Kastner Kommunity, 2024. október 21. – november 18.

„Több vonal, szinte úgy, mint a vászonban a sok összeszőtt szál, felületet vagy síkot alkot” – írja Leon Battista Alberti A festészetről című traktátusában a messzi 15. században, egy analógia alapjait teremtve meg így a vászon felülete és a kép között, kiléptetve a szövött anyagot a puszta hordozó szerepéből. A képet hordozó vászon egyrészt textil maga is, és ezt néhány emblematikus 20. századi művész tudatosan ki is játszotta (elegendő Agnes Martin ceruzával és gessóval megdolgozott fehér vásznaira gondolni), másrészt a négyzetrács elemi megvalósulása (itt pedig elegendő a Ludwig Múzeumban éppen most, nyáron pedig Sárospatakon látható  Kele Judit-alkotásra, a  Textil textil nélkül című fotóműre gondolni, ahol a vetülék és láncfonal a művész testéből „képződik”).  A négyzetrács, a grid pedig – ismét egy alapvetés – a modernista művészet törekvéseit megtestesítő, összefoglaló és feltáró jelenség, önmaga jelképeként is érvényes struktúra. A modernizmus ideológiai rejtekajtói és kelepcéi iránt annyira fogékony Rosalind Krauss egy esszét is szentelt neki, megerősítve az avantgárd vonzódását, mítoszképzési hajlandóságát a függőlegesek és vízszintesek sajátos rendszeréből álló, egyszerre materiális és spirituális tartalmat közvetíteni tudó felületek iránt. 

Amikor meditálunk a konyharuha felett, annak banális hétköznapisága és egyben a háztartásokban való nélkülözhetetlensége mellett a vászon felépítése, a kép hordozására használatos szövött felület és tipikus kockás minta, a grid ezen nyilvánvaló kapcsolódásai felett is elmerenghetünk – és eszünkbe juthat Van Gogh, aki a dél-francia elmegyógyintézetben, ahol hosszabban tartózkodott, festővászon híján piros kockás konyharuháira nem egy jelentős tájképet festett a 19. század végén. A konyharuha, illetve a kockás minta története, amelyről még csak felületes ismereteket gyűjtöttem be a ma estére készülve, önmagában is kultúrtörténeti csemege: a Madras és a háztartási szövetek terén annyira elterjedt Gingham-minta európai meghonosodása leválaszthatatlan a holland és brit gyarmatosítás nehéz örökségéről (miközben erről olvasok, az áprilisban váratlanul és máig feldolgozhatatlan módon elhunyt, de efölött a kiállítás felett is őrködő Szabó Eszter Ágnessel kacsintok össze, aki a kolonialista múlt iránti kiemelt érdeklődését követve bizonyára élvezettel ásná bele magát ebbe a történetbe is). 

A skót tartán-minta a függetlenség jelképeként vált ismertté, a Burberry-minta pedig a brit luxusmárka kabátbéléseiről kapta a nevét. És ha már a mindent uraló angolszász forrásokat  pörgetem tovább, kiderül, hogy a konyharuha egyik őse a György-kori brit nemesség tearituáléihoz kapcsolódik, a tea towelök ugyanis a kényes és értékes kristályok és porcelánok gondozására szolgáltak. A „zero waste” hagyományos gyakorlása értelmében a zöldségek tárolására használt vászonzsákok szétvágásával egy fokkal kevésbé előkelő konyharuhák is születtek, elegáns társaikkal együtt a női történetek – ezt pedig Rozsika Parker The Subversive Stitch című alapvető könyve óta tudjuk –, a herstory legadekvátabb terepének, a kézimunkának biztosítva nagy tereket.  A 19. századi iparosodás csinált ezekből a lenvászon tárgyakból tömegárut, gyakran pamutra cserélve, de már összekeverve őket az egykor szigorú rend szerint működő konyhák egyéb használati textíliáival, a kéztörlőkkel, vagy a mosogatás után alkalmazottakkal. A gazdasági világválság alatt a liszteszacskókat vágták fel konyharuhának, a gyártók pedig ezt felismerve, brandépítés gyanánt mintákkal látták el a zsákokat, elindítva a nyomott mintás konyharuhák máig ható és a tömegtermelés maximalizálása iránt elkötelezett divatját, ahol a minták az egyes funkciók elkülönítését is segítik. A konyharuhán való merengés persze előtérbe hozza a konyhát, a női tereket, a láthatatlan munka porondját, a nőművészet klasszikusait – Fajgerné Dudás Andrea olyan elképesztően sokszínű hivatkozásait, mint Martha Rosler konyhai szemiotikája, Mierle Laderman Ukeles mosóperformanszai vagy Janine Antoni performansza, amelynek során a hajával „mosta fel” a padlót, éppúgy merengve (ironizálva) az absztrakt expresszionizmus nagy gesztusain és legendás macsóizmusán, mint Shigeko Kubota a vaginafestményei vagy Carolee Schneemann a klasszikus akciói során. De a konyha kapcsán annak kultúrtörténete is játékba kerül, benne a háziasszony lakásban elfoglalt új helyét kereső modernista beépített konyhák történetével, vagy a hidegháború konyha-vitájával, ahol valójában a konyhán keresztül a vasfüggöny két oldalán felépült politikai berendezkedés és életmód vívott nagy tétű harcot egymással.

Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit konyharuha-művei persze jóval elemeltebbek annál, hogy a fentiek alapján lineráisan olvashatóak legyenek. A magát konzekvens nőművészként, figuratív festőként és performanszművészként deklaráló és bámulatosan tudatos Andrea már önálló konyharuha-univerzumot hozott létre festményekből és performanszokból, eszközökből, ruhákból és díszletekből: a konyharuha szinte állandó motívum a magánmitológiájában, legyen maga a konyharuha a téma vagy a közösségi lekvárfőzés, vagy éppen a családi élet intim pillanatai, ahol a konyharuha mint jel rendszeresen feltűnik. 

Judit praxisában pedig a geometriai forma önálló képi elemként való kiemelése és jelképként kezelése tűnik alapvetőnek: ilyen volt a számomra legkedvesebb, a minden kisgyerekes anya alapélményeként ismert otthonba zártság jelképe, a házforma sorozat-főszereplővé tétele. Judit itt látható festmény-tárgyai, több rétegben festett, megdolgozott konyharuha-átalakításai a formázott vászon sajátos, és a kisgyerekes lét adottságaihoz alkalmazkodva gyorsan kivitelezhető lehetőségeit a geometrikus kifejezésmód narratív elemmel való átírásának hagyományához kapcsolódva aknázzák ki. A két alkotó nem először dolgozik együtt, eltérő megközelítésmódjaikból nem először születik egy harmadik, szintetizáló szemléletű munka. Itt is ez történik, ugyanis ami itt látható, az inkább egy térberendezés, összekötött konyharuha-láncolat (azaz kötéllé sodorva a toronyszobából való menekülés eszköze, kiteregetett ruha vagy aktivista zászló?) és a konyharuhák mintáit kiemelve összeállított gyerekszoba-függöny, Rosta-ablak az anyaságról, az otthon újrakonstruálása szimbolikus formában, ahol a konyharuha rácsszerkezete egyaránt őrzi a művészettörténeti és művészetelméleti komplexitást, az alkotók művész-identitásának tudatosságát, de börtönrácsként tekintve rá a hétköznapi női vagy anyai lét túloldalának küzdelmeit, magányát is őrzi, amiket mostanában óriásplakát kiállításokon való intervenciókkal (igen, így is tekinthetünk rájuk) is szeretnek egyesek eltagadni. Az, hogy ők ketten együtt dolgoznak, és az, hogy most ebbe a folyamatba bevontak engem is, aki hozzájuk, feketeöves anyákhoz képest csupán kezdő vagyok, a virtuális otthonérzet új élményét ismertette meg velem. És az önsegítő női energiakörökön túl, a legkiérleltebb intellektuális teljesítményeken innen azzal a jóleső bizonyossággal tölt el, hogy mégsem vagyunk egyedül.

Térhajlítás. Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit kiállítása
Kastner Kommunity, 2024. október 21. – november 18.
Kurátor: Tánczos Korinna