A nyolcvanöt éve, 1939-ben született Galambos Tamás festőművész életrajza úgy kezdődik, hogy általános iskolai tanulmányait Egerben, a cisztercitáknál, majd az Egri Lyceumban végezte. Művészeti alapismereteit is ebben a városban, Kéreg Istvánné Bánóczy Adrienn rajzszakkörében szerezte meg. Tizenegy évesen megyei rajzversenyt nyert. Középiskolai tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban 1954 és 1958 között végezte, ahol mestere Sebestény Ferenc volt. 1959 és 1963 között a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán abszolválta stúdiumait, ahol mestere Barcsay Jenő és Hincz Gyula volt. 1958 óta Budapesten él, 1964 óta szerepel műveivel kiállításokon. És ha a festő életrajzát tudományos igényű lexikoncímszóvá bővítjük, akkor meg kell emlékeznünk díjai soráról, arról, hogy 1975 és a 2000-es évek között számos nemzetközi és magyarországi művészeti elismerést aratott műveivel Svájctól az Egyesült Államokig, Budapesttől Szegedig, s műveit rangos köz- és magángyűjtemények sora őrzi. Kiállításainak nyilvántartása igencsak hosszú: önálló kollekciói Európában többek között olaszországi és németországi városokban szerepeltek vissza-visszatérőn, de bemutatkozott alkotásaival észak- és dél-amerikai művészeti fórumokon is, és természetesen rendszeresen jelen voltak műegyüttesei a magyarországi városok múzeumaiban és galériáiban is. Karakteresen egyéni nyelvezetű, önálló stílust kimunkáló művészetének esszenciális összefoglalása gyanánt megfogalmazható, hogy festészetére hatással volt az ikonfestészet, a korareneszánsz táblaképfestészet, valamint a naiv mesterek alkotásainak világa. Kvázi naiv, élénk színekben tobzódó, mívesen kidolgozott táblaképeket fest – és e meghatározásban a kvázi kifejezésen, a mintha szóval jelzett feltételezésen van a hangsúly.  A kelet-európai valóságban gyökerező, a magyar népművészet motívumkincsével kapcsolatot tartó, illetve a fantázia birodalmába kalauzoló piktúráját megérintette a szürrealista látásmód, és erőteljesen meghatározza a meseszerűséghez vonzódó játékos szemlélet, és a stilizált, ironikus-groteszk kifejezés határozott alkotói szándéka. Zsúfolt képtereiben, álomszerűvé alakított környezeteiben esetlen, teátrális gesztusokat láttató, bábuszerű, harsány figurák, egyszerre valószerű és mitikus vonásokkal felruházott állati teremtmények jelennek meg. Látomásszerű megjelenéseit tompítatlan, fantasztikus élénkségű kolorit kelti életre. 

Valóban: a könnyen felismerhető, karakteres formai, stilisztikai jellegzetességek közül a magyar piktúrában manapság meglehetősen ritka kolorizmusra hívhatjuk fel elsőként a figyelmet: Galambos Tamás fantasztikusan élénk, felfokozott színeire, amelyekről a költő Lakatos István azt fogalmazta meg rendkívül érzékletesen, hogy „metszenek és villámlanak”. Egy másik (kíméletlenül szigorú) méltatója, Rózsa Gyula kritikus meg azt írta erről a koloritról, hogy „a naivok önfeledt színkezelését, festői gátlásnélküliségét a szakember tudatosságával tetézte.” A dinamikus festőiségekben tobzódó színvilág mellett a másik jellegzetes vonás az a naivitás, amely természetesen kapcsolatokat tart a távoli elődök, így a vámos Rousseau és a vasárnapi festők művészetével, de amely nagyon is tanult és nagyon is tudatos és koncepciózus meggondolásokból ered: hallatlan szabadságot ad, megkerülhetővé teszi a konvenciókat és a sablonos képi megoldásokat, és a legbelsőbb festői én legőszintébb kifejezései, fantasztikus meséi, mesevilága előtt nyit tág teret. Egy több évtizeddel ezelőtt lejegyzett beszélgetésben így vallott erről Frank János művészettörténésznek a festő: „Lehet, hogy naiv vagyok, mert jóhiszemű vagyok, hiszek az emberekben, az emberi jóságban. De nem vagyok naiv festő, a gondolataim nem naivak. Ami a festészetemben rokon a ’naivakkal’, az választott formanyelv nálam.” Ez az eredeti látásmódot tükröztető formanyelv-alkalmazás teremtette meg a festő számára azt a lehetőséget, hogy hadat üzenjen a megszokott arányrendszernek, hogy sutba dobja a perspektíva törvényeit, hogy képeinek hangsúlyait úgy alakítsa, ahogy épp kedve, és képe mondandója diktálja: ami fontos az nagy, ami lényeges, az az előtérbe kerül, ami meg mellékesnek minősíttetik az apróvá és megsokszorozottá válik. Ez a stílus, ez az előadásmód különös festői mondandó megfogalmazásához teremtett autentikus eszközöket: egy olyan világ felépítéséhez, amelyben különös módon van jelen, keveredik a fantázia és az ún. valóság, amelyben jól ismert, vagy ismertnek vélt és izgalmasan ismeretlen, felfedezésre váró elemek kavarognak. És mindezt furcsa fénytörésbe helyezi a festő iróniája, groteszk tükröztetése, amelynek következtében sokszor nem dönthető el, hogy mit gondol komolyan és mit karikíroz, min kell csodálkoznunk és min kell felülemelkednünk, min kellene mosolyognunk és min szörnyülködnünk. Helyet cserél, vagy egymás álcájában jelenik meg a szépség és a csúfság: a tökéletes, a harmonikus önnön túlzásaiba szédül, az elborzasztó, a riasztó, taszító meg magához vonz, elandalít. Felismerve e fordulatokat és váltásokat, rádöbbenve e minőségi módosulásokra és átbillenésekre hirtelen egy kiismerhetetlenné váló, nehezen értelmezhető, titkokkal átszőtt világban találjuk magunkat, amelyhez nem jók a korábban használt kódok és kulcsok, ahol semmit sem érnek a sablonos értelmezési megoldások. És akkor rádöbbenünk: ez a kétszínűségekben játszó, csalfa világ a mi valóságunk. 

Galambos Tamás festészetének eme jellemzői azonban mind-mind csupán segédeszközök a festői mondandó lényegi kibontakoztatásához, amely a szimultán, vagy sejtésszerű időbe-ágyazottság révén ölt testet. E képíró mester művein megjelennek az ókori kelet és a bibliai idők szereplői és jelenetei, az európai és a magyar történelem fordulatai, a régmúlt és a közelmúlt eseményei, és úgy, hogy a jelen a múltba vetül, míg a múlt napjaink történéseivé nemesedik. Az általános érvényű köznapivá és aktuálissá alakul, míg a tegnap történtet különös történelmi fénytörés övezi. És persze a képeken előttünk állnak a főszereplők, illetve a főkolomposok: királyok, próféták, apostolok, diktátorok, nép- és hadvezérek, bábjátékosok, céllövöldések, repedtsarkú rosszlányok és fantasztikus, emberi vonásokat hordozó állati teremtmények. És a háttérben, a főszereplők háta mögött vagy a lábaik alatt ott hömpölyög, ott nyüzsög maga a nép, az istenáldotta nép is. Tölgyesi János már 1968-ban, a Jelenkor című folyóiratban közzétett tanulmányában megállapította, hogy „Szabadon merít a mesék, a mítoszok tarka, néha komor, néha vidám, tüneményesen szürrealista világából, abból a bőséges kincsestárból, amit az emberi fantázia évezredek alatt szinte kimeríthetetlen gazdagsággal halmozott össze. Elfér ezek között a bibliai bűnbeesés, az ószövetségi próféták legendája, az asszír, babiloni mítoszok elemei, és a görög eposzok jelenetei, középkori bizánci szentek, lovagok, királyok alakjai, a tékozló fiú, a csodaszarvas és a csodává emelt páva, furcsa vénkisasszonyok, szakállas pópák. Galambos Tamás újra fogalmazza ezeket a mítoszokat, újra teremti hőseiket színekkel, formákkal képein úgy, hogy egyszerre hirdeti a nemzedékek formálta tartalom igazságait, és a mai, XX. századi igazságokat, amit a festő, korunk művésze ad hozzá újrafogalmazásaihoz.”

Mint a száz esztendővel korábban működött nagy festőelődé, a vámos Rousseau-é, Galambos Tamás festészete is varázslatosan meseszerű és álomittas. Ez a művészi világ, ez a festői kifejezésmód egyedi jellegzetességei, különleges karaktere révén egyedülálló jelenség a modern magyar művészetben, de azért nem teljesen társtalan: Román György, Berki Viola, Gyulai Líviusz, Somogyi Győző vagy Gross Arnold aspirációi és alkotásai fontos tájékozódási pontokat, nemegyszer párhuzamos törekvéseket jeleznek a XX. századi magyar képzőművészetben is. A hihetetlen aprólékossággal és műgonddal kidolgozott, milliónyi részletből felépülő képek szövetét boncolgatva felismerhetjük, hogy a mögöttünk hagyott évszázad utolsó harmada, és az új évezred első három évtizede eme művészének színpompás, tündökletes, dekoratív képi világa nem elvágyódást sugalló, hanem tipikusan a jelenkorral együttlélegző, a korba, a korszellemben ágyazódó művészeti jelenség: a hamisságok, a hazugságok, az álságok világát tárja elénk, ahol semmi sem az, ami valójában. A felszín és a mély, a látszat és a valóság szféráinak lényegét keresi ez a festő, az összemosódások, a felcserélődések veszélyeit boncolgatja elhivatott szenvedéllyel és maró gúnnyal, fölényes iróniával, megértő keserűséggel. Méltán éled fel bensőnkben valamiféle megmagyarázhatatlan gyanú e művekhez közeledvén, e műveket értelmezvén: a valóságos/talmi gyönyörűségek, a szépséges rútságok világából a kijózanító indítékokhoz, az okokhoz, az eredőkhöz, a hamisíthatatlan valósághoz kell visszatérnünk. 

Megnyitóbeszéd rovatunkban a beérkezett kéziratokat a kapott formában, változtatások nélkül közöljük.

GALAMBOS TAMÁS  (1939-)

Galambos Tamás 1981-es Nyár című festménye szerepelt 2017-ben a Sotheby’s „A 20.századi művészet – más perspektívából” című, kelet-európai modern és kortárs művészeket felvonultató aukcióján. A kép nem volt ismeretlen Londonban, mivel 1999-ben a Penguin Books Kiadó Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye, több millió példányban eladott angol nyelvű kiadásának borítójára választotta. Ez megalapozta a festmény népszerűségét, így később poszterként is terjeszteni kezdték. A természetbe olvadó piros háttér előtt fekvő, erdőkkel, mezőkkel, házakkal borított női alakot ábrázoló alkotást az egri Szépasszony völgy ihlette.

A művész régi Heves megyei családból származik. Szülei gyáriparosok és földbirtokosok voltak. 1947-ben a család teljes vagyonát államosították, édesapját őrizetbe vették. Általános iskolai tanulmányait az egri cisztercitáknál kezdte, majd a Líceumban folytatta, ahonnan osztályidegenként kizárták, így végül az V. számú iskolában fejezte be. Ennek ellenére gyermekkora boldogan telt Egerben.  Miközben versenyszerűen birkózott, a festészet alapjait Bánóczy Adrienne egri rajzszakkörében sajátította el. Rajztehetségét először a család barátai, Kálnoky László költő, Radványi Géza és Ranódy László filmrendezők, valamint Batthyány Gyula festő fedezték fel 6-7 éves korában. (Batthyány több ízben a család vendégeként tartotta meg egri nyári szabadiskoláit.) 

Tizenhárom évesen országos rajzversenyt nyert apai nagyanyja portréjával. A versenydíjnak köszönhetően felvették a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Ahhoz, hogy tanulmányait megkezdhesse, 1953-ban nevelőapjának - édesanyja második férjének, dr. Galambos János egri főgyógyszerész-jogtanácsosnak - örökbe kellett fogadnia. 

A Képzőművészeti Főiskolát 1959-1963 között Barcsay Jenő és Hincz Gyula osztályában végezte. Bernáth Aurél is figyelemmel kísérte és támogatta pályakezdését elfogadva, hogy nem csatlakozik egyetlen stílusirányzathoz sem.  

Már tanulmányai elején 1960-ban önálló kiállítása volt a Képzőművészeti Főiskolán. Néhány diáktársával Molnár Sándor festő műtermében, Hamvas Béla szellemiségét követve megalakították a Zuglói Kör néven híressé vált művészcsoportot, melyhez többek között Deim Pál, Nádler István, Bak Imre és Hencze Tamás is csatlakozott.

Tevékenységüket nem nézte jó szemmel a korabeli kultúrpolitika, számos kiállításukat betiltották, műveiket kizsűrizték. Galambos csak a 70-es évektől kezdve kialakult meseszerű, a hivatalos kultúrpolitika által „gyermekinek” bélyegzett látásmódja miatt került át fokozatosan a „tiltott” kategóriából a „tűrtbe”. Ezután már több külföldön rendezett kiállításán is részt vehetett.  

(részlet a kiállítás sajtóanyagából)