituálé a családban, nők között, ki megy ki krumpliért a kertbe és ki szedi le a krumplibogarat. Végül is mindkét aktus a gondoskodásról szól. 

Ja, hogy mégis van, amit megtanítottak?

3. jegyzet

Este van. Gyerek vagyok. Megint a napi történésekről gondolkodom az ágyban. Elalvás előtt van az a pillanat, amikor én iszonyú kicsinek érzem magam és a szoba, ahol fekszem, az meg mint egy hatalmas csarnok. Messze vannak a falai. Érzéki csalódás, szeretem ezeket a ritka, de nagyon izgalmas méretbeli átváltozásaimat. Szóval most kicsi vagyok és elképzelem hogy bejön a kutya kintről a csarnok távoli ajtaján. Irtó messze van, de a szaga az már az orromban. Mire ideér hozzám, olyan óriási, hogy én könnyedén elvesznék a sörényében, ha a hátára ülnék. Múltkor amikor apámmal sátraztunk, a sátorban tört rám ez a hatalmas űr-érzés. Ilyenkor nem szabad mozdulni, csak szemmel körbejárni a teret. És akkor ott a tetején megláttam azokat a kis törülközőket, amiket nappal a folyónál használtunk, de abban a pillanatban úgy borította be a sátor tetejét, mint két óriási kéz. Kezek, melyek ott vannak és mégsem érintenek és aztán jól beleszőttem egy álomba, ami nagyon hosszú volt, egy egész nyár története, miközben az ébredésem előtti utolsó hat percben álmodtam. 

4. jegyzet

Reggel van. Középkorú vagyok.  Jó pár éve minden nap beveszem a C-vitamin adagomat. Leginkább a sejtjeim megújulását és sebeim gyógyulását segíti elő. Te is vedd be a mai C-vitamin adagodat.

C-VITAMIN
TOBE Gallery
2024. július 16. - augusztus 16.