Köztes helyzet – megnyitóbeszéd
Mindenkit szeretettel köszöntök Felsmann István Köztes helyzet című kiállításmegnyitóján a Telep Galériában.
„Miért van valami, miért nincs inkább semmi.”
A művészek által végzett munka egyrészről még ma is gyakran a végtelenségig idealizált hivatásként él az emberek képzeletében, másfelől a társadalom olykor pesszimizmussal, esetenként lekicsinylően tekint erre a pályára és az általuk végzett tevékenységre. Ellentétben az irodákban, a számítógép mögött dolgozó, fehérgalléros munkavégzőkkel. Talán a szabadidő és annak mennyiségében lehet az esetleges probléma oka. A hétköznapi szemlélő számára úgy tűnhet, hogy egy művész tömérdek mennyiségű szabadidővel rendelkezik. Nyilván nem alaptalanul. Mivel a kreatív szcéna magának osztja be a munka- és szabadidejét, ez pedig halmozottan igaz a képzőművészekre. Mindig dolgoznak és mindeközben sohasem. Ehhez a szabadsághoz a legtöbb esetben némi anyagi bizonytalanság is társul. Az emberek munkához kapcsolódó viszonyát a szabadidő és annak mértéke határozza meg, hiszen az ember – bármit is dolgozzon – igyekszik a legkevesebb fáradtsággal, a lehető legrövidebb úton elérni az óhajtott célt. A munka antropológiai fogalom is, eredetileg az ember szabad tevékenységét jelentette, amely által személyisége fejlődik. Itt meg is említenem St.Auby Tamás és a TNPU (a Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója) Létminimum St.Andard Projekt 1984 W. névre elkeresztelt folyamatát, izéjét, művét, ami a művészet, a gazdaság és a társadalom kapcsolatával, illetve a munka origójához való visszajutással foglalkozik.
A művészek által végzett tevékenység ugyanakkor igencsak relatív, amit jóllehet a 20. század kitágított művészetfogalmának köszönhetően még nehezebben határozunk meg. „A totális művészet tenni bármilyen egyszerű vagy bonyolult, látható vagy láthatatlan, jelentéktelen gesztust, mondván, hogy ez művészet.” A kérdés összetettségét és komplexitását mi sem bizonyítja jobban, mint Ben Vautier előbbi mondata, ami Marcel Duchamp által tett „mindenki művész és minden művészet” kijelentésre épül. Azonban nem szeretném egy száraz, művészettörténet órává alakítani ezt a megnyitót. Mindazonáltal a teljességre törekedve, annak a megállapításnak el kell hangoznia, hogy: „minden a semmi fele halad”. Holott üres tér, üres idő nem létezik. Mindig van valami néznivaló, hallgatnivaló. Bármennyire erőlködünk csendet, semmit előállítani nem tudunk. Ámde lehet afelé törekedni. Úgy, ahogy Robert Rauschenberg tette a kiradírozott Willem de Kooning-rajzzal, vagy Tót Endre teszi a konceptuális műveiben. Vagy éppen úgy, ahogy az itt látható Solar Printek haladnak a semmivé válás felé. De mielőtt rátérnék a konzervált véletlenekre, engedjétek meg, hogy egy anekdotát elmeséljek nektek. Ami igaz, hogy csupán érintőlegesen, de kapcsolódik a kiállításhoz és annak témájához – és jó például szolgálhat az összetett koincidenciákra, legalábbis szerintem.
2018-ban egy kiállításmegnyitó után többedmagammal beültünk a Magyar utca sarkán található, Csendes nevű kocsmába. Hárman beszélgettünk, Szacsvay Pál, Soós Károly és én. Sok mindenről, úgy is mondhatnám, hogy sztorizgattunk. Nem is tudom, mi kapcsán, de elkezdtünk beszélni 9/11-ről. Talán én hoztam fel a semmiből. Mindenki elmesélte a saját ezzel kapcsolatos élményét, hogy hogyan értesült a hírről. Ezt követően másnap reggel a konyhámban a kávé mellett a telefonomon scrollozgattam, amikor szembe jött velem az interneten egy kép, amin a New York-i ikertornyok és a „never forget” felirat volt látható.
Mihelyst megláttam, rögtön eszembe jutott Tót Endre Goodbye című műve, ahol Endre az egyik kezével megemeli a kalapját, de ugyanakkor a fején van egy másik kalap is. A háttérben a WTC látható. Ezek után jöttem rá, hogy az azt megelőző nap volt szeptember 11-e. Teljesen beleborzongtam abba, hogy mi 9/11-ről beszéltünk 9. 11-én úgy, hogy erről a „kapcsolatról” mit sem tudtunk.
Na de, miután mindenkit jól az unalomba hajszoltam és összezavartam ezzel az öncélúnak tűnő történettel, visszakanyarodnék az itt látható kiállításhoz és a kémiai beavatkozások nélkül, csupán a nap segítségével, által létrehozott Solar Printekre és az új jelentéstartalommal, réteggel ellátott lego reliefekkre. A nyomhagyások, legyen szó téglakarcokról, aszfaltba ragadt lábnyomokról vagy lakótelepi falfirkákról, mindig egyszerre okoznak örömet és bosszankodást. Nagymértékben örömet az azt készítőknek és az alkotásokat beazonosítóknak. Bosszankodást azoknak, akiknek vissza kell állítani a tárgyakat a hétköznapi állapotukba. Az itt látható solar printek szintén egyfajta tudatos nyomhagyás eredményei, aminek a rá-, illetve felismerése afféle örömet okoznak a szemlélőnek, mint egy hatalmas téglafal eldugott részén egy aprócska felirat, jel megtalálása. Szemet erőltető folyamat ez, amelyet a kiállítótér világítása csöppet sem könnyít meg. Ámbár lényeges a tér és az utcafronti ablaknak a gótikus templomokra jellemző, rózsaablak hatású átalakítása és az azon átszűrődő fények képekre mért befolyása. Nem csupán nézni, hanem látni kell őket. Mindehhez hozzátartozik a printek önmaguktól történő semmivé válása. Hiszen amilyen könnyedén létrejöttek, úgy olyan lazán el is tűnhetnek a minket körülvevő grafikák.
Befejezésképpen azt gondolom, hogy az itt látható műveket nem csupán a tiszta absztrakció felé való törekvés köti össze, hanem egy egészen tudatalatti, sok rétegű konicidenciáknak köszönhetően teljes mértékben reflektál a 70-es évek égetett geometria, zománcművészetének kép- és színvilágára. Amely ugyan már csak részben, a metrómegállók és steril múzeumi környezetben vannak jelen az életünkben. De szeretném azt gondolni, hogy még mai napig meghatározó szerepet töltenek be, egyfajta vizuális etalonként.
Felsmann István: Köztes helyzet
Telep Galéria, Budapest
2020. augusztus 19-ig