Sárospatak és Budapest távolsága 246 kilométer. Sárospatak és Miskolc 63, Pécs 355, Székesfehérvár 267, Hatvan 195, London 2000, New York pedig 7117. A Sárospataki Képtár jobb híján neoavantgárdnak nevezett gyűjteménye – hiszen hívhatnánk progresszív művészeti gyűjteménynek vagy nem hivatalos művészeti gyűjteménynek is, de egyik elnevezés sem lenne pontos – ennek a koordináta-rendszernek a mentén olvasható.

Ráadásul két idődimenzióban: az egyik a gyűjtemény létrejöttének ideje, a másik pedig a mostani. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek legelején olyan előzményekre építhetett a sárospataki gyűjteményalapító (Lengyel László, Dobrik István, Török Tamás, Bán András – ők meg is szólalnak itt a kiállításban, saját szavaikkal mesélve el a pataki történetüket), mint a székesfehérvári Szent István Király Múzeum, vagy a pécsi Janus Pannonius Múzeum, vagy a Hatvani Múzeum gyűjteményépítése. Sajátos helyzet: a Budapestre koncentráló hivatalos figyelem mellett a vidéki múzeumok, művésztelepek kulcsszerepet játszottak a Kádár-korszak évtizedeiben. A gyűjteményépítés mindig kánonformáló, de az időkapszula-jelleghez tartozik az is, hogy az avantgárd kánon formálódásának, a beavatottság privilégiumának lenyomatát is őrzi.  A rendszerváltás után ez megváltozott, amikor a félhivatalos vagy nem-hivatalos, más szóval a hírhedt 3T tűrt és a tiltott regisztereibe tartozó, valójában a korszak érvényes kortárs művészetének kánonja, nyilvánvalóan sok anomáliával, megképződött. Ma már inkább azzal foglalkozunk, hogy ezt a kánont dekonstruálva mit olvashatunk ki: ki és mi maradt ki ebből a kánonból, a periféria perifériáján, központoktól való földrajzi távolságok vagy női alkotói identitások, érdekérvényesítési hiányosságok, nemzetközi figyelem és figyelemzavar mentén egészen odáig, hogy az aczéli 3T valójában rugalmas mivoltával kapcsolatos kijelentéseket tehessünk. Ezt egyébként a 2010-es években számos fővárosi intézmény kutatásalapú kiállítása megtette, a legnagyobb szabású köztük a Kiscelli Múzeum 1971. Párhuzamos különidők című tárlata. A pataki gyűjtemény időkapszula ebben az értelemben is, és abban is, hogy a politikai törésvonalak, az 1990-től az intézményrendszert érintő vitustánc még nem hagyott nyomot rajta. 

Amit a mostani idődimenzióból ráirányított tekintet kirajzol még, az a gyűjteményépítés módszeressége: anyagi okokból elsőként papíralapú művek gyűjtése vált lehetségessé, grafikáké, és a korszakban oly jellemző képzőművészeti fotóműveké, fénymásolatoké, és ez is határozza meg az arculatát. A gyűjteményezés második szakaszában, a nyolcvanas évek fordulóján objektekkel, nagyobb szabású művekkel egészülhetett ki a performansznak, geometrikus absztrakciónak, és a konceptuális művészet glokális-lokális formáinak, és ugyanígy a sajátos szocialista, azaz fogyasztói kultúra nélküli pop artnak dedikált kollekció; benne a mára már bebetonozódott csoportok, kiállítások és események szereplőinek műveivel: itt az Iparterv-generáció java, a Szürenon egy-egy szereplője, a Balatonboglári Kápolnatárlatok résztvevői, itt vannak a Xertox és a Rózsa-kör tagjai. A kánonokat az Atlanti-óceán közelében írták akkoriban, de hál’ istennek a művészeti centrum kifejezés ma már inkább kínos hierarchikus viszonyokat tükröz a lokális olvasatokra és változatokra irányuló figyelemmel szemben. Talán a Szombathelyi Képtár és alkalmankénti beszerzésekkel a székesfehérvári múzeum mellett nincs még olyan múzeumi jellegű gyűjtemény az országban, amely a hetvenes években fénykorát élő kísérleti textilművek gyűjtését célul tűzte volna ki: itt, Bán András ilyen irányú figyelmének köszönhetően egy kompakt, elsősorban az anyagi és tárolási lehetőségeknek megfelelően minitextil-gyűjtemény alapjai teremtődtek meg. A textil akkoriban nagy figyelmet élvezett, de maga is szabadságharcot vívott, hogy az alkalmazott művészet berkeiből kitörve képzőművészeti jelentőségűvé válhasson. A főként nők által végzett periférikus műfaj egyenrangúnak tartása a grand art formáival kifejezetten progresszív – visszatekintve is annak számító - gyűjteményépítési stratégiát tükröz. Az is szépen kirajzolódik, hogy a vidéki búvópatakszerű, mondjuk úgy, hogy a hivatalos művészeten túli világ iránt elkötelezett központok között mekkora volt az átjárás: a kísérleti textil központjainak számító Szombathely és Velem a nyugati végeken ugyanúgy hangsúlyosan van jelen itt, a keleti végeken épített gyűjteményben, mint a déli végeken a Pécsi Műhely alkotóinak geometriával, performansszal, land arttal eljegyzett művészete, vagy éppen a kritikai építészet Rajk László kiállítás-címadó konceptuális építészeti projektje (Szegő Györggyel közös Fészek klubbeli kiállítása), miközben mindez a miskolci múzeumi központhoz tartozott egy ideig. 

A mostani kiállítás a 2024 nyarán a pénzügyi adottságoknak és a műtárgyállomány által szabott feltételeknek megfelelő lehetséges legáttekintőbb válogatást igyekszik nyújtani ebből az országos szinten is egyedülálló, bár torzóban maradt kezdeményezésnek. Amikor Miskolcon Kishonthy Zsolt megrendezte a Helyzet című kiállítást 1984-ben, a Képtár anyaga már megjárta Óbudát az előző évben, előtte pedig a Rákóczi-vár folyosóját. Azóta csak szóbeszédből, az egykori gyűjteményépítők utalásaiból, vagy épp az ő válaszkészségükre és proaktivitásukra hivatkozó kortársak elbeszéléseiből és a gyűjteményben szereplő alkotók életrajzaiban felbukkanó sor formájában lehetett tudni róla, hogy létezik, még a beavatottak közé tartozóként, budapesti művészettörténészként, de pataki családi kötődéseim ellenére sem tudtam róla többet. FeLugossy László évekkel ezelőtt facilitálta már a gyűjteményből rendezett kiállítás rendezését (jut eszembe, Sárospatak és Szentendre távolsága 250 km), és most a Képtár új vezetője, Jaskó Beatrix kezdeményezésére és elkötelezett munkájának köszönhetően ez végre meg is történt, hogy a tervek szerint az ország különböző pontjain bemutatott utazótárlattá alakulva, szélesebb körben is megismerhetővé válhasson, már csak a ráépített, gyerekeknek szóló múzeumpedagógiai program, illetve a Képtár honlapfejlesztése révén is. Mintha semennyit sem vesztett volna érvényességéből Bán András a Helyzet című kiállítás katalógusába írt szövege a hetvenes évek múzeumutópiájáról, a múzeum mindenekfelett álló művészetirányító és művészetről informáló szerepéről, amely nyilvánvalóan a korabeli hivatalos szervek számára is igyekezett elfogadhatóvá tenni a Képtár gyűjteményezési stratégiáját: „a múzeum az a különleges terep, ahol a művészet a saját formai-történeti kontextusában képes kifejteni katartikus hatását a kevesekre és képes megszokottá, ezáltal elfogadhatóvá, kreatívan alkalmazhatóvá tenni önmagát a többség számára”. Utópiákban ezen a vidéken, Szombathelytől Székesfehérváron és Pécsen át Sárospatakig soha nem volt hiány. Talán egyszer mégis folytatódik a gyűjtemény története a nyaranta turistáktól hemzsegő Bodrog-parton.

Gratulálok Beának és a Képtár munkatársainak ehhez a munkához, Lacának pedig köszönöm, hogy a szívén viselte ennek az ügynek a megvalósulását.

Pozíció. A 70-es évek neoavantgárd művészete
Sárospataki Képtár
2024. július 22. - augusztus 9.

Megnyitóbeszéd rovatunkban a beérkezett kéziratokat a kapott formában, változtatások nélkül közöljük.