A Családmesék csoportos kiállítás anyaga olyan kurátori válogatás, amelyet a Budapest Fotófesztivál vezető kurátorai hoztak létre a fesztivál egyik meghatározó eseményeként. A nyolcadik alkalommal megrendezett eseménysorozat most büszkélkedik először saját kurált anyaggal. A kurátorok arra voltak kíváncsiak, hogy milyen témát fedeznek fel fotóművészek munkásságában, amit egy közös szálra lehetne felfűzni. Ünneplendő, hogy nem ők találtak ki egy témát, aminek meg akartak feleltetni művészeket, hanem arra voltak kíváncsiak, hogy a művészek mit szeretnének megmutatni.

A csoportos anyagban három közös szálat fedezhetünk fel. Az első a narratíva megkérdőjelezése. Mivel tudunk mesélni olyan intim kérdésekről, mint a család? Mi az a legmegfelelőbb médium, ami vissza tudja adni azt a rengeteg történtet, ami egy családban történik? Vannak-e fix történetek? Ha az elménkbe nézünk, igazából képek arzenálja pörög bennünk folyamatosan, még további szálakká, alnarratívákká bontva, vagy teljesen párhuzamos, alternatív történetekként elmesélve egy bizonyos kort, emléket, időszakot, helyzetet vagy személyt. Lehet, hogy nincs is olyan, hogy valami valahogyan volt, hanem ezeknek a narratíváknak a szövedéke alakít ki folyamatosan helyzettől és időtől függően változó történeteket.  

A második a múlt és a családi történetek hagyaték feldolgozása. Kinek milyen gyerekkora volt? A boldog, nehéz, szép, zűrös jelzők vajon mit takarnak? És mikből lesznek valójában a történetek? Mi lesz mesélésre érdemes? Általában, amit szívesen mesélünk, amihez szívesen térünk vissza újra és újra, azok a kiemelkedő, gyönyörű pillanatok, mert az elménkben így újra tudjuk élni őket. Vagy pont fordítva: a nehéz drámai, fájdalmas, hiányos helyzeteket meséljük, mert a mesélés által gyógyulnak a sebek. Görcsös hiányként fájdalmas gócként ragaszkodnak hozzánk, és a kibeszélés egyfajta beszédterápia, ami feloldja ezeknek az időtlen és beragadt fájdalmaknak az energetikáját.

A harmadik közös kérdés az a szó és a képek viszonya. Hogyan mesél másként a két médium? Mintha ezeknek a folyamatos változásban levő történeteknek a képek teljesen más mélységet kölcsönöznének. A szavaknak talán statikusabb jelentése van, mint a képeknek. A képek a kognitív sík mögött kelnek életre, és óriási a befogadási repertoárjuk, míg a szavaké korlátozottabb. Érdekes viszont, amikor a képeket művészek által megírt szövegek követik. Mindegyik művész sajátosan és egymástól eltérő módokon használja a szövegeket.

Herczeg Eszter az Apák sorozatban: Ebben az anyagban a szövegek is majdnem ugyanolyan hangsúlyosok, mint a képek. A szavak itt azért íródnak le/hangzanak el, hogy gyógyítsanak, de vajon a képek mit csinálnak? Attól, hogy a hiányzó, vagy túlságosan jelen levő apánkhoz tartozó dolgokat leképezzük, mintegy tárgyként definiáljuk tárgyiasítjuk, és evidenciaként mutatjuk meg. Vajon ez segít másképp feldolgozni, mint a róla elbeszélt történet? A szavak mintha mindig állásfoglalást foglalnának, de a képek, a tárgyak, illetve a tárgyakról alkotott képek talán nem minősítenek. Talán az összetettségét a történetnek, azt, hogy szeretett is meg nem is. Szerettem is meg nem is. Közel is voltunk, de ugyanakkor nagyon távol… A képek valahogy jobban megengedik ezeket a párhuzamos történeteket. Megengedik, hogy – mint az emberi létezést és viselkedést általában – ne tudjuk megérteni, hogy mi zajlott pontosan… Hogy hogyan lehetséges ez, hogy szeret és megver? Hogy hiányzom neki, de folyton iszik? Hogy a gyereke vagyok, de nem érdeklem?

Kudász Gábor műveiben a kép dokumentum. A feleség naplójával összecsengve az objektív valóságot hivatott visszaadni, hiszen ami a képeken van, azt garantáltan igaznak gondoljuk. De vajon az élet, ami tényleg történik, visszaadható-e írott vagy képi dokumetumokból? A gyerekekről, terhes feleségről készült rendszeres fotó vajon tényleg visszaadja annak az élménynek a valós csodáját, vagy éppen nehézségeit, fásultságát, amit a másik személy megérkezése, az életembe lépése jelentett? És a minket körülvevő cuccok tárgyak, amikért dolgozunk, amikkel mi később teljesen azonosulunk, vajon mi magunk leszünk? A megszerzett életünk tárgyaival az azonosulás talán kikerülhetetlen, de ugyanakkor valahol mindig tudjuk, hogy semmi közünk hozzá, és a közép-európai mindenki által nagyon ismert középszer valóságába megérkeznek a Talking Heads sorai: „and you may ask yourself: how did I get here? ….this is not my beautiful house, this is not my beautiful wife …” 

Bodnár Benedek a családi eseményeket veszi kegyetlen górcső alá, és a szent és fontos pillanatokat, mint a születésnap az Execution of a moment (tehát a pillanat „kivégzése”) című műben egyrészt „kivitelezi”, másrészt kivégzi. A Boldogságtól ordítani című filmre emlékeztet a jelent. Sose felejtem el, ahogy karácsonyi ebéden mi nem fotózkodtunk, hanem nagyapám a szupernyolcas óriáskamerájával a vállán ülte végig az asztalfőn ebédet a levestől a desszertig, miközben csutkáig tekerte a világítást, és arra utasította a családot, hogy viselkedjenek természetesen, mintha csak a karácsonyi ebéd közben lennének. Láthatóan ez más családokat nem zavar, a francia riviérán ugyanis az a divat mostanában, hogy kisbusszal filmes stábok kísérik a nyaraló családot, akik már nem is maguk készítik a videóikat a telefonjaikkal, hanem a forgatócsoport veszik fel a nyaralásukat, és ők kvázi a kamerának nyaralnak. Kivégzik a pillanatot….

Göbölyös Lucánál femerül a kérdés, hogy az én személyes családi életem vajon mennyire az enyém és a családomé és mennyire a történelem terméke? Mennyire vagyok a saját világom és a világtörténelem szülöttje? A kor történései egyfajta Zeitgeist-et alakítanak ki, aminek a létezését már teljesen evidensnek veszem, meg sem kérdőjelezem, és aki én vagyok, azt a történelem alakítja. Ez egy erős Marxista axióma, és igazából sokan vitatkoznak vele, hiszen ez azt jelentené, hogy az embernek semmilyen szabad akarata nincs abban, hogy a környezete hatásaitól független legyen, lénye az arra adott reakció- és az az ellen való tiltakozás ugyanolyan meghatározó, mint annak az elfogadásra. Létezik-e valóban szabad ember és szabad szeretet a történelmi identitásunkon túl? A szülői lét és az anyaság pillanatai Telek Balázs, Fodor Csilla és Vasali Katalin műveiben azok a percek, amiket áldott, csodálatos, szinte földöntúli állapotként szeretnénk megélni. Ugyanakkor ezeknek egyrészt nagyonis testi, másrészt sokszor bizonytalan és szorongással teli pillanatai egy teljesen új identitásnak, az anya identitásának, aminek születése és komplexitása sokszor nagyon messze van attól az ideáltól, amit gondolunk róla. Az anya néha érezheti magát a fellegekben, máskor meg úgy, mint egy malac. Felfedezhetünk olyan esztétikai szépségeket, mint a kisgyerekünk fején a hajcsiga, de érezhetjük a gyerekünk egész létezését borzasztó törékenynek, sebezhetőnek is. Ezekkel a párhuzamos, egymásba fonódó, és gyakran ellentmondó történetekkel és gondolatokkal evickélünk együtt, összekapcsolódva is és magányosan is a családi történeteinkben. 

Elhangzott a Budapest Fotófesztivál központi kiállításának megnyitóján.

Családmesék
FUGA, Budapest
Megnyitotta: Vékony Délia művészettörténész, filozófus
Kiállító művészek: BOGNÁR Benedek, FODOR Csilla, GŐBÖLYÖS Luca, HERCZEG Eszter, KUDÁSZ Gábor Arion, TELEK Balázs, VASALI Katalin Kurátorok: MUCSY Szilvia, SOMOSI Rita