A tavalyi év folyamán beszélgettem egy neves privát fotó kutatóval, és a beszélgetés egy pontján megkérdeztem, hogy van-e kedvenc privát fotója. Amikor művészetről beszélgetünk gyakran teszünk fel hasonló kérdéseket, valamiféle kapcsolódást vagy összetartozást keresve a másik fél válaszában. Így adekvátnak éreztem, hogy azon fényképek apropóján, amik több mint 90%-át adják a fénykép mint médium történetének, izgalmas lehet megnézni: van-e olyan privát fotó, amihez jobban kötődünk, amit képesek vagyunk a mindennapi nyelv eszközeivel leírni, amire emlékszünk? 

Kíváncsi voltam, hogy egy olyan gesztus kapcsán, aminek mindannyian végrehajtói vagyunk – a mindennapi fényképezés – hogyan működik a képi emlékezetünk. Sőt, hogyan működik egy vásott szemű és hozzáértő, empatikus lelkű kutató emlékezete. A kérdésemre kapott válasz pedig nagyon jól illusztrálta azt a mindennapi fényképezés felé forduló tiszteletet, amit olyan sok privát fotóval, mások privát fényképeivel foglalkozó kutató, művész, művészettörténész, antropológus esetében őszintén tisztelek: a kutató legkedvesebb privát fotója egy ausztrál őslakos édesanya húsz éven keresztül a blúza alatt őrzött fényképe volt. A fénykép – legalábbis az, ami az anyagok, a bőr és a textil, a fotópapír és a bőr találkozásának eredményeképp megmaradt belőle – az édesanya lányát ábrázolta, azt a lányát, akit évekkel előtte elszakítottak a családtól. A kedvenc privát fotó tehát egy a szó szoros értelmében a valóság egy szeletét leképező fénylenyomatként szinte érvényét is vesztett, kifakult papírlap volt – egy olyan fénykép, aminek esetében már csak az édesanya emlékezett a papírlap fénykép jellegére. Egy olyan papír, ami fakulásának közelsége által a hozzá fűződő emlék hosszú évtizedeken keresztül cseppet sem fakult. A fénykép torzult, az emlék – az elszakadás, a szeretett lány milyensége – pedig rétegződött és rétegződött, egészen addig, amíg a fotó egyszerre emlékeztetett az elszakadás tragédiájára, a blúzban őrizve mégis nyugalmat adott az a tudat, hogy a fényképen keresztül minden nap lehetséges az emlékezés.

Komár Sabrina itt kiállított anyagának vezetőjében hangosan visszhangzik a mondat, miszerint „önmagában vett tiszta, boldog emlék nem létezik”. Az itt kiállított és a kortárs, főképp digitális vagy digitális platformokon keresztül fogadott képi gyakorlatoktól eltérően egy anyagközeli időszakot felidéző módszerrel doktorált fényképek mindegyike kellő távolságra van az alkotótól – kellő távolságra ahhoz, hogy ő a mindannyiunk által elvégzett lelki munka megélése közben fordíthassa tekintetét a régi képek felé. Pont annyira, hogy a fényképekre – egy adott család relatív idővonala mentén – régi családi fényképekként hivatkozhassunk. 

A kiállítás kiindulópontját olyan fotók adják, amik a dobozban tartott családi archívum darabjai, és amelyeknek vagy ábrázoltja vagy készítője az alkotó. A kiállított anyag materialitása több szempontból is érdekes párhuzamokat enged vonni. A családtól kapott doboz, amiben a munkákban felhasznált és remixelt családi fotók eredetije lapult, az emlékek rendezésének, rendbetételének, hierarchiájának és sorrendiségének legnemzetközibb gesztusát, az albumba rendezést hiányolták. A dobozban őrzött családi fényképek így a soron következő generáció szűrőjén, egy képzőművészeti munkán keresztül mennek végig az “albumba rendezés” eseményén. A szakirodalom és saját emlékeink mentén is retrospektív állíthatjuk: a legtöbb család esetében a családi albumok rendezője az édesanya volt. Az a szereplő, akinek otthon töltött ideje és folyamatos jelenléte lehetővé tette a családi narratíva megőrzését – amely így akaratlanul is összeforrt a női alak számára kiemelkedően fontos események hangsúlyos albumbéli megjelenésével, a családi narratíva az ő élményein, emlékein és gondosságán keresztül való fennmaradásával. A kommentárok, sorrendek és albumba helyezett fényképek átadása sok családban generációról generációra történik – az albumot fogadó generáció reakciója persze sokat változott az elmúlt száz évben. Míg sok esetben a családból kirepülő, kiházasodott lány legfontosabb tulajdona volt a nála tovább őrzött album, az ő új családi egységével folytatott történet, ma már sokan inkább a szülői ház biztonságában hagyjuk a hamarosan ránk hagyományozódó képeket – elfogadva a nehezen alátámasztható tényt: „ott vannak nagyobb biztonságban”. Az itt bemutatott munkák, hogyha átvitt értelemben is, de épp ezt a klasszikusan nők által elvégzett emlékezettel való szembesítést hajtják végre – egy leggyakrabban nőkkel azonosított technikát, a szövést idéző mediális megoldással. Egy olyan megoldással, ami tökéletesen illusztrálja azt, amilyen viszonyt a lelkünk ápol az emlékeinkkel. Az emlékeink valamiféle különleges, szubjektív térben lebegnek – és ebben a különleges térben könnyedén előfordulhat, hogy bizonyos emlékek, amik időben távol vannak tőlünk, ebben a szubjektív térben közelebbinek és jelentősebbnek tűnnek, míg más, időben közeli emlékek a távoli szubjektív térben lebegve léteznek.

A munkáknak számomra van egy érdekes, a mindennapjainkra jellemző digitális privát fotóval kapcsolatos párhuzama is. A “pic or didn’t happen” mondata a fotográfia és az igazság kapcsolatába vetett hitünk illusztrációja – egy olyan hité, ami a digitális szerkesztés, képkivágások, filterek és platformok időszakában is ott maradt a tudatalattinkban. Amit nem tudunk fényképpel illusztrálni, az csak egy jó sztori vagy anekdota, egy kedves nyelvi gesztus. Vagy mondom másképp: amit nem éreztünk annyira fontosnak, hogy lefotózzuk, azt nem is találtuk igazán érdekesnek az adott pillanatban – gondolja a földhözragadt felhasználó. Anélkül, hogy egy pillanatra is démonizálni akarnám a kortárs privát fényképezést – hiszen miért is tenném, a társadalmunk egyik leghűbb kortárs tükre – bevezetnék egy fogalmat, amit nem is olyan régen hallottam először a privát fotó apropóján. A „future-past” jelensége, az a tudatosság, amivel a fényképezés felé fordulunk: az adott időpillanatban pontosan tudjuk, hogy amit fényképezünk a jövőbeli énünk múltra vonatkozó történetének egyik momentumává válik majd. Amikor fényképezünk, a jelenből generálunk múltat, a jelenbeli énünk egy pillanatra akaratlanul is összekapcsolódik az énünk elképzelt jövőbeli verziójával. Ebben a teremben, ahol most állunk épp ennek a tükörfordítottja történik – Sabrina visszafelé tekintő figyelme által a “past-future” helyeződik előtérbe. A jelen egy múltbeli pillanatra tekint vissza, és az időpillanat ölelésében felsorakoztatja azokat a kapcsolódásokat, amikre csak a jövőbeli én képes. A kérdés már csak az: mire fogunk hosszabb ideig emlékezni, arra amiről van fényképünk, vagy arra, amiről nincs?

Komár Sabrina: „…de hát annyi jó dolog történt veled!”
Tér-Kép Galéria
2024. október 4. – november 8.